Kiket és mit választottunk 1992-ben?

(Az Együttélés Országos Tanácsa 1992. július 4-i komáromfüssi ülését megnyitó politikai elemzés az 1992-i parlamenti választásokat követően)

A sikeres parlamenti választások után meg kell határoznunk az Együttélés további feladatait, és állást kell foglalnunk néhány fontos kérdésben, amelyek nemcsak politikusaink magatartását és véleményalkotási készségét teszik próbára, hanem az életünket is alapvetően befolyásolják majd. A választások nyomán ugyanis merőben új, de nem váratlan politikai helyzettel kerültünk szembe.

Ezért értékeljük ki a választásokra való felkészülésünket és a választási eredményeket.

* * *

Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy az Együttélés azért kötötte meg a partnereivel a koalíciós szerződést, mert felelősséget érez az itt élő magyarság sorsa iránt. Szervezetünk számára ez a szerződés ugyanis előnytelen volt.
Országos Tanácsunk ez év márciusában abban a meggyőződésben hagyta jóvá a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal (MKDM) kötött koalíciós szerződést, hogy megkezdhetjük a felkészülést a parlamenti választásokra, és megismételhetjük a két évvel ezelőtti jó választási eredményeket.

A koalíciós szerződésről folytatott tárgyalások és a szerződés végső tartalma is sok vitát váltottak ki mozgalmunkban.

Ezúttal el akartuk kerülni a két évvel ezelőtt elkövetett hibát, azt, hogy a koalíciós szerződés csak a választás időtartamára vonatkozik. Most olyan szerződést akartunk kötni, amellyel megalapozhattuk a választás utáni együttműködést mind a parlamentekben — közös képviselői klub működtetésével –, mind a két mozgalom között, főleg a külügyi és az önkormányzati munka terén, valamint a regionális politikában.

Egy hónappal a választások után már értékelhetjük a szerződésben foglalt szándékok eredményességét: az MKDM ugyanis néhány nappal a választások után megsértette az egyik szerződésbeli megállapodást; a Szlovák Nemzeti Tanácsban elutasította a közös képviselői klub megalakítását, és öt képviselője külön frakciót hozott létre.

A koalíciós tárgyalások során arra törekedtünk, hogy a szerződésben megfogalmazzuk a képviselőjelöltek kiválasztásának feltételeit a szakmai és politikai minőség javítása érdekében. Az MKDM nem fogadta el ugyan az általunk javasolt szigorú feltételeket, de eredményként kell elkönyvelni, hogy meg tudtunk egyezni egy enyhébb feltételrendszerben. Ennek kedvező hatása máris érezhető: a parlamenti bizottságok követelményeinek megfelelően több szakember található képviselőink között, mint korábban.

A koalíciós szerződésben foglalt politikai tételek megegyeznek mozgalmunk politikai programjának alapvonalaival. Az MKDM egy kérdéskör kivételével vita nélkül elfogadta javaslatunkat. Csak az önkormányzatok, illetve az autonómia elve ellen emeltek kifogást. Véleményük szerint ezt a szlovák önrendelkezés függvényévé kell tenni. Ezért azt javasolták, hogy ezt a tárgykört ne foglaljuk a politikai alapelvekbe. A mi véleményünk ezzel szemben az volt és ma is az, hogy ez olyan általános elv és követelmény, melyet nem lehet csupán ebben az összefüggésben értelmezni. A kisebbségeknek akkor is joguk van az önkormányzat különböző, az adottságaiknak megfelelő formáira, ha Csehszlovákia nem esik is szét. Végül bekerült a szerződésbe ez az elv is.

A választások óta sajnos úgy alakult a helyzet, hogy az MKDM a nyilatkozatait nem egyezteti velünk, és a koalíciós szerződésben lefektetett alapelveket sem veszi figyelembe. Példa erre Bugár Béla nyilatkozata, aki szólt arról, hogy a csehszlovákiai magyarság területi autonómiát fog követelni, ha Szlovákia leválik Csehországról. Ez a kijelentés bennünket váratlanul ért. A területi autonómia megteremtésének alapfeltétele a körülhatárolható terület, ez pedig egyelőre nem létezik. Első lépésként az autonómiának azt a formáját kell követelnünk, amely megfelel mind nekünk, mind a magyaroknál kisebb lélekszámú népcsoportoknak is.

A legtöbb vitát, sőt csaknem a koalíciós szerződés csődjét a két mozgalom jelöltjei közötti számaránynak és az anyagiak elosztásának a megállapítása okozta.

Javaslatunkat a két évvel ezelőtti parlamenti és községi választások eredményeire és tapasztalataira alapoztuk. Már az 1990-es parlamenti választásokon is az Együttélés jelöltjei szerezték meg a preferenciaszavazatok (a választók általi névkarikázások) 70%-át az MKDM jelöltjeivel szemben. A községi választásokon az MKDM-hez képest csaknem két és félszer több lett az Együttélés helyi képviselője, polgármestereink száma pedig négyszer felülmúlja az MKDM polgármestereinek a számát. Az 1992-es választások előtt közzétett közvélemény-kutatási eredmények is hasonló különbséget mutattak az Együttélés javára. Ezért javasoltuk, hogy a jelölőlistán a bejutó helyeken 60-70%-os arányban legyenek az Együttélés képviselőjelöltjei. Javasoltuk továbbá, hogy a maradékszavazatokból származó mandátumokat is mi foglalhassuk le, elsősorban azért, hogy más nemzetiségű képviselőket is bejuttathassunk a parlamentbe. Az MKDM tárgyalóbizottsága ezt kereken elutasította. A maradékszavazatokból szerezhető mandátumokkal kapcsolatos érvünket pedig azzal vetette el, hogy az MKDM-nek nem érdeke, hogy más nemzetiségűek is bekerüljenek a parlamentbe; ez csupán az Együttélés belügye.

