Az etnokratikus nemzetállam és demokratikus ellenszere

A komaromi nagygyűlés előkészítése során szerzett tapasztalatainkat, a nagygyűlésre szerkesztett tervezeteket és az ott elfogadott állásfoglalásból leszűrhető szakmai tanulságokat foglaltuk össze ebben a tanulmányban. A címe beszédes. Első fele azt jelzi, hogy a szlovákiai államideál a 19. századi nemzetállamnak az etnikai szemlélettel deformált változata.

Másik fele pedig arra utal, hogy meg kell keresni azt az államépítési formát, amely révén a felvidéki magyarság számára a szülőföld akár hazává is válhat.
A tanulmány szövegét közösen írtuk Kvarda Józseffel, a térképeket Oriskó Norbert szerkesztette. Tanácsaikkal Ankerl Géza nyelv szociológus professzor, dr. Rózsa Ernő alkotmányjogi szakértő és dr. Gyurcsík Iván jogász-politológus segített munkánkban — nekik ezúttal újfent köszönetet mondunk.

– – –

Az 1918 után kisebbségi helyzetbe kényszerített magyarságot Csehszlovákiában és ezen belül Szlovákiában elsősorban az foglalkoztatta, hogyan őrizheti meg kultúráját, nyelvét és a környezetéhez képest fejlettebb társadalmi szerkezetét, valamint miképp változtathatja meg kisebbségi helyzetét Az új állam szervezőinek célja ezzel ellentétes volt a kialakult helyzetet visszafordíthatatlanná akarták tenni, a magyarság politikai és jogi alanyiságát megkérdőjelezték, településszerkezetének fölszámolására törekedtek.

E kérdések jogi, politikai és statisztikai vetületével. Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet című politikai memorandumunkban foglalkoztunk. Külön kell azonban elemeznünk azt a manipulációs folyamatot, amellyel a volt csehszlovák állam a fenti célok szolgálatába állította a közigazgatást és az ország adminisztratív területi felosztását, illetve többszöri átszervezését A területi átszervezések gyakorisága azt bizonyítja, hogy az államszervezet bizonytalan, az állam szerkezete kiegyensúlyozatlan volt; az átszervezések jellege pedig azt mutatja, hogy az ország újabb és újabb területi egységekre való felosztása szinte kivétel nélkül a központilag igazgatható nemzetállam megteremtését szolgálta, valamint azt, hogy korlátozhassa a magyar lakosságnak a közügyekbe való bekapcsolódását, és leszűkíthesse az etnikailag egységes magyar területet.

Az átszervezések arra irányultak, hogy a mindenkori hatalom a magyarságot az adott közigazgatási területen alárendelje az államigazgatásnak olyannyira, hogy a látszólagosan demokratikus elvek mellett se érvényesíthesse érdekeit, biztonsággal leszavazható legyen, az írásban deklarált nyelvi jogaival ne élhessen, és kiszoruljon a jogok gyakorlásából.

Ez volt a helyzet a két világháború között és a második világháború után is. Ez jellemezte a polgári demokrácia korszakát (1918-1938), de főleg a posztfasiszta (1945-1948) és a kommunista korszakot (1948-1989). Ezt szeretnék felújítani a nemzetállam eszméjétől fűtve az 1993. január 1-én megalakult Szlovák Köztársaság posztkommunista politikájában is.

Alapvető ellentmondások

A kommunizmus 1989 végén bekövetkezett bukásából adódó rendszerváltozás Csehszlovákiában is a politikai programok nagy választásra adott lehetőséget Ez természetes következménye volt annak, hogy az állampárt kizárólagos vezető szerepe megszűnésével száznál is több politikai érdekcsoportosulás, politikai párt és politikai mozgalom jött létre. Célirányos politikai programjukban a társadalom különböző csoportjainak vélt vagy valós érdekeit fogalmazták meg. A politikai programok nem szűkölködtek olyan fogalmakban mint demokrácia, jogállamiság, emberi jogok, önkormányzat stb. Ezzel szemben naponta tapasztaljuk, mind az 1993. január l-jén létrejött önálló Szlovákiában, mind előtte, az 1918-1992 között létezett Csehszlovákiában, hogy a gyakorlat nem tükrözi e fogalmak eredeti értelmét Az elvek és a gyakorlat közötti ellentmondás akkor a legszembetűnőbb, ha a szlovákiai valóságot a magyar nemzeti közösség jogállásának és lehetőségeinek vetületében elemezzük.

