(Pozsony, Szabad Újság, 1992)
Évszázadunk második évtizede végén, 1918-ban az akkori európai hatalmak vezetői elhatározták, hogy új rendet teremtenek a maguk képe szerint Közép-Európában, amely igazságosabb lesz, mint az addigi volt. Ezt az elhatározásukat a térség lakossága nagy része akaratának ellenére vagy megkérdezése nélkül hajtották végre. Ezzel kezdődött Európa és kiváltképpen Közép-Európa újkori történelmének egyik legszörnyűbb szakasza. Közismert állomásai: az első világháborút lezáró, milliók számára igazságtalan és megalázó békeszerződések, a fasizmus, a nácizmus és a hitleri totalitarizmus, a második világháború, a versailles-i békerendszer kritikátlan felújítása Párizsban, a kollektív bűnösség elvének alkalmazása a nemzeti kisebbségek ártatlan milliói ellen, végül a kommunista diktatúra és a sztálinizmus európai előretörése.
Külön fejezetét jelentik ennek a korszaknak a közép-európai nemzeti kisebbségek. Főleg azért, mert 1918 után a széthullott, illetve szétrombolt osztrák és magyar császári és királyi államból alakult utódállamokban a türelmetlenséget szülő nemzetállam eszméje vált uralkodóvá. Ennek hatására politikai program lett a kisebbségi helyzetbe került népcsoportok fokozatos felőrlése, likvidálása.
Csehszlovákia is ezen új, illetve utódállamok egyike volt, ahová – a határok érzéketlen meghúzásának következtében – négy számottevő autochton népcsoport került, és osztályrészük lett a kisebbségi sors. A tizenhárom és fél milliós Csehszlovákiának így lett akkor körülbelül ötmilliónyi német, magyar, rutén, lengyel, valamint horvát kisebbsége.
A két világháború közötti Csehszlovákia nemzetiségi politikájára a kisebbségek „békés elnyomása” volt a jellemző. Ezért a kisebbségek felszámolásában az államhatalom nem ért el jelentős eredményeket, noha társadalmi és szociális státusuk jelentősen romlott. Például a magyar kisebbség e tekintetben 1930-ban az 1880-as év szintjére süllyedt. Helyzetével – érthetően – a német, és a magyar kisebbség volt a legelégedetlenebb, mert őket érte a legnagyobb veszteség, és rájuk nehezedett a legnagyobb elnyomás. Emiatt törvényszerűnek lehet tekinteni, hogy Csehszlovákia felbomlását a magyarok felszabadulásként élték meg, hiszen 1938-39-ben helyreállt a természetes kapcsolatuk anyanemzetükkel.
A második világháború után ezt az eseményt a bosszúra éhes nemzeti politikusok tendenciózusan úgy értékelték, hogy a nemzeti kisebbségek okozták a világháborút, és emiatt kollektív büntetéssel kell őket sújtani. Nem voltak hajlandók beismerni, hogy az ország szétesése a nemzetállam eszméjének kudarcát jelentette. Érdekességként kell megjegyezni, hogy ezt a bosszúálló politikát a beneši és a kommunista emigráció közösen dolgozta ki.
A kollektív bűnösség elvét Csehszlovákiában faji alapon érvényesítették: a németek és a magyarok ellen, a tisztán szláv fajú ország kialakítása érdekében. Ennek hírhedt dokumentuma az 1945. április 5-én kihirdetett Kassai Kormányprogram 8. fejezete, amelyet politikailag a mai napig nem ítéltek el. Ebben gyökereznek azok a köztársasági elnöki dekrétumok (törvények), amelyek jogfosztásra és hontalanságra ítélték a német és a magyar lakosságot. Megvonták polgárjogaikat, megtiltották, anyanyelvük használatát, megfosztották őket művelődésre való joguktól, elvették magántulajdonukat, korlátozták vállalkozásaikat és munkavállalói jogukat, megvonták nyugdíjjogosultságukat stb. Ezeket a törvényeket mind a mai napig nem érvénytelenítették Csehszlovákiában, sőt 1990 és 1991 folyamán a parlament a diszkriminatív nyelvtörvénnyel és kártalanítási törvényekkel megerősítette negatív hatásukat – negyvenöt évvel a háború után, párhuzamosan Csehszlovákia felvételével az Európa Tanácsba.
Egyidőben azzal, hogy a nemzeti kisebbségekre a háború után igazságtalanul ütött bélyeget igyekeznek felújítani, ismét éled a nemzetállam eszméjének egy sajátos formája: az etnikai nemzetállam felfogás. Főleg Szlovákiában, ahol már 1990 januárja óta egyre erősödik az idegengyűlölet és a magyarellenesség, amit az 1990 júniusában tartott demokratikus választások után alakult kormánykoalíció pártjai is támogatnak: a Kereszténydemokrata Mozgalom, a Demokrata Párt és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom, főleg annak Mečiar kormányelnök által vezetett nemzeti-szocialista szárnya.
Sokak számára érthetetlen ez a helyzet, főleg az, hogy a demokratikus átalakulás helyett a 18. század végének vezéreszméi hódítanak és alakítják a kormánypolitikát is. A kommunista hatalom idején is befolyásolták ezek az eszmék az állam politikáját és a nemzetiségi politikát az országban, de ezt akkor sokan a cocalista hatalom számlájára írták. A politikai pluralizmus helyreállításával azonban mindez nyilvánosan nyert polgárjogot – Csehországban ugyan kevésbé – noha a cseh politika is nehezen tud szembenézni saját múltjával -, Szlovákiában azonban a társadalmi és politikai élet összes dimenziójában jelentkezik. Párhuzamosan tűnik föl a szlovák fasizmus vezető személyiségének, Jozef Tisónak a tisztelete (melyben a római katolikus egyház is részt vállal), valamint a szlovák állami önállóságért folytatott agitáció, megtűzdelve a második világháború alatt uralkodó eszmék töredékeivel.
Sajnos azt kell megállapítanunk, hogy Csehszlovákiában az 1989 novemberének végétől zajló demokrácia-kísérlet a nemzeti kisebbségeknek főleg egy lehetőséget teremtett: a nyílt – de eredménytelen – védekezés lehetőségét az ellene irányuló különböző támadásokkal szemben. A jogaik bebiztosításában azonban a kommunista időszakhoz képest romlott a helyzetük.