Az anyagiak elosztásánál azt javasoltuk, hogy a választási eredmények alapján járó állami támogatás 50%-át osszuk el azonos arányban, másik felét pedig a bejutott képviselők arányában. Ezt a javaslatot azért tettük, mert a két évvel ezelőtti választások kiadásainak rá jutó részét az MKDM a mai napig nem térítette meg az Együttélésnek, illetve a közös kiadásoknak csak a töredékét volt hajlandó megfizetni. Az MKDM nem egyezett bele az általunk javasolt elosztási módba. Végül az azonos arányú elosztásban egyeztünk meg annak érdekében, hogy megköthessük a koalíciós szerződést.

A választások eredménye azonban azt igazolta, hogy a mi javaslatunk felelt meg a valós erőviszonyoknak és esélyeknek. Koalíciónknak összesen huszonhat képviselője jutott be a parlamentekbe (14 a Szlovák Nemzeti Tanácsba és 12 a Szövetségi Gyűlésbe). Ebből az Együttélésnek 17 képviselője van, az MKDM-nek 9. Ez kizárólag a választók preferenciaszavazatainak köszönhető, akik 65%-ban az Együttélés képviselőjelöltjeit részesítették előnyben, és ezzel módosították a jelölteknek a koalíciós listán kialakított egyezményes sorrendjét.

A koalíciós tárgyalások és a koalícióról folyó vita azonban az Együttélés és az MKDM közötti szerződés ratifikálásával nem zárult le.

A Magyar Néppárt utólagos csatlakozása a koalíciós szerződéshez szintén sok vitát váltott ki. Bírálóink a sajtóban fölvetették: miért e három párt koalíciója jött létre; a harmadik koalíciós partner miért nem a Magyar Polgári Párt lett. Sokszor megválaszoltuk ezt a kérdést a választási kampány során. Itt, ezzel kapcsolatban, csupán annyit kell újra elmondani, hogy az a közvélemény-kutatás, amelyet a koalíció megkötése előtt végeztünk az Együttélésben, azt mutatta, hogy támogatóink és lehetséges választóink között megközelítőleg 30%-ban vannak azok, akik azt szeretnék, hogy a Magyar Polgári Párttal kössön koalíciót mozgalmunk, és körülbelül 70 % volt azoknak az aránya, akik ezt nem óhajtották, esetleg másként óhajtották. A másként óhajtók részéről elhangzott olyan vélemény is, hogy az Együttélésnek egyedül kellene indulnia a választásokon.

A másik szempont, amit ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy — a közvélemény-kutatás ellenére — maratoni tárgyalássorozatot folytattunk a Magyar Polgári Párttal (MPP), amelynek sikertelensége elsősorban annak a számlájára írható, hogy nem tudtunk megegyezni a közös választási kampányhoz szükséges politikai alapelvekben. Ez az elmúlt két év politikájának az értékelésével függött össze. Ennek azonban nem csupán az volt az oka, hogy az elmúlt választási időszakban az MPP a kormányban, illetve a kormány árnyékában tevékenykedett, mi pedig a kormányon kívül. Ez alapvető különbség ugyan, de nem jelenthet áthidalhatatlan akadályt. Az egyezség elsősorban azért nem jött létre, mert az MPP az elmúlt kormány tevékenységét — mind Mečiar, mind Čarnogurský kormányáét — pozitívan értékelte. Mi ellenben a programunkban lefektetett szempontok alapján ugyanezt a tevékenységet negatívan értékeltük. Ebben tehát nem tudtunk megegyezésre jutni. Ez volt az oka annak, hogy nem jött létre a MPP-vel a koalíció. Lehetetlennek tartottuk ugyanis, hogy a koalíción belül a partnerek ellentétesen ítéljék meg ugyanazokat a kérdéseket. A többi okra most nem érdemes szót fecsérelni, mert azok csak következményei voltak ennek az összeegyeztethetetlenségnek. Többek között az, hogy az utolsó tárgyalási forduló kivételével az MPP elutasította azt az óhajunkat, hogy a választások után is közösen politizáljunk.

A választójogi törvény elfogadásától kezdve mindannyiunk számára világos volt, hogy négyes koalíciót nem köthetünk, mert ebben az esetben Szlovákia területén meg kellett volna szereznünk az összes érvényes szavazat legkevesebb 10%-át. Ezt nem kockáztathattuk annak ellenére, hogy számításaink szerint Szlovákiában a választásra jogosult magyarok aránya eléri a 13-14%-ot.

Érdemes megjegyezni, hogy a választójogi törvénynek az a része, amely a szigorú küszöböket határozta meg (egy pártnak 5%-ot, hármas koalíciónak 7%-ot, négy vagy több párt koalíciójának 10%-ot), módosítójavaslatként került a törvénybe. Ha az MPP magyar képviselői nem szavazzák meg a javaslatot, nem került volna elfogadásra. E szigorú módosítójavaslat megszavazását Szőllős Ilona, az MPP képviselője azzal indokolta, hogy így legalább meg tudjuk magyarázni, miért nem jöhet létre a “nagy magyar összeborulás”.

* * *

A választási kampány során kezdettől fogva érezni lehetett, hogy választóink körében a belpolitikai helyzet miatt van ugyan némi kiábrándultság, de az eltökéltség a választásokon való részvételre és a politika iránti érdeklődés sokban hasonlított a két évvel ezelőttire.

A választási gyűléseken feltett kérdések azonban némileg megváltoztak a két évvel korábbiakhoz képest. Ezúttal a kérdések zöme a gazdasági helyzettel volt kapcsolatos, és Csehszlovákia sorsával — lehetséges felbomlásával –, valamint a kisebbségek ebből következő helyzetével. A kérdésekből érezni lehetett, hogy elegendő támogatásra számíthatunk a választások alkalmával, és bejutunk a parlamentbe.