„Nemzeti demokrácia”

Először azt kell tisztáznunk, mit jelent a demokrácia általában, és mit jelent Szlovákiában. A görög eredetű kifejezés néphatalmat, népuralmat jelent – a hatalomnak a nép által való megvalósítását, azaz a nép egésze által gyakorolt hatalmát, és nem a nép valamely része, osztálya vagy érdekcsoportja hatalmát.

demokrácia elmélete viszonylag egyszerű, csupán a megvalósítása bonyolult Bonyolultsága abból adódik, hogy nehéz megállapítani: a hatalom mely tetteit lehet valóban a népérdek, és nem az uralmon levő csoportok vagy érdekek megnyilvánulásának tulajdonítani. Bármelyik politikai döntést vizsgáljuk a demokrácia szempontjából, felmerül a kérdés: ki döntött (ki irányította a döntést), és a döntés kinek az érdekeit szolgálja.

Remélhetőleg minden gyakorló politikus számára nyilvánvaló, hogy a demokrácia nem intézmény, hanem elvek rendszere. Ezért azokban az országokban létezik demokrácia, amelyekben (az írott és íratlan jogrend szerint) minden fontos közügyi vagy csoportokat érintő döntés a népakaratot tükrözi és a köz érdekében történik. A népakarat pedig oly módon nyilvánul meg, hogy a nép részt vesz a döntésben, vagy valamilyen módon a beleegyezésétől függ a döntés.

A népuralom alapelve – miszerint az összes polgár egyenlő -, nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a közjónak egyenlő mértékben kell kiterjednie mindenki boldogulására, azaz a közhatalomnak mindenkivel egyenlő módon kell törődnie, hanem abban is, hogy mindenkinek egyenlő joga van utasítani az államot ezen cél elérésének módját illetően. Ezen utasításoknak közös nevezőre kell jutniuk, azaz egy pontban kell találkozniuk. A népuralom ezért a közmegegyezés (konszenzus) rendszere.

A demokráciában a többségi döntés elve csak egy alacsonyabb rendű pragmatikus szinten jelenik meg. Akkor, ha fennáll annak az veszélye, hogy a konszenzus követelménye megbénítaná, működésképtelenné tenné a rendszert, főleg a nagyközösségek esetében. A többségi döntés elvét csak akkor lehet legitimnek tekinteni, ha olyan homogén társadalomban érvényesül, amelynek minden egyes tagja többségi helyzetbe kerülhet Hibás tehát az az elképzelés, hogy a demokrácia, azaz a népuralom a többségi döntéssel már megvalósult Ez fokozottan érvényes azokra a társadalmakra, amelyekben a lakosság nem azonos érdekű közösségekből áll, mint pl. az etnikailag nem homogén társadalmakban.

De ki a nép? A különböző meghatározások szerint a nép nagyobb emberi közösség, melyet a közös nyelv, a közös eredet és közös hagyományok fűznek Össze. Olyan társadalmi csoportok közössége, amelyek valós helyzetüknél vagy adottságaiknál fogva részt tudnak venni a társadalmi fejlődés által diktált feladatok elvégzésében. Ebből kiindulva Szlovákiában népek létezéséről beszélhetünk, s ez a korábban megállapítottak értelmében a hatalom gyakorlásának megosztását kellene hogy jelentse. Szlovákiában két ilyen adottsággal rendelkező népcsoport létezik: a szlovák és a magyar. A magyar nemzeti közösség – noha számbeli kisebbségben él – mindmáig megőrizte társadalmi és demográfiai vitalitását, a mintegy ezer éve létező településszerkezetének jelentős részét, valamint az önálló politikai struktúra kialakításának képességét, ezért megfelel mindazon követelménynek, amelyek feltételezik, hogy közösségként cselekvőén kapcsolódjon be a közjó előmozdításába.

Az elmondottakból arra lehet következtetni, hogy ha Szlovákiában demokrácia lenne, akkor ez a két népcsoport saját ügyeiben külön-külön önmaga dönthetne, az országos ügyekben pedig közösen, konszenzussal gyakorolnák a hatalmat a szlovák nemzet tagjai és a magyar nemzeti közösséghez tartozók.

