A nemzeteszme a demokrácia és a demokráciaellenesség szolgálatában

(Előadás Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara Újkori és Legújabbkori Tanszékének szemináriumán, 1992. május 4-én.)

Mindenekelőtt elnézést kérek a merészségemért, hogy nem történészként fogok történészhallgatók előtt beszélni. De a történelmet főleg nem történészek, hanem a történelemtudományokon kívül álló emberek alakítják – a történészek csak írják, esetenként hamisítják a történelmet.

A mai összejövetelt éppen ez utóbbi miatt tartom fontosnak, mert a történésznek kell majd értékelnie azokat a cselekedeteket, amelyeket politikusok és a politikát alakító különböző társadalmi aktivisták követtek el. A történész feladata, hogy megtalálja cselekvésük logikáját, esetleg vezéreszméjüket is, ha ezt ők maguk nem tudták egyértelműen megfogalmazni. A történész feladata, hogy az utókor számára olvasható képet írjon a mindenkori múltról.

Azért is fontos, hogy a ma „történelméről” történészekkel lehessen beszélgetni, mert az elmúlt jó két évben olyan sok történelemformáló eseményre került sor, hogy már ez az időszak is értékelhető történészi, főleg politikatörténészi szemmel.

A mai csehszlovákiai helyzet és ezen belül a magyarok helyzetének a pontosabb érzékelése végett kissé vissza kell néznünk a múltba. Meg kell vizsgálnunk azt, hogy mely múltbeli vezéreszme és vezérgondolat él és uralkodik a mai napig Közép-Európa egyes régióiban. Milyen energia mozgatja a mai napig a történelem kerekét? Mely eszmei vezérfonal sorsformáló a csehszlovákiai magyarság szempontjából?

A nemzetállam és a nemzeti forradalom kérdésköréről kell beszélnünk. A nemzeti eszme az a vezéreszme, amely Közép- és Kelet-Európában közel kétszáz éve alakítja a történelmet.

A nemzeteszme és a nemzetállam eszméje a modern polgári felfogás szempontjából tulajdonképpen a korábbi (középkori és abszolutista) hódítási elképzeléseknek a továbbgondolását és a demokratizálását jelentette és jelenti. Demokratizálta azzal, hogy egy új összetevővel, a nemzeti kultúra tényezőjével gazdagította, amelyről semmiképpen sem mondható el, hogy azonos a hódító törekvések rendezőelvével.

Továbbá azzal is demokratizálta a korábbi politikai felfogást, hogy a felelősségviselést sokkal szélesebb társadalmi alapokra helyezte. A dinasztikus illetve az abszolutisztikus rendszerekben az uralkodó által megtestesített haza, vagy az Isten nevében, vagy egyszerűen az alárendeltségi kötelesség révén lehetett mozgósítani vagy hadba küldeni az embereket. A nemzeti kultúra révén lehetővé vált az egy nyelvhez, egy kultúrához tartozó társadalmak mozgósítása egy bizonyos közösségivé, illetve nemzetivé ideologizált cél elérése érdekében.

Ugyanakkor a demokratikus tulajdonsága mellett egy olyan rendkívüli méretű türelmetlenségi elemet is hozott a társadalmi mechanizmusokba és az emberi magatartásba, amilyet a korábbi korokban nem ismertek. Egy újfajta ellenségkép megalkotásának a szükségességét hozta magával. Egyrészt azért, mert az ellenséget nem kötötte össze semmilyen transzcendens vagy ideológiai elemmel sem misztikummal. Másrészt azért, mert a saját maga kulturális meghatározásához és sajátosságainak körülhatárolásához elkerülhetetlenül szüksége volt a tőle eltérőnek a meghatározására. Ezzel egyidejűleg – sajnos – a más által való veszélyeztetettségének az érzésére. Ezért az ellenségképet többnyire a szomszéd népben, a szomszéd nemzetben lelte meg, vagy abban, akivel szemben nemzethatalmi illetve hódítói érdekeit kívánta érvényesíteni.