Azokon a gyűléseken ugyanis, ahol az MPP provokatőreinek felszólalásai ellenére nem vált veszekedéssé a gyűlés, a választási programunk szellemében folyt a vita. Ez azt bizonyította, hogy programunk összhangban van a választókat leginkább foglalkoztató kérdésekkel. Azokon a gyűléseken, ahol megjelent az ellentábor, az MPP különítménye, általában botrányossá fajult a vita, és a hallgatóság a távozásukat követelte vagy lehurrogta őket.

A választási gyűléseinken nagy számban vettek részt érdeklődők. A többi szlovákiai párthoz képest többszörös volt a részvétel. A városokban, ahol sok más párt is megvetette a lábát, szintén nagy volt az érdeklődés. Az MPP gyűléseihez képest koalíciónk gyűlésein tízszer, sőt hússzor több résztvevő is volt. A választásokon induló 42 párt, de a parlamentbe bejutott pártok közül is mi voltunk az egyedüliek, akik a Csehszlovákia területén lévő 130 választási járásból csak 7 járásban nem kaptunk szavazatot, illetve a statisztikai küszöb (0,02%) szintjén maradtunk, de legalább egy járásban megszereztük az érvényes szavazatok több mint 50%-át.

Ennek kapcsán meg kell említeni a választási kampány során egymással szembeállított két nézetet. Az egyik az általunk képviselt nézet, hogy meg tudjuk szerezni a Szlovákiában leadott érvényes szavazatok 7%-át, amely szükséges ahhoz, hogy hármas koalíciónk bejusson a Szövetségi Gyűlésbe és a Szlovák Nemzeti Tanácsba. A másik nézetet az MPP képviselte, melyet az Új Szó és a volt kommunista rendszer politikai rendőrségének néhány magyar besúgója is támogatott. Eszerint a hármas koalíció nem érheti el a 7%-os küszöböt, ezért a választók inkább az MPP-re fognak szavazni, mert nekik — mint egyedül indulónak — elegendő az 5% elérése is a parlamentbe való bejutáshoz. Az MPP ezt az érvelését azzal támasztotta alá, hogy csak így lehetséges a magyar parlamenti képviselet megteremtése. Ennek a félelemkeltésnek is köszönhetik, hogy sikerült megszerezniük a szlovákiai szavazatok 2,24%-át, ami az MPP valóságos súlyánál kb. egyharmaddal nagyobb arány.

Ez az egymással szembeállított két szemlélet olyan bizonytalanságot okozott és konfliktust váltott ki, amelynek az is lehetett volna a következménye, hogy sem az MPP, sem a koalíciónk képviselői nem kerülnek be a parlamentbe. Hangsúlyoznunk kell, hogy az MPP által képviselt meggyőződés, miszerint ők képesek átlépni az 5%-os küszöböt, teljesen irreális volt. Az MPP-nek tulajdonképpen egyetlen célja volt: hogy átlépjék a 2%-os határt, és ezzel jogot szerezzenek az állami támogatásra. Viszont azok a szavazópolgárok, akik elhitték a propagandájukat és rájuk szavaztak, közvetve azokat a pártokat — a nemzetiszocialista hangvételű Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat, a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Pártot és a kommunista utódpártot, a Demokratikus Baloldal Pártját — támogatták, amelyek nemcsak messze álltak a polgári értékrendtől, hanem egyértelműen magyarellenesek is voltak. Ki kell mondani, hogy az MPP azzal a nacionalista propagandájával, mellyel azt igyekezett elhitetni, hogy ő a “legmagyarabb párt”, a lehetséges választópolgárainknak, a józan magyaroknak egy részét becsapta. Ezt a tényt a továbbiakban, a választások utáni politikánk építése során tudatosítanunk kell, és a választások utáni taktikánkat, szövetségi politikánkat ennek a tudatában kell továbbépítenünk.

* * *

A választásokon valóban sikeresen szerepeltünk. Az 1990-es választásokhoz képest a 60 ezres szavazatvesztés és a némi aránycsökkenés (8,66%-ról 7,4%-ra esett vissza támogatottságunk) ellenére csaknem azonos teljesítményt nyújtottunk. Szlovákia 6 járásában ugyanis csakúgy, mint két éve, koalíciónk az első helyen végzett, 3 járásban a második helyen, 2 járásban a harmadik helyen, 2 járásban pedig az ötödik helyen. Kassán és Pozsonyban körülbelül azonos eredményt értünk el, mint két évvel ezelőtt. Egy járásban, a Nyitraiban sikerült minden tekintetben jobb eredményt elérni, és a Nagykürtösi járásban volt a legkisebb a visszaesés. Figyelemre méltó a Losonci járás, ahol annak ellenére, hogy hatezer szavazatot veszítettünk, a járásban elfoglalt relatív helyünk most mégis jobb lett, mint két évvel ezelőtt volt. Ebből és a többi adatból is arra lehet következtetni, hogy a választópolgárok tábora most másként oszlott meg, mint 1990-ben.

Ez azt is mutatja, hogy átalakult Szlovákia és Csehszlovákia politikai térképe. A választások eredménye valóban egyértelműen arra utal, hogy az országban két éve tartó átalakulás irányát most hitelesítette a választás. Ami a választások előtt nem volt legitim, vagy a nagy pártok szétesése következtében csak féllegitim struktúraként működött a parlamentekben, most legitimizálódott. A választópolgárok eldöntötték, hogy az új pártok közül melyekre adják szavazatukat. Ennek az átalakulásnak több következménye is van.

A csehországi és a szlovákiai politika fokozatos átalakulása — melynek két éven keresztül tanúi voltunk — radikalizálódásról tanúskodik. Szlovákiában egyértelműen nemzeti színű köntösbe öltözött a politika. Csehországban pedig részben nemzeti, részben pedig polgári demokratikus mezt öltött. Ez utóbbi egy pragmatikusabb gazdasági szemlélet határozott megjelenését is lehetővé tette a politikában. Csehországban ezt a változást a Polgári Demokrata Párt fémjelzi, Szlovákiában pedig elsősorban a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom színrelépése.

Ennek kapcsán érdemes megvizsgálni azt is, hogy mi volt az oka a néhány bejutónak tartott korábbi kormánypárt vereségének.

Csehországban a nagy vesztes a Polgári Mozgalom (Občanské hnutí) volt, melyet a két évvel ezelőtt 50%-os arányban győztes Polgári Fórum törzsgárdája alkotott. Veszteségük okát keresve le kell szögezni: nem azért maradtak alul, mert ők voltak “a kormánypárt”, és nem tudtak megbirkózni a kormányzás feladataival, hiszen a kormány gazdaságpolitikája nem volt sikertelen (a szövetségi kormány gazdasági és pénzügyi tárcáját vezető személyek továbbra is sikeres politikusok). Vereségük egyértelműen politikai okokra vezethető vissza. Sommásan azt is lehetne mondani, hogy a politikai ringből való kiütésükkel 74 év óta először szenvedett demokratikus úton vereséget a csehszlovákizmus.

Vereségük fő oka az a rendkívül bizonytalan magatartás volt, melyet a szlovák politikai pártokkal folytatott államjogi tárgyalások és illetékességi viták során tanúsítottak. A korábbi Polgári Fórumon belül keletkezett fő törésvonal is emiatt alakult ki, és ez különítette el őket a más, pragmatikusabb felfogást követő nagy tábortól, a Klaus pénzügyminiszter körül formálódott Polgári Demokrata Párttól. A Polgári Mozgalom politikusai Dienstbier külügyminiszterrel az élen arra törekedtek, hogy a szlovákok teljes államjogi emancipálódásával, a szlovák kormány illetékességi (hatásköri) követelésével, és a Čarnogurský -féle, majd később a Mečiar-féle kétértelmű államjogi koncepcióval szemben megőrizzék Csehszlovákia állami egységét, illetve mentsék belőle, ami menthető. Nem voltak képesek megteremteni egy olyan konszenzus alapját, amely elfogadható lett volna mind a csehek, mind a szlovákok számára. A látszategység fenntartása miatt az állam funkcióképességét csökkentő illetékességi vitákba keveredtek, illetve a kettős jogrend és a kettős gazdasági rendszer felé vezető alkukat kötöttek a szlovákokkal. Emiatt azonban nemcsak az ország működőképessége romlott, hanem nemzetközi tekintélye és megbízhatósága is. Ez leginkább a tőkebeáramlás lassúságával és a csökkenő hitelképességgel volt mérhető. A Polgári Mozgalom politikusai nem találtak megoldást arra, hogyan lehet megőrizni Csehszlovákiában a masaryki államideál hagyományait úgy, hogy kielégítsék a szlovák igényeket is. A cseh választók egy része ezért nemzeti szempontból úgy ítélte meg a helyzetet, hogy ez már káros a cseh érdekekre.

A Polgári Mozgalom pártpolitikai szempontból is káros és rossz taktikát választott azzal, hogy a választások előtt erőnek erejével szorgalmazta a csehszlovák–német szerződés aláírását és ratifikálását. A szerződés kitűnően volt ugyan megfogalmazva, de vele szemben a cseh nemzet egy jelentős részében mély, érzelmi gyökerekből táplálkozó ellenérzés uralkodott. A Dienstbier vezette Polgári Mozgalom túlságosan jó viszonyban volt a német kormánykörökkel, főleg a német külügyminiszter, Genscher révén. Részben az ezen szimpátia révén érvényesülő német befolyásnak lett az áldozata a Polgári Mozgalom (és maga Csehszlovákia is). A német kormánypolitika számára ez a szerződés fontosabb volt, mint Csehszlovákiának.

A Polgári Mozgalom bukásának további oka abban rejlik, hogy politikusai nem fedezték fel a cseh nemzet nagy részét hatása alatt tartó politikai hangulatot, melyet már egyre kevésbé az elvont csehszlovák hazafiság, hanem egyre inkább a hagyományos cseh nemzeti érdekek irányítottak.

Hasonló okokra vezethető vissza Szlovákiában a Polgári Demokratikus Unió veresége is, mely a két évvel ezelőtti választásokon a 34%-os relatív győztesként kormányzó erőnek, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomnak volt maradványpártja. Korábbi formájában először bolsevik jellegű politikát kívánt meghonosítani. Messianisztikus volt, és megpróbálta minden szinten és formában betölteni a korábbi kommunista párt után keletkezett űrt. Kezdettől fogva látható volt azonban, hogy a mozgalomban legkevesebb két irányzat működik. Egy inkább polgári és egy nemzeti demagóg irányzat. A nemzeti szellemiséget követő csoport az 1991 tavaszán bekövetkezett pártszakadás után Mečiar leváltott kormányelnök kivonulásával új párttá, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom nevű politikai csoportosulássá alakult. A polgári szárny a kormányban maradt, de nem találta meg a hiteles politizálás eszközeit. Polgárinak és liberálisnak hirdette magát, de sem a pártszakadás előtt, sem utána nem tudott elhatárolódni a magyarellenességtől, és általában bizonytalan politikát folytatott a magyarok irányába. Velünk, az Együttéléssel mindvégig elutasította az együttműködést, és ezzel elhatárolta magát a magyar kisebbség tömegeinek őszinte együttpolitizálási szándékától. Csak a Független Magyar Kezdeményezéssel, illetve utódjával, a Magyar Polgári Párttal volt hajlandó együttműködni, mert az teljesen kiszolgálta pártpolitikai elképzeléseit. A magyar politikával való együttműködés elutasításával párhuzamosan azonban nem merte (vagy nem tudta) felvállalni az egyértelműen szlovák nemzeti politikát sem.

A csehszlováktól elkülönülő szlovák politika kialakulása, amelyet az állami elszakadásra való törekvés jellemzett, már 1990 tavaszán elég egyértelműen észrevehető volt — nemcsak a Szlovák Nemzeti Párt színrelépésével. Már akkor tudni lehetett, hogy ez lesz Szlovákiában a fő politikai irányvonal. Akkor még azonban lehetőség volt arra, hogy a szlovák nemzeti emancipációs és önrendelkezési törekvéseket nemzeti liberális irányba tereljék, és így kiszorítsák a politikai küzdőtérről a szélsőséges nemzetiszocialista és a rövid távú nemzeti politikát képviselő erőket. Erre azonban a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom kísérletet sem tett. A szlovák nemzeti politikát követelők éhes száját csak magyarellenes jelszavakkal lehetett betömni, és ennek minden szlovák politikus szabad utat engedett.

Ehhez már csak egy kérdést kell csatolni: vajon mi volt az oka annak, hogy Szlovákiában az összes, magát demokratikus pártként megfogalmazó politikai erő (a Demokrata Párt, a Klaus-féle Polgári Demokrata Párt szlovákiai szárnya a Polgári Demokratikus Unió és a Magyar Polgári Párt), melyek hangzatosan, kizárólagosan, sőt agresszíven a demokratikus és civil elvek követőiként léptek fel — noha ezek az elvek politikájukban alig voltak jelen –, mind vereséget szenvedtek? De még mielőtt vereséget szenvedtek volna, rosszul vizsgáztak párttaktikából és együttműködési készségből is. Nem tudtak sem elvi azonosságon, sem érdekazonosságon alapuló koalíciót kötni. Ha pedig mégis sikerült (egy esetben) — rossz koalíciót kötöttek. A Demokrata Párt és a Polgári Demokrata Párt koalíciójáról ugyanis előre lehetett tudni, hogy sikertelen lesz, nem kerül be a parlamentbe. Hiszen a nemzeti eufória közepette egy szlovák és egy cseh párt koalíciója a biztos bukást jelentette, amiatt is, hogy ez a szlovák párt a szövetségi állam fönntartását hangoztatta, a cseh párt pedig már eldöntötte, hogy neki nem érdeke Csehszlovákia mindenáron való megtartása.

A fentiekből adódóan egy további kérdés következik: nem valamilyen forgatókönyv alapján szenvedtek-e vereséget ezek a pártok Szlovákiában, azért, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsba elsősorban azok a pártok kerüljenek, amelyek felgyorsítják Csehország és Szlovákia szétválásának folyamatát? Ezt tekintsük költői kérdésnek. Valószínűleg csak a politológusok és a történészek fognak tudni erre pontosabb választ adni, vagy esetleg valamelyik párt egyszer bevallja, hogy milyen elképzelések álltak a háttérben. Ezért elmondom a saját meglátásomat ezzel kapcsolatban. Az a nemzeti politikai pragmatizmus, amely Václav Klaus révén Csehországban előre tört, összeegyeztethetetlen volt a szlovákiai, demokratikusnak nevezett pártok bizonytalan és sok esetben a cseh Polgári Mozgalom politizálásához hasonló elvtelen és végeredményében gyakorlatiatlan politizálásával. Ez részemről csupán feltételezés, de arra szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy ne a liberalizmus vereségeként értékeljük ezeknek a pártoknak a vereségét, mert annak ellenére, hogy ezek a pártok a liberális eszmerendszerhez közelállónak tekintik magukat, tulajdonképpen nem voltak soha liberális pártok, hanem zömmel kripto-, illetve neobolsevik jellegű pártok voltak. Tehát ez az álcázott bolsevik politizálási stílus szenvedett vereséget Szlovákiában, helyet teremtve a nacionálbolsevizmusnak, illetve a nemzetiszocializmusnak — Csehországban pedig a nemzeti jellegű konzervativizmusnak.

Csehszlovákiában egyetlen liberális párt vett részt a választásokon — a csehországi Polgári Demokrata Szövetség, mely a választások előtt néhány hónappal fuzionált a Liberális Demokrata Párttal. Nem értek el igazán jó eredményt — a Szövetségi Gyűlésben nem nyertek mandátumot. De annak köszönhetően, hogy nemzeti liberális, a konzervatív Klauséhoz közelálló politikai elképzelést képviseltek, bejutottak a Cseh Nemzeti Tanácsba. Sajnálatosnak tartom, hogy a Szövetségi Gyűlésbe nem kerültek be. Felajánlottuk nekik, hogy indítunk a Cseh Köztársaság területén a Népek Kamarájába közös jelölteket. Ezt nem fogadták el, főleg korábbi szövetségeseik, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, a Független Magyar Kezdeményezés és a Polgári Fórum utódpártjainak a hatására. A velünk való választási szövetség elegendő lett volna ahhoz, hogy Csehországban legyenek megválasztott képviselőik a Szövetségi Gyűlésben.

Azok az okok, amelyek kiváltották a korábbi kormánypártok vereségét, eredményezték Csehországban a Klaus-féle Polgári Demokrata Párt, Szlovákiában pedig a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom győzelmét. A jó eredmény — amely a kormányalakításra is feljogosította őket — elsősorban a Csehország és Szlovákia között uralkodó bizonytalan szövetségi kapcsolatban és az államjogi kérdésben kialakult konfliktusban keresendő. Mindkét párt — sajátosságaiknak megfelelően — határozott megoldási lehetőséget hirdetett választási programjában. A közöttük feszülő ellentétek a választások után azonnal nyilvánvalóvá váltak. Ennek elemzésével most nem kívánok foglalkozni, de azt meg kell állapítanom, hogy mindkettőnek a középpontjában határozott nemzeti cél áll. A két párt közötti különbség elsősorban abban mutatható ki, hogy míg Csehországban a Klaus által képviselt nemzeti politika azonosítható a nyugat-európai keresztény és konzervatív pártok, vagy akár a magyarországi Magyar Demokrata Fórum politikájával, addig Szlovákiában az európai politikai felfogástól idegen, inkább a jelenlegi szerb és román politikával megegyező nemzetiszocialista, imperialisztikus jellegű politika került előtérbe.

* * *

A többi pártól is szükséges egy apró kitérőt tenni. Nagy vereséget könyvelt el Szlovákiában a korábbi kormánypárt, a Čarnogurský által vezetett kereszténydemokrácia. Több mint 50%-ot vesztettek a két évvel korábbi választási eredményükhöz képest. Akkor is a vártnál kevesebb szavazatot szereztek, de míg az 1990-es választásokon a Szlovák Nemzeti Párt nyíltan nacionalista programja vitte el lehetséges szavazói táboruk nagy részét, most a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom. Mindkét alkalommal az volt a vereség oka, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalom nem merte nyíltan megvallani céljait. Čarnogurskýnak ugyanis kezdettől fogva az önálló Szlovákia volt a célja, és egy szocialisztikus piacgazdaság. Ezt a programot azonban két évvel ezelőtt csak a Szlovák Nemzeti Párt merte nyíltan kimondani. Most pedig a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom a konföderáció meghirdetésével vitte el Čarnogurský választóit. Čarnogurský pártja tehát ellenzékbe került, velünk együtt. Attól tartok azonban, hogy nem fogunk tudni együttműködni, mert Čarnogurský az esetleges jövőbeli politikai sikeressége szempontjából a legnagyobb veszélynek azt tekinti, ha rásütik a bélyeget: kiegyezett a magyarokkal. Attól tart, hogy egy ilyen kiegyezést, melyet az esze elfogad, de a lelke nem, a szlovákság sem bocsátana meg neki. A kiegyezés ugyanis azt is jelentené, hogy el kellene ismernie a magyar kisebbség követeléseinek és autonómiatörekvéseinek a jogosságát.

A baloldal, annak ellenére, hogy viszonylag nagy súllyal van jelen a parlamentekben, nem hozott sem új értéket, sem újonnan megfogalmazott politikai célokat. A kommunisták utódpártjai — Csehországban a Baloldali Blokk, Szlovákiában a Demokratikus Baloldal Pártja — a két évvel ezelőtti eredményt ismételték meg. Csehországban a lappangó németellenességet lovagolták meg, Szlovákiában a szlovák nemzetállam eszméjét. De míg Csehországban egyértelműen ellenzékbe kerültek Klausszal és szövetségeseivel: a Néppárttal, a Kereszténydemokrata Párttal és a Liberális Polgári Demokrata Szövetséggel szemben, addig Szlovákiában politikai szövetségre (titkos koalícióra) léptek a Mečiar-féle Demokratikus Szlovákiáért Mozgalommal. Ez utóbbinak nyilván az az oka, hogy tartanak egymástól, mert programjuk nem sokban tér el, és egymással szemben állva kölcsönösen megbénítanák egymást. Úgy is összegezhető, hogy e két utódpárt hagyományos taktikai politizálást folytat, és a jelenlegi gazdasági körülmények között megvalósíthatatlan szociálpolitikai jelszavakkal toborozza választóit.

A baloldalon új színt jelent a szociáldemokrácia és a Liberális Szociális Unió megjelenése, de csak Csehországban. Szlovákiában a szociáldemokrácia vereséget szenvedett — talán nem véletlenül. Ez nem csupán hagyománytalanságuknak köszönhető, hanem annak is, hogy választási szövetségre akartak lépni a kommunista utódpárttal, a Demokratikus Baloldal Pártjával, pedig tudvalevő, hogy a kommunizmus és a szociáldemokrácia kibékíthetetlen ellenfelek.

* * *

Az a politikai irányzat, amely a választásokból győztesen került ki, új fejezetet nyitott Csehszlovákia második világháború utáni történelmében. Csehországban egy demokratikus konzervatív irányzat került előtérbe, megtámogatva egy liberális és egy keresztény politikával, Szlovákiában pedig egy nemzetiszocialista irányzat, melyet a kommunista párt utódpártjaként létrejött baloldali párt támogat. Ez egyértelműen azt mutatja: olyan jellegű polarizálódásra került sor a csehországi és a szlovákiai politika között, amely már önmagában elegendő ahhoz, hogy áthidalhatatlanná váljék a két országrészt egymástól eltávolító szakadék.

Valójában a választások után azonnal meg is mutatkozott, hogy a korábbi repedés szakadékká mélyült és egyre szélesedik. Ez bennünket nem ért váratlanul. Emlékezzünk vissza az elmúlt egy-másfél év alatti tanácskozásainkra! Mindig megvitattuk a belpolitikai helyzetet, és majdnem mindig szóba került ez a kérdés is. Mi számítottunk arra, hogy egy ilyen politikai átrendeződés következik be Csehszlovákiában.

De mi lesz ennek a következménye? Elsősorban az ország várható szétesése. Ez ma már nem jóslás, hanem olyan valóság, amelyről már azok is teljesen nyíltan beszélnek, akik régebben elutasították ezt mint lehetetlen jövőképet, vagy dühödten reagáltak erre a feltételezésre. Ez is azt mutatja, hogy azok a pártok, amelyek alternatíva nélkül fogalmazták meg a politikájukat — tehát az egységes föderatív köztársaság fenntartását tekintették az egyetlen lehetséges politikai célnak –, helytelenül értékelték Csehszlovákia belpolitikáját.

Az ország szétesésének lehetőségét a tegnap a Szövetségi Gyűlésben lezajlott eredménytelen köztársaságielnök-választás csak tovább erősítette. Hiszen azzal, hogy nincs legitim módon megválasztott elnöke az országnak, csak hivatalnok-államfője, arra enged következtetni, hogy Csehszlovákiának valószínűleg nem is lesz több köztársasági elnöke. Felrémlik előttem az a transzparens, amellyel a múlt év nyarán a Budmerice lakosai fogadták Václav Havelt: “Köszöntjük a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság utolsó elnökét!” Azt hiszem, hogy ma ezzel a helyzettel állunk szemben, mert ha esetleg marad is egy laza államszövetség, feltehetően akkor sem lesz a szövetségnek elnöke, hanem lesz egy cseh és egy szlovák köztársasági elnök. Egy ilyen szövetségnek a feltételezése ma már inkább csak hipotézis. Sokkal valószínűbb az ország megszűnése.

* * *

Mozgalmunk szempontjából azzal kell számolnunk, hogy az itt, e teremben helyet foglaló egyik alelnökünk, Stanislaw Gawlik nemsokára a Cseh Köztársaság állampolgára lesz, mi többiek pedig a Szlovák Köztársaságnak leszünk az állampolgárai. Ennek olyan következménye is lesz mozgalmunkra nézve, hogy valószínűleg teljesen külön fog működni a csehországi szárny, amely már nem csehországi szárny lesz, hanem egy önálló mozgalom, és külön létrejön a szlovákiai, amely szintén önálló szervezetként fog működni. Ilyen következményekkel is számolnunk kell tehát.

Most nem akarok belemélyedni a további lehetséges következmények taglalásába, inkább csak azt említem meg, hogy Csehszlovákia szétesését hasonlóképpen fogadja a nemzetközi közvélemény, mint Jugoszlávia szétesését. Mindaddig, amíg nem volt tapintható Jugoszlávia szétesése, elutasították még a gondolatát is. Amikor már az ajtón kopogtatott, amikor már vér kezdett folyni, még mindig nem akarták elhinni. Csak a sok ezer halott döbbentette rá a nemzetközi közvéleményt arra, hogy felbomlóban van a versailles-i békerendszer. Jugoszlávia felbomlásával szemben itt az a különbség, hogy nem Csehszlovákia az első széteső országa a versailles-i békerendszernek. Ennek kapcsán azonban újabb kérdések merülnek fel. Ha szétesik Csehszlovákia, mi lesz Szlovákia határaival? Azokat a nemzetközi szerződések nem garantálják. Magyarország fel fog-e lépni területi igényekkel? Vállalja-e érdekünkben a védőhatalmi státust? Milyen orientációja lesz Szlovákiának: nyugati, keleti, vagy netán balkáni?

Mindannyiunkban él ez a félelem. Tény viszont, hogy az elmúlt évtizedekben a Csehszlovákiában élő kisebbségek, de főleg a magyarok gondjai, sorsa soha annyiszor nem jelent meg a nemzetközi sajtóban, mint az elmúlt hetekben. És egyre reálisabban közelítik meg a helyzetünket, egyre inkább azokat a kérdéseket teszik fel velünk kapcsolatban, amelyeket mi is állandóan felvetünk. Ez fontos jel, mert tudjuk, hogy a sajtó a közvélemény alakítója, előkészítője a politikusok véleményének, állásfoglalásaiknak nemzetközi viszonylatban, és döntéseiket is befolyásolja. Tehát ez a helyzet számunkra jelentős feladatokat is kijelöl, mégpedig külpolitikai feladatokat, ennek alapján kell megszerveznünk rövid távon — hangsúlyozom, rövid távon, néhány hónapra — külpolitikai stratégiánkat. Azért néhány hónapra, mert feltételezhetően csak hónapokban számolhatjuk Csehszlovákia maradék jövőbeli történelmét.

* * *

Ebből a helyzetből le kell vonnunk néhány következtetést is mozgalmunk politikájára vonatkozóan.

Az első terület, amelyet fel kell mérnünk: támogatóink széles köre, illetve lehetséges támogatóink és választói bázisunk köre, valamint holdudvara. Ennek a bázisnak a politikai állapotát kell megvizsgálni, és szembe kell nézni egyfajta politikai megosztottsággal. Az is megosztottságot jelent, hogy koalíciónkat három párt alkotja. Ezt normális körülmények között politikai pluralizmusnak lehet tekinteni. Két koalíciós partnerünk azonban bizonyos kényszerek hatására keletkezett, és nem pluralisztikus politikai fejlődés következményeként jöttek létre. A magyar kereszténydemokratákat szlovák testvérpártjuk nemzeti agresszivitása késztette az elkülönülésre, a Néppárt pedig személyi sértődékenység következtében jött létre. Ezért azzal is számolni kell, hogy koalíciós partnereink állandóan bizonyításra kényszerülnek, és emiatt, a “saját arculatuk” megtartására hivatkozva, akár csak dacból is eltérő magatartást fognak tanúsítani mint mi, és ellenkező véleményüknek fognak hangot adni. Már a választási kampány során is több ízben észrevehettünk ilyen megnyilvánulásokat, amelyek nehezítették az együttműködést.

Ez az egyik fajta megosztottság. A másik pedig a Magyar Polgári Párt jelenléte, mely tudatosan áll a koalíciónkkal ellentétes oldalon. Sok esetben ellenfélként tekint ránk, és nem politikai vetélytársként. Ezt az ellenfélként való szembenállást vetélytársi szembenállássá kellene mérsékelni, illetve át kellene alakítani egy lehetséges politikai együttműködéssé. Ennek kell megteremtenünk a politikai lehetőségét és alapjait. Ezért minden bizonnyal az elkövetkező hetekben és hónapokban mindegyikünknek, minden helyi csoportunknak szét kell néznie a háza táján, hogyan lehet szorosabbá fűzni a községekben a kapcsolatot az érdekazonos pártok között — akár helyi politikai szerződések kötésével is. Fel kell készülnünk arra, hogy az elkövetkező hónapokban sokkal keményebb, és a demokráciára kevéssé hasonlító politikai szemlélet fog fellépni. Ennek bekövetkezése és a politikai megosztottságunk ezzel egyidejű jelenléte gyakorlatilag megoldhatatlan feladatok elé állíthat bennünket. Tudjuk azt, hogy Szlovákiában minden hatalmon lévő párt alapvető érdeke, hogy lazítsa a magyarság politikai egységét, vagy ha lehet, szétverje azt. Pillanatnyi megosztottságunk erre kedvező feltételeket teremt.

Tehát alulról, a helyi csoportoktól, a községektől kiindulva kell kiépítenünk a politikai szövetségi rendszert, amelynek, reméljük, részese lesz koalíciónk két tagja, az Együttélés és az MKDM, de szeretnénk, hogyha csatlakozna a Magyar Néppárt is. Természetesen kaput nyitunk a Magyar Polgári Párt előtt is. Nagyon fontos, hogy ez helyi szinten történjen meg, mindenütt ahol lehetséges. Nem erőszakolni kell, nem kell egymást kényszerhelyzetbe hozni, hanem meg kell találni a partneri viszonyt községeink politikai, társadalmi békéjének a helyreállítására. Mert a választási kampány során tapasztalhattuk, hogy helyenként kiásták egymás ellen a csatabárdot.

A további kérdés az elkövetkező időszakban az önkormányzatainknak a mozgalmunk általi politikai támogatása lesz. Önkormányzati tanácsunk hasznos munkát végzett az elmúlt egy év alatt, sokban elősegítette az önkormányzatok regionális szerveződését. Önkormányzati Tanácsunk eddig elsősorban az Együttélés polgármestereire, alpolgármestereire és önkormányzati képviselőire korlátozódott. Csak vendégként jelennek meg itt-ott az MKDM helyi képviselői. Azt kellene elérnünk, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal együtt megalakítsuk közös önkormányzati tanácsunkat. Sőt, túl kellene lépnünk a pártpolitikán, mert az önkormányzat akkor működik jól egy községben, ha elsikkadnak a pártellentétek, és a község érdeke válik elsődlegessé. A közös önkormányzati tanács — amennyiben sikerül létrehozni — segítse a régiók szerveződését, az önkormányzatok regionális szövetségeinek kialakulását. Ennek érdekében hozzunk létre olyan közös alapot, amely egyrészt anyagi hátteret biztosít a régiók szakmai és szervezési feltételeinek a javítására, másrészt áthidalja az önkormányzatokban jelenlévő esetleges pártellentéteket. Az önkormányzatok regionális szerveződése ne pártügy legyen, hanem a lakosság ügye. Nagyon fontos, hogy ez közüggyé váljék. Ily módon kezelhetővé válnak az esetleges etnikai ellentétek is. Az önkormányzataink által támogatott regionális szerveződések etnoregionális jellege így nem fog riasztólag hatni az ott élő szlovák lakosságra.

Meg kell említenem a korábban meghirdetett autonómiaigényünket, amelyet önkormányzati igényként szoktunk emlegetni. Értjük ezen a művelődési önkormányzatot, esetleg a kisebbségi önkormányzat egy bizonyos fajtáját, amelyet például a Magyarországon most előkészített nemzeti és etnikai kisebbségi törvényjavaslatban fogalmaztak meg. Ez persze nem azonos a községi önkormányzattal, de szorosan kapcsolódik ahhoz. A legfontosabb igényünk az a területi önkormányzat, amely az önkormányzataink regionális, pontosabban etnoregionális szerveződésén alapul.

Tehát le kell szögeznünk, hogy az, amit területi autonómiának neveznek egyesek, tulajdonképpen olyan önkormányzati szerveződés, amelyben a regionalizmuson keresztül alakulhat ki a nemzeti kisebbségeknek azon védelmi hálója, amelyet például Dél-Tirolból ismerünk, vagy amelyet megközelítőleg megfogalmaz a koppenhágai Emberi Dimenziók Konferenciáján elfogadott dokumentum is. Ezt a kérdést ez év őszén az Európa Tanács is meg fogja tárgyalni az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniójának beterjesztése nyomán.

Ezek a feladatok várnak ránk. Részletesebben majd a vitában szólunk róluk, főleg az önkormányzatainkról és a választási tapasztalataikról. A politikai helyzettel és további sorsunkkal kapcsolatos nézetek kifejtésére alkalom nyílik a politikai nyilatkozat megvitatása során. /*/ Ezekre a kérdésekre összpontosítsunk, mert ezek lesznek az elkövetkező hónapok alapvető kérdései, feladatai, és ezekben kell mindannyiunknak, a legkisebb községtől kezdve a parlamentig — nem egyformán, de azonosan — helytállnunk.

* A nyilatkozat szövegét lásd: Az ország helyzetéről. In: Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink. 94 -96. p.