A helyzet azonban más. Ha ezt a kérdést a magyar közösség és a többi nemzeti és etnikai kisebbség szempontjából vizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a demokrácia Szlovákiában nem népuralmat jelent, hanem a számbeli többségben élő nemzetnek a számbeli kisebbségek fölötti uralmát Az utóbbiak ugyanis ki vannak zárva a népuralomból.

Mi sem jellemzőbb a demokráciáról alkotott felfogásra a volt Csehszlovákiában, s ezen belül Szlovákiában, mint hogy az 1945-1948 közötti időszakot évtizedeken keresztül a nemzeti és demokratikus forradalom korszakának nevezték, noha ebben a korszakban egynemzeti diktatúra volt, melynek áldozatul esett az ország német és magyar lakossága.

Szlovákiában ma is egynemzeti demokrácia van, amely az alkotmányban is deklarált nemzetállam-eszme gyakorlati megnyilvánulását jelenti. A többségi nemzet kisajátította magának az államot, és a hatalmat nem hajlandó más közösségekkel megosztani. Ennek az a következménye, hogy a magyarok és a többi számbeli kisebbségben lévő nemzeti és etnikai közösség, illetve tagjaik nem egyenjogúak és nem egyenrangúak az államalkotásban a számbeli többségben élő szlovák nemzettel, hanem másodrendű állampolgárok. Ezt húzza alá Albert Schweitzer következő gondolata is: Azok az emberek, akik más nemzet uralma alá kerülnek, szándékuk és céljaik ellenére is törvényen kívül rekednek.

A „nemzeti jogállam”

A számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek kapcsán és a demokrácia szemszögéből vizsgálva különleges hangsúllyal vetődik fel a kérdés: mi a jog?

Megválaszolása évezredes elméleti probléma, ezért maradjunk annak a joggyakorlatnak a leírásánál, amely elsősorban a kommunista rendszerű országokat jellemezte, de a politikai rendszertől függetlenül az ország megalakulásától jellemzője volt a csehszlovák államszervezésnek és joggyakorlatnak.

Eszerint a jog olyan magatartási szabályok összessége, amelyet a nemzeti többségre vagy az uralmon lévő csoportra támaszkodó államhatalom alakít ki, szab meg vagy szentesít és biztosítja betartásukat. A jog a csehszlovák hagyományok szerint tehát olyan, törvényerőre emelt akarat, amelynek tartalmát azon csoportok érdekei határozzák meg – semmibe véve a népuralmat -, amelyek elegendő erővel rendelkeznek akaratuk érvényesítéséhez.

Nem véletlen, hogy a joggyakorlatból leszűrhető meghatározás nagyon hasonlatos a leninista jogfelfogáshoz, hiszen csakúgy, mint a kommunizmus, az első világháború után kialakult közép-európai helyzet is erőszak eredménye volt. Az erőszakot elkövető hatalom pedig a jogot önmaga védelmére torzítja, és a jogot eleve a törvénnyel cseréli fel.

A jog (törvény) útján való akarat- és érdekérvényesítés kapcsán viszont újabb kérdések merülnek fel: kinek az akaratáról és milyen érdekekről van szó? A demokrácia pragmatikus értelmezése szerint – tehát az előbb taglalt nemzeti demokráciában is – azonban csak a számbeli többség akaratáról és érdekeiről lehet szó. Az ilyen demokráciában ugyanis a többségi elv érvényesül. Ez az elv a politikai (és nem etnikai) kisebbségre vonatkoztatva korlátozottan elfogadható, hiszen a politikai kisebbségnek egy politikailag pluralista rendszerben demokratikus joga saját nézeteit propagálni, és szerencsés helyzetben lehetősége nyílik arra is, hogy kisebbségi nézetét többségivé változtassa. A számbeli kisebbségben élő társadalmi, nemzeti közösségek esetében a közösségi jogok elismerése nélkül egy ilyen helyzetváltozás azonban kizárt. Az etnikai kisebbség – ha képes is határozottan és folyamatosan kifejezni politikai alanyiságát, huzamosan kimarad a döntéshozatalból, mert nincs meg a lehetősége többséggé válni (vagy akaratát érvényesíteni) – a demokráciát a többség diktatúrájaként fogja megélni.

A posztkommunista Szlovákiára vonatkoztatva ez olyan általános jellegű megállapítás, amelyből az következik, hogy amennyiben az államhatalmat nem a társadalom egészének megbízottjai gyakorolják, hanem csak egy részének (többségi közösségének) politikai vetélkedéséből győztesen kikerült csoportok, akkor a társadalomnak ez a része (többségi közössége) a maga kizárólagos képére és érdekei szerint formálja a magatartási normákat és szabályokat.

A demokrácia többségi diktatúraként való megjelenésének eddigi egyetlen ellenszere az a liberális felfogás volt, hogy a jog egyedüli forrása az egyén. Ebből a felfogásból adódik a törvény előtti egyenjogúság és következik az emberi jogok körének kibővülése. Ugyanakkor az egyén csupán nagyon kis mértékben tudja korlátozni annak a lehetőségét, hogy valamely (többségi) közösség kisajátítsa a törvényalkotást Emiatt azt sem tudja megakadályozni, hogy a többségi közösség érdekeit egy számbelileg kisebb közösség érdekei fölé lehessen helyezni.

Ennek a lehetőségnek számunkra legérezhetó’bb gyakorlati következménye az a törvényalkotás, amely a magyarokat csoportként hozza hátrányos helyzetbe Szlovákiában. Ezt a helyzetet azonban csak sajátos közösségi jogokkal lehet megváltoztatni.

Megfigyelhetjük, hogy Szlovákiában éppen azok a legelkötelezet-tebb hívei az egyéni jogok mindenhatóságának, akik nem tudják megakadályozni, hogy a többségi közösség kisajátítsa a törvényhozói és végrehajtói hatalmat, vagy éppen maguk is ennek a kizárólagosságnak az elkötelezettjei.

A törvény előtti egyenlőség mellett tehát szükség van egy másik alapelv alkalmazására is, amely a társadalom egyes csoportjai közötti egyenrangúságot tartja szem előtt Ez azonban csak közösségi jogok révén teremthető meg. Az individualista jogelméletre épített országokban is legalább egy esetben működik a közösségi jog: az önkormányzatok által.

A „nemzeti önkormányzat”

Minden ország demokráciájának gyökerei az önkormányzatokba ágyazódnak. Nem csoda tehát, hogy a kommunista hatalmi rend bukása után valamennyi érintett közép- és kelet-európai ország – Szlovákiával együtt – az önkormányzati rendszer visszaállítására törekszik.

Az önkormányzás a népfenség alkotmányos elvének értelmében a demokratikus helyi vagy regionális hatalomgyakorlást jelenti. Eszerint a közhatalom, így a helyi közhatalom forrása és birtokosa is csak a nép lehet. Az önkormányzás azonban közösségi jog, mert ezt a jogot kizárólagosan a választópolgárok meghatározott (területileg meghatározott) közössége, közösségei gyakorolhatják.

A helyi önkormányzást a község lakosai általában helyi népszavazással, lakossági fórumokon, illetőleg a demokratikusan és titkosan megválasztott képviselőtestület révén valósítják meg. A képviseleti demokrácia annál teljesebb és tartalmasabb, minél jobban kiegészül a részvételi (közvetlen) demokrácia formáival: ezek a népszavazás és a lakossági fórumok.

A helyi önkormányzat az egyenrangúság demokráciája, mely nem csupán a választott képviselők egyenlőségét jelenti, hanem azt is, hogy az önkormányzatok alapvető jogai minden önkormányzat tekintetében egyenlőek. Ezt az általánosan elfogadott elvet – a kollektív egyenlőség elvét – sérti meg Szlovákia alkotmánya például azzal, hogy a parlament megsemmisítheti egy népszavazás eredményét, sőt a helyi népszavazások eredményét illetően a kormány is hozhat megsemmisítő határozatot Például több magyar község esetében a helyi népszavazás demokratikus döntését a község eredeti, azaz magyar nevének a visz-szaállításáról a kormány nem vette figyelembe, azaz elutasította a népszavazás eredményét.

A polgármesterek, a képviselőtestületek és a településközi regionális társulások, sőt a falvak és városok országos szövetsége is arra törekednek, hogy átfogó és széleskörű jogkörrel bíró önkormányzatokat alakítsanak. A helyi közösségek életének azonban számos olyan területe van ma Szlovákiában, amelyek működésében és irányításában a helyi szervek nem vehetnek részt Vannak olyan helyi jellegű közügyek is, amelyekről a községi önkormányzatok nem rendelkezhetnek. Ilyenek pl. az iskola-, az egészségügy, a szociális ügyek. Állami kézen vannak a környezetvédelmi és építésügyi hatósági döntések is. Szlovákiában az érvényben levő önkormányzati törvény ugyan lehetőséget nyújt arra, hogy a községi önkormányzatokat a helyi lakosságot érintő egyedi ügyeknek, az un. önkormányzati hatósági ügyeknek az intézésével megbízzák, ám az ilyen jogosítványok átruházására csak ritkán kerül sor. Annak, hogy az iskolák nem tartoznak az önkormányzatok hatáskörébe, nemzetpolitikai háttere van, mégpedig az, hogy a magyarok ne rendelkezhessenek lakóterületükön az iskolákkal.

A hatalom tudatában van annak, hogy a teljes értékű helyi autonómia kiépítése általános követelmény ugyan, ám kialakítása nincs összhangban a nemzetállam érdekeivel. A központi hatalom decentralizálása révén az önkormányzatok kezébe jutott jogkörökkel ugyanis rendelkezhetnének mások is, mint az állam tulajdonosának kikiáltott többségi nemzet képviselői. Az országos méretben számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek számára az erős helyi és területi önkormányzatok jelenthetik a megmaradást és a zavartalan nemzeti közösségi életet. Ezzel szemben ma Szlovákiában a kommunista hatalomra emlékeztető állami közigazgatás uralkodik és bénítja a természetes közösségek működését.

Közigazgatás a nemzetállam szolgálatában

A magyarokat sújtó államigazgatás Csehszlovákiában 1918-1992

A közigazgatási határok gyakori változtatása (1918-1938)

Az első világháború eredményeként új államok jelentek meg Európa térképén. A Versailles-ban kötött békeszerződések szentesítették az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolását, amelyből több más országgal együtt létrejött Csehszlovákia. A Trianonban kialakított csehszlovák-magyar államhatár ezernyi családi köteléket tépett szét, évszázados közösségeket szakított el egymástól, szétdarabolta az egységes magyar nyelvterületet, és kettészelt szerves tájegységeket. A csehszlovák-magyar államhatár megvonásával kettévágták a történelmi Magyarország kilenc vármegyéjét Győr, Komárom, Esztergom, Hont, Nógrád, Gömör, Abaúj, Torna, Zemplén, Bereg vármegyét (A csehszlovák-román határ további kettőt Ugocsa és Máramaros vármegyét osztotta ketté).

A trianoni határ megvonásának negatív következményei elsősorban az államhatár csehszlovákiai oldalán maradt magyarokat sújtották (lásd 1. térkép)

* * *

Csehszlovákia megalakulásával a történelmi államában több mint ezer éve élő magyarság egy része egy csapásra nemzeti kisebbségi sorba jutott. Jogait az új Csehszlovákiában az 1920-as békeszerződést megelőzően a Saint-Germain-en-Laye-ban 1919. szeptember 10-én aláírt kötelezvény szabályozta. A kötelezvény 2. cikkelye kimondta: „Csehszlovákia az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és a szabadság’teljes védelmét biztosítja”. Ennek szellemében a csehszlovák törvényhozás által 1920. február 29-én elfogadott törvény (1920/112 Ttsz. törvény) 2. paragrafusa a következőket tartalmazta: „Azok a bíróságok, hivatalok és a köztársaság más hatóságai, amelyek tevékenységi köre olyan járásra terjed ki, ahol az utóbbi népszámlálások szerint legalább 20%-nyi azonos nyelvű, a csehszlováktól eltérő nyelvet használó állampolgár él, minden ügyben, amelyet a járásban kell elintézniük, a beadványokat el kell fogadni a kisebbség nyelvén, és a csehszlovák nyelven kívül a másik, a kérvényező nyelvén kell elintézni”.

Ezt a törvényt azonban az új csehszlovák állam vezetői túl liberálisnak találták, mivel az odakerült magyarság túlnyomó többsége számára biztosította volna anyanyelve használatát (2. térkép). A törvény március 6-i kihirdetését követően rövidesen elfogadták az új közigazgatási területekről szóló 1920/126 Ttsz. törvényt, amellyel megszüntették a történelmi vármegyéket, ül. azok megcsonkított maradványait.

 * * *

A Szlovákia közigazgatásával meghatalmazott miniszter, Vavro Šrobár rendelettel ellenőrzése alá vette a megyéket, és államosította a megyei közigazgatási hivatalokat. Az 1920-ban hozott 126. sz. törvény értelmében kialakított nagymegyék 1923-ban kezdtek működni. Ezek nagy részében azonban – a korábbihoz képest – a magyar lakosság aránya még inkább csökkent, tehát kisebbségbe került Megyei viszonylatban több helyen a 20 %-os határ alá esett az aránya (lásd 3. térkép)

A nagymegyék az állami centralizáció eszközei voltak. Létezett ugyan választott megyei önkormányzat, de ennek élén kinevezett állami hivatalnok állt, s csak ő hívhatta össze a megyei önkormányzatülését.

* * *

Ez a közigazgatási felosztás a központi hatalom számára két szempontból is alkalmatlannak bizonyult Nem biztosította eléggé befolyását, mert túl sok területi egységet kellett felügyelni, és túl sok alacsonyabb szintű döntés születhetett. A másik ok pedig a szlovák autonomisták nyomása volt, a Szlovákiának megígért autonóm jogok megteremtése érdekében.

Ezt a két ellentétes elvárást az 1927. évi 125. sz. törvénnyel oldották meg, mely megszüntette a nagymegyéket, és megteremtette a tartományi rendszert Ez a törvény 1928. július l-jén lépett életbe. Csehszlovákiát eszerint négy tartományra osztották: Csehországra, Morvaországra, Szlovákiára, Kárpátaljára. A tartományi rendszernek azonban volt egy sajátossága: a tartományi állami hivatal ellenőrizte a tartományi önkormányzatot; Szlovákia esetében a tartományi önkormányzat egyharmadát a központi kormány nevezte ki, így biztosítandó a kormánypárti többséget A tartományokat kisebb területi egységekre – kerületekre és járásokra – osztották fel. (lásd 4. térkép).

A területi átszervezések azonban nem csupán a központi hatalmi befolyás megerősítését célozták, hanem minden esetben a magyarok nyelvhasználati jogának a korlátozását is. Az 1920/223 TL számú törvény ugyan nem vesztette érvényét, miszerint ha a közigazgatási járásban lakó állampolgárok közül több mint 50% volt a „nemzetiségi”, akkor az állam nyelvén írt különböző hivatalos iratokat az illető „nemzetiség” nyelvére is le kellett fordítani.

Amennyiben az adott járásban a „nemzetiségi” lakosság létszáma meghaladta a 75 %-ot, akkor a hivatalos iratokat csak akkor kellett államnyelven kiadni, ha azt valaki külön kérte. A törvény érvényesíthetősége azonban minden átszervezéssel csökkent. A közigazgatási járások határait úgy szabták meg, hogy kevés olyan járás legyen, amelyen belül a „nemzetiségi” lakosság részaránya eléri a nyelvhasználathoz szükséges 20%-ot, az 50 és 75%-ról nem is szólva.

így hátrányos helyzetbe került a magyarság a Pozsonyi, a Kassai, a Nyitrai, a Rimaszombati és a Gálszécsi járásban, mivel a nemzetiségi arány kisebb lett a meghatározott 20 %-nál; ennek következtében ezekben a járásokban be is tiltották a magyar nyelv használatát.

Közjáték: az első szlovák állam (1938-1945)

Az első világháború után létrejött Csehszlovákia rövid életűnek bizonyult, mert 1938-ban a müncheni egyezmény értelmében Cseh- és Morvaország németek lakta területeit a III. Birodalom bekebelezte. Ezt követően október 9-étől tárgyalások folytak Magyarország és Csehszlovákia között, ahol Csehszlovákiát a Tiso-féle autonóm Szlovákia politikusai képviselték. A tárgyalások tