Szabadítsuk meg jövőképünket a múlt terhétől

(Előadás az Erdély jelene és jövője című konferencián, 1993. október 16., Eger)

Előadásomban politizálásunknak azokat az elemeit fogom röviden ismertetni, melyeknek a jelentősége – megítélésünk szerint – lényegesen nagyobb, mintsem hogy egy közösség szűk keretei között maradjanak. Arról fogok beszélni, hogyan szeretnénk megvalósítani egyenrangúsításunk forradalmát abban a szlovák társadalmi közegben, amely még semmilyen forradalom katarzisát nem élte meg.

E folyamat alapeleme az a törekvés, hogy túltegyük magunkat azokon a görcsökön és beidegződéseken, amelyek 1918 óta gúzsba kötik gondolkodásunkat és cselekvéseinket.

E berögződéseknek két csoportját kell megkülönböztetni. Az egyik a két világháború között keletkezett, amikor még semmi másra nem tudtunk gondolni, csak az igazságtételre, tehát a területek visszacsatolására. A másik görcs az 1945 óta belénk gyökerezett másodrendűség érzése. Ezek ellen a rögeszmék ellen kell felvennünk a harcot.

Megítélésem szerint ezt eredményesen meg is kezdtük. Komáromban az Együttélés Országos Kongresszusán, 1993 februárjában „párthatározatot” fogadtunk el arról, hogy mi nem vagyunk kisebbség. Megtettük tehát az első lépést abba az irányba, hogy túltegyük magunkat a kisebbségi másodrendűségen, talán a kisebbségi komplexuson is. Tudjuk, hogy ezt a sok évtizedes lelki hordalékot nem lehet egyik napról a másikra eltávolítani, de ha egyszer merészeljük kimondani, megszüntetjük démonisztikus voltát. Ez a lépés alapot teremthet arra, hogy ne egy kisebbségi politika képviselői legyünk, hanem egyenrangúsítsuk önmagunkat azzal a környezettel, amely másodrangúnak tekint bennünket. A jövő szempontjából ez létfontosságú kérdés.

Ezt folyamatként kell felfogni. Az első világháború utáni dacot a második világháborút követően az alárendelődés érzése váltotta fel. Ma a kritikai időszakot éljük, azaz: keressük a méltóságteljes kiutat az építkezés lehetőségének megteremtésére. A kiútkeresés egyik eleme, hogy az elmúlt évtizedek kisebbségpolitikai és nemzetiségpolitikai koncepcióit már nem tudjuk elfogadni. Ezzel a múlttal szemben nemcsak kritikusak vagyunk, nem tudunk átvenni belőle semmit. Ez nem véletlen.

Véleményünk a közelmúltról azonban nem az akkori körülmények között küzdő magyar emberekkel kapcsolatos. Őket tiszteljük. A politikai közegről mondunk ítéletet. Oka ennek az, hogy a mögöttünk levő mintegy négy évtizedben csaknem minden elképzelés a kommunista gondolkodásmód és rendszer korlátai között született meg. Tudatosítjuk ugyan, hogy a rendszerváltozás után a kommunista időszak gondolkodási és értékítéleti mechanizmusai tovább működnek, mint ahogy folyamatos a magyarellenesség évszázados gyűrűzése is. A rendszerváltozással azonban ismét többpártrendszeri viszonyok közé kerültünk, de más európai körülmények közepette, mint 1920 vagy 1945 után. Ilyen viszonyok között törvényszerűen másként kell építenünk jövőnket. Ezt úgy képzeljük el, hogy teljesen önállóan, autonóm módon igazgathassuk ügyeinket, és az állam területén velünk együtt, de a számbeli többségben élő nemzetnek partnere, társa, társnemzete legyünk.

Arra a nagy kérdésre keressük a választ, hogyan lehet Közép-Európában békét teremteni – mert itt hetvenöt éve békétlenség uralkodik.

A békétlenség egyik oka, hogy a magyar nemzetet államhatárokkal szétdarabolták. Ennek ellenére megmaradt az egy nemzethez tartozás óhaja, vágya, tudata. A másik oka, hogy azokkal kell együtt élnünk, akik elkövették rajtunk a jogsérelmet. Emiatt tudathasadásos és ellentmondásos állapot keletkezett. Ezt az állapotot kell kezelni. Ha ez nem sikerül, akkor minden elképzelésünk a jövőnkkel kapcsolatban sikertelenségre, elvetélésre ítéltetett.

Ha tehát fel akarjuk oldani a szétszakítottságunkból eredő belső – magyar nemzeti – feszültséget, valamint a jelenlegi európai eszme és a magyar életérzés között létező ellentmondást, akkor merőben más, az eddigiektől eltérő elképzeléseket kell megfogalmaznunk. Emiatt kell többek között a hagyományos kisebbségpolitikai koncepciókat elutasítani, elvetni. Az ellentér áthidalásának egyik lehetősége, hogy pragmatikusan elfogadjuk a politikai (állami) szétdaraboltságot. Jelenleg ugyanis nem áll rendelkezésünkre semmiféle eszköz ennek a megváltoztatására.

Ugyanakkor kézenfekvőek a létező más eszközeink. A szétdarabolt magyarság fő részei (Erdély-Partium-Bánát-Csángóföld, Tiszahát-Ungvidék-Máramaros, Bácska-Bánát-Szerémség, a Baranyai háromszög, a Muravidék, a Felvidék Pozsonytól Nagyszelmencig) lélekszámban, szervezettségben, vitalitásban, társadalmi mobilitásban olyan adottságokkal rendelkezik, hogy képes az építkezésre, képes arra, hogy ne csak politikai alanyiságának adjon erőteljes kifejezést, hanem megtalálja jogi alanyiságának az eszközeit. A jogi alanyiság felé vezető út az önálló intézkedések, az önálló döntések, tehát az autonómia elemeiből áll össze.

Ennek a folyamatnak egyik célja, hogy a pragmatikusan elfogadott politikai szétdaraboltság mellett olyan önálló politikai egységekké alakítsuk a trianoni Magyarország határain túl élő magyarságot, amelyek tudatilag teljes egészében a magyarsághoz tartoznak, életük egy részét az összmagyarsággal együtt tervezik meg, de egy másik részét abban a politikai közegben tervezik, amelyben élnek. Ez nem az egységes nemzettudat ellenében hat, hanem megkísérli a sérülésekből felépíteni azokat a magyar nemzeti közösségeket, amelyek erőszakosan lettek leválasztva a nemzet testéről, és amelyekről a mindenkori magyar állam lemondott.

Ezt az utat választottuk mi, erre hoztuk a „párthatározatunkat” ez év februárjában, és eldöntöttük, hogy további építkezésünket mind a jogok terén, mind a társadalom szervezésben, mind a gazdaságszervezési vonalon, mind az önkormányzatok és a területszervezés elképzeléseiben a társnemzeti viszony kialakításának irányában fogjuk fejleszteni.

A társnemzeti elképzelés azonban nem csupán annyit jelent, hogy a szlovákság és a szlováksággal együtt egy államban élő magyarság kerülne ilyen viszonyba egymással, hanem a magyar nemzetnek a Szlovákiában élő része, nemzeti közössége révén az egész magyar nemzet is ilyen kapcsolatba kerülne áttételesen vagy másodlagosan a szlováksággal. Ez egy olyan új konstrukció, amely által meg lehetne változtatni azt a helyzetet, amelyben hetvenöt éve vergődünk. Akik ez ellen az elképzelés ellen azt vetik fel, hogy a partnerséghez két fél szükséges, azoknak egyelőre csak annyit mondhatunk: hetvenöt évvel ezelőtt kisebbségbe kényszerítenek bennünket – ebben a kényszerhelyzetben próbáljuk meg mi kikényszeríteni az egyenrangúságunkat.

Megszakítás