Ennek a két ellentétes értéknek a vetületében érdemes vizsgálni Csehszlovákia állapotát és a csehszlovákiai magyarság helyzetét. Csehszlovákig megszületésének az előzményei ugyanis ebben a kérdéskörben gyökereznek.

A František Palacký nevével fémjelzett cseh politika 1871-ben kudarcot vallott. A cseh történelmi területeket ugyanis nem sikerült a magyar történelmi területekhez hasonló státus megszerzésével emancipálni a Habsburg-birodalmon belül. Azaz a birodalmat nem sikerül tovább demokratizálni, és a hatalom birtoklását nem sikerült tovább osztani a nemzethatalmi igényeknek megfelelően oly módon, hogy a dualisztikus rendszerből trialista vagy több pólusú rendszer alakuljon ki. Emiatt kezdete kialakulni az a meggyőződés, hogy a történelmi cseh területeket valamilyen más módon kell kiemelni a másodrendű helyzetből. Ez volt az a történelmi fordulópont Közép-Európában, amely nyomán fokozatosan a felszínre kerültek, illetve elmélyültek a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia belső törésvonalai. Ezek mentén hasadt szét a I. világháború végén a birodalom olyan utódállamokra, amelyekben sokmilliónyi magyar került kisebbségi és elnyomott helyzetbe.

A nemzetállam (etnikai nemzetállam) eszméjének érvényesülése illetve megvalósulásának körülményei és mértéke szempontjából érdemes vizsgálnia csehszlovákiai magyarság helyzetét és az ország belső gondjait is.

Amikor ennek az eszmének a jegyében megszületett Csehszlovákia, nem klasszikusnak mondható nemzetállamként jött létre. Igaz ugyan, hogy meghirdettek egy csehszlovák nemzetet, amely valójában nem létezett, mert két – a cseh és a szlovák – nemzeti egységből állt, s amelynek egymáshoz a szoros nyelvrokonságon kívül semmi egyéb köze nem volt. A csehszlovák nemzet, mely tulajdonképpen egy internacionalista jellegű politikai konstrukció volt, célszerűségből jött létre. Csak általa lehet bizonyítani, hogy az új államot egy nagy, többségi nemzettömb hozta létre. Azaz az államalakulás idején adottak voltak a nemzetállam kialakításának és a nemzeti önrendelkezésnek az etnikai feltételei. Tudjuk azt, ami akkor is nyilvánvaló volt, hogy a csehek ugyan relatív többségben voltak az új országban, de utánuk számbelileg a németek álltak, majd a szlovákok, a magyarok és a rutének következtek. Az új csehszlovák nemzetállam nemzetiségi összetétele arányaiban hasonló képet mutatott, mint az a történelmi Magyarország, amelyet éppen emiatt daraboltak fel a nemzetek önrendelkezésének elvére hivatkozva.

A csehszlovák nemzetkonstrukció és politikai nemzeteszme tehát azt volt hivatott bizonyítani, hogy létezik egy nagyszámú többségi nemzet, amely nemzeti túlsúlya miatt, az uralkodóvá vált rendező elv értelmében jogosult megalakítani önálló államát.

A csehszlovák nemzetkonstrukció látszólag pozitív tartalma ellenére elsősorban negatív indítékok alapján jött létre: e nemzeti túlsúlyt az új ország határai közé került három és fél milliós német, valamit ‘a több mint egymilliós lélekszámú magyarság ellen kellett bizonyítani. De következményeiben is negatív töltete volt. Az uralkodó csehszlovák nemzeteszme váltotta ki az országban azt a belső feszültséget, amely mindmáig feszíti az ország határait.

A II. világháború előestéjén – a politikai helyzetet kihasználva – először a szlovákok alakították át a csehszlovák államkonstrukciót, majd a németek. A világháború után a cseheknek – szintén a politikai helyzetet kihasználva – sikerült a németeket likvidálni. Jelenleg ismét a szlovákok kísérleteznek Csehszlovákia átalakításával esetleg megszüntetésével.

Csehszlovákia megalakítását követően elsősorban azáltal kezdett gerjedni a hatalmi feszültség az országban, hogy a csehek a szlovákokat csak másodrendű államalkotó nemzetnek tekintették. Ezt éreztették is velük – noha a szlovákok nélkül nem tudták volna érvényesíteni államalkotó elképzelésüket. Pontosabban mondva: a csehek nem tartották be azokat a kötelezettségeiket a szlovákkal szemben, amelyeket még az államalakítás előtt vállaltak Amerikában. Ebből táplálkoztak a csehszlovák egységet romboló gyökerek. Ezért téves az a helyzetmagyarázat, amely a németeket és a magyarokat teszi felelőssé az állam egységének a gyengítésében. A felelősség elsősorban azt a politikát terheli, amely a szlovákokat megfosztotta a társnemzeti élménytől, és mindjárt a kezdetben nem alakított ki egy olyan kiegyezést a szlovákok és a csehek között, amely a szlovákokat a csehekkel azonos mértékben érdekelté tette volna az állam fenntartásában, és érzelmileg is elkötelezte volna őket mellette.

E mulasztás következménye az az állapothatározó mozzanat, hogy Csehszlovákiát elsősorban a csehek tartják saját államuknak, saját művüknek és a szlovákok mind a mai napig nem, vagy alig. Igaz, hogy a szlovák társadalom az elmúlt két évtized alatt differenciálódott, és a szlovákok körében is kialakult már egy csoport, amely inkább Csehszlovákiát tartja hazájának, mintsem az önálló Szlovákiát, de nem ez az igazán jellemző a szlovák politikai meggyőződésre. Ez persze nem azt jeleni, hogy a nagy többség elutasítja a csehszlovák államban való létet, de nem is igen rajong érte. Akár csak Csehszlovákia megalakulása idején a cseh társadalom túlnyomó többsége nem tett semmit a monarchiából való kiválás ellen, de nem is igen óhajtotta ezt a szecessziót.

Csehszlovákia egy nagy ellentmondásban született. Születésekor az lett meghirdetve, hogy nemzetállam alakul meg. Az ország valós etnikai képe azonban soknemzetiségű államról tanúskodott. Ezért az állampolitikának az lett a feladata, és a politikusoknak az volt a törekvése, hogy ezt a soknemzetiségű képet átalakítsa, átfesse, és lehetőleg minél hamarább egy egységes nemzetállamot hozzon létre.

Ez a törekvés, amely alapvetően meghatározta az ország politikusainak a magatartását, magyarázatot nyújt arra is, hogy miért maradt el a szlovákok politikai emancipálódása. Nehéz pontosan lemérni, hogy a cseh politika milyen mértékben tudatosította ezt a mulasztását, és sejtette-e, hogy emiatt előbb-utóbb meggyűlik a baja a szlovákokkal. Azt azonban pontosan lehet tudni, hogy a német és a magyar lakosság jelenléte az országban félelmet keltett mind a csehekben, mind a szlovákokban.

A csehek elsősorban a németektől féltek, főleg a nagy lélekszámuktól. Az ország területi státusa szempontjából azonban nem tekintették őket veszélyes tényezőnek. Elsősorban azért nem, mert a németek egy évezreden keresztül éltek a cseh történelmi területen, a cseh korona alattvalóiként, a cseh király adófizetőiként, tehát lakóhelyüket a hazájuknak tekintették.

Ezzel szemben Szlovákia a múltban sohasem létezett. A mai Szlovákiaként számontartott terület több mint egy évezreden keresztül integráns részét alkotta a magyar királyságnak. A történelem folyamán sohasem volt különálló terület, noha a török hódoltság idején élt némi önálló (regionális) életet. Tehát Csehszlovákiának a szlovákiai része magyar történelmi területként került Csehszlovákiához. Emiatt az a több mint egy millió magyar, aki 1918-ban ezen a területen élt és a terület lakosságának közel egyharmadát alkotta, ezt az államfordulatot nem csupán katasztrófaként élte meg, hanem átmeneti helyzetnek is tekintette. Olyan helyzetnek, amely rövidesen meg fog szűnni.

Természetesen a cseh és a szlovák politikusok ismerték ezeket a magyar érzelmeket, ezért az új állam területi státusa szempontjából a magyarokat tartották a legveszélyesebb elemnek. Emiatt irányult arra az egyik legfőbb tevékenységük, hogy a csehszlovák-magyar államhatártól északra esetenként sok tíz kilométeres mélységben húzódó szlovák-magyar etnikai határt úgy módosítsák, hogy minél közelebb essék az államhatárhoz, illetve egybeessen ez a két határvonal. Vagyis, hogy kiszorítsák a magyar lakosságot az ország területéről. Kezdettől fogva ez volt a csehszlovák, azaz most már hangsúlyozottabban a szlovák állam- és nemzetpolitika vezérlő eszméje. Ebből kiindulva kell értékelni az összes konfliktust és a nemzeti kisebbségek helyzetével kapcsolatos összes problémát is.

Hogyan lehet elérni, hogy az etnikai határ és az államhatár, amely nem fedi egymást, idővel egybeessen anélkül, hogy az államhatár nyomvonala geográfiailag ne változzék meg?

A két világháborút követő időszakban a magyar lakosság településszerkezetének a szétzúzásával kezdték ezt a nagy kísérletet, úgy, hogy több mint félszáz cseh és szlovák telepes községet hoztak létre a kizárólag magyarok által lakott területen, éket verve az etnikailag kompakt területbe, hogy fellazuljon, esetleg különálló egységekre szakadjon.

A II. világháborút követően ezt oly módon kísérelték meg, hogy vasúti kocsikba és teherautókba rakták a magyarok tízezreit. Kitoloncolták, illetve kitelepítették őket az országból. Egy részüket pedig megpróbálták széttelepíteni az ország különböző területeire. Sok száz kilométerre a szülőföldjüktől jelöltek ki számukra kényszerlakóhelyet. A további kísérletek a nemzetiségük megváltoztatására, megtagadására, a magyar nemzeti tudat gyengítésére vagy kiölésére irányultak.

Ez utóbbi – akárcsak a gazdasági és a civilizációs nyomás alatti megtöretés – az előbbiekhez képest csak lassúbb folyamatként érvényesíthető, és nehezebben is érzékelhető. Ezért rendkívül veszélyes, akárcsak a lappangó fertőző betegség. A tudatot ugyanis nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, csak hosszú évtizedes munkával lehet átalakítani. Mivel ez lassú folyamat, az áldozatul kiszemeltek is kevésbé érzékelik, könnyebben alávetik magukat a hatásának, és emiatt szinte önmaguk is alakítójává válnak e folyamatnak, segítik a cél elérését.

E lassú tudatváltoztatási folyamatnak több eleme van.

Legfőbb tartozéka az önálló, autonóm cselekvési akaratnak a feladása, amit úgy lehet beépíteni a folyamatba, hogy a kiszemelt áldozatot állandó félelemben tartják. Ez az állapot többek közt azzal érhető el, hogy az áldozattal éreztetik a nemzetisége miatt ránehezedő hátrányos helyzetét, sőt szégyenérzetet váltanak ki benne nemzetiségi hovatartozása miatt. Erre alkalmas eszközül szolgál a bűnös nemzet érzetének keltése vagy a magyar lakosság olyan elszegényítése, hogy érezhetővé váljon a szegénységből származó civilizációs hátránya a többséggel, azaz a szlovákokkal illetve a csehekkel szemben.

További hatásos eleme ennek a folyamatnak az iskolai és a közművelődési lehetőségek csökkentése, korlátozása. E csökkentés következtében annyira hézagossá vált a csehszlovákiai magyar iskolahálózat, hogy ez már önmaga is képes fokozni a művelődési lehetőségek beszűkülését és a meglévők színvonalának az esését. Az oktatási programok, főleg a történelem és a nemzeti kultúrát érintő tantárgyak témaköreinek átalakításával, a nemzeti kultúra terén alapvető információs hiány keletkezett az anyanyelvükön tanuló magyar fiataloknál. Ennek következtében csökkent a nemzeti tudatuk szintje. Sokukban a lokális, jobb esetben a lokálpatriotizmus szintjére esett vissza a nemzeti tudat.

A Csehszlovák Köztársaság megalakulásának első pillanatától kezdve ezt a folyamatot támogatta a kormányzat, függetlenül attól, hogy egypárti vagy többpárti rendszer volt az országban és függetlenül a pártok politikai színezetétől. Talán a kommunista párt jelentett némi kivételt, mert a két világháború közti időben még eredendően internacionalista elveket vallott. Csak a harmincas évek vége felé kezdte megfogalmazni állam- (nemzet-) politikai elképzeléseit. A II. világháború alatt a moszkvai emigrációban azonban teljesen áttájolódott a cseh és a szlovák nacionalista irányzat felé. Mire a kommunista vezetők visszajöttek az emigrációból, megrögzött nacionalistaként mutatkoztak be. Sokkal inkább, mint azok a cseh és szlovák politikusok, akik kezdettől fogva nem titkolták magyar- vagy németellenességüket. Csehszlovákiában tehát egy ideológiák fölötti nagy nemzeti egység alakult ki annak érdekében, hogy az etnikai határ és az államhatár lehetőleg minél hamarább egybeessen.

Ennek kapcsán meg kell említeni, hogy a szlovákság nem a kezdetektől kapcsolódott ehhez az államnacionalista hullámhoz. Maga a szlovák nemzet is olyan állapotban volt az I. világháború utáni időszakban, hogy elsősorban a saját nemzettudatának az ébresztésével, erősítésével kellett foglalkoznia. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy egy agresszív nemzeti, nemzethatalmi politikát valósítson meg. Egy ilyen politika szellemének a megszületését azok az országalapító cseh politikusok támogatták, akiknek az utódai nehezen tudják elviselni, hogy a szlovákok ma ugyanolyan politikán munkálkodnak, mint aminek az eredményeként elődeik megalakították a Csehszlovák Köztársaságot, illetve szétverték az Osztrák-Magyar Monarchiát.

A szlovákság a I1. világháború végén kapcsolódott be fokozott mértékben a magyarellenes politikába. Elsődleges alakítójává azonban csak 1969-ben, az államszövetség kialakítása után vált. Azóta olyan mértékben és olyan találékonysággal teszi ezt, hogy már nincs szüksége a cseh politikai kreativitásra, mert az csak fékezné tetteiben.

Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a szlovák politika egyre inkább kétfrontos nemzeti harcot kénytelen folytatni. Önállósítani akarja magát a csehektől, azaz Csehszlovákiától, de a másik oldalon ott áll az elmúlt évtizedek alatt ijesztően sötétre festett ellenségkép: a magyar kisebbség és az egész magyarság. Ezen a kettős fronton valóban nehéz kialakítani egy ésszerű stratégiát.

Ha önállósul Szlovákia, akkor mindenképpen szembe kell néznie egy olyan lélekszámú magyar kisebbséggel, amelynek a jövendőbeli államon belül viszonylag nagy súlya lesz, és közel nyolcezer négyzetkilométeres területet kb. 65-70 %-os kompaktsággal lakik. A másik adottsága pedig az, hogy a mai államhatáron túl – tehát folytatólagosan – található a több mint 10 milliós lélekszámú Magyarország, amely összességében a magyarok két és félszeres számbeli fölényét jelenti a szlovákokkal szemben. Ilyen helyzetben valóban dönteniük kell a szlovák politikusoknak, hogy továbbra is fenntartják-e magyarellenes elképzeléseiket vagy stílusváltozásra szánják el magukat.

Milyen szerepe lehet a magyaroknak ebben a helyzetben, illetve folyamatban, és milyen lehetőséget kínál Csehszlovákia esetleges megszűnése, valamint Szlovákia önállósulása?

A szlovákoknak elsősorban a csehekkel kell megvívniuk a harcukat, már csak azért is, mert a csehek által kialakított állam kötelékéből akarnak kiválni. Feltételezhető, hogy az esetleges szakadás után hosszú ideig nem lesz jó a viszony a csehek és a szlovákok között. Ennek következtében aligha kerülheti el a szlovák politika, hogy ne változtassa meg eddigi hangvételét a magyar kisebbséggel szemben. Tehát vagy teljesen fel kell adnia az eddigi magyarellenes politikáját, vagy pozitív elemek beépítésével módosítania kell azt.

Ne legyünk azonban túlságosan derűlátók, mert a politika gyakran kiszámíthatatlan. Az azonban biztos, hogy a szlovák politikának változtatásra van szüksége, még akkor is, ha Szlovákia nem szakad ki Csehszlovákiából.

Ez az a történelmi lehetőség, amely reményt adhat egy közép-európai kiegyezésre. Ez ugyan még a nemzeteszme jegyében fog megtörténni, de közelebb hozhatja az eddig egymással szembenálló nemzethatalmi vágyakat és csökkentheti a nemzeteszme és az állameszme között feszülő ellentéteket.

A megbékélés lehetősége – az eddigi tapasztalok alapján – ugyanis abban rejlik, hogy megkíséreljük összebékíteni a középkorból származó állameszmét a modern korunk vezérlő eszméjével, a nemzeteszmével. Erre van némi remény, hiszen a nemzetközi politikában is kialakulóban van ennek az előképe, mégpedig a nemzetek illetve népek Európája politikai eszmekörének térnyerésével. A nemzetek Európájának a megvalósulása talán elvezethet a nemzethatalmi konfliktusok csökkenéséhez és a nemzeti kisebbségek, pontosabban a kisebbségben élő nemzetrészek másodrendű helyzetének megszűnéséhez is. Ez a folyamat a felszámolásukra irányuló törekvéseket is háttérbe szoríthatja.

Ez utóbbi gondolattal összefüggően örömmel kell megállapítani, hogy a szlovákiai magyarok lélekszáma még nem csökkenő, de már veszélyesen kis növekedés mutatható ki, ami a viszonylagos súlyuk fokozatos eséséhez vezet. A magyarok 1918-ban kimutatott 24%-os aránya Szlovákiában 11%-ra esett vissza az 1991-es népszámlálás szerint. Ez a relatív csökkenés illetve a 10 évenkénti alig 1%-os növekedés már a nullához közelítő növekedés veszélyével fenyeget. Ez pedig – a politikai és a jogi helyzetben szükséges alapvető változás beállta nélkül – a csehszlovákiai magyarság kihalásához vezethet. Ennek a helyzetnek a bekövetkezését egyikünk sem óhajtja. Sem a kisebbségben élők, sem a magyar nemzet és más egészségesen gondolkodó sem óhajthatja ezt, hiszen egy nemzeti kisebbség kihalásának a veszélye a XX. század végén globális veszélyhelyzetet jelez előre.

Ha természetbarátként védelmezzük a madarakat és a fákat, akkor tudnunk kell magunkat is védeni. Mi magunk is, kultúránk is van annyira értékes és védendő, mint a ritka fajú bogarak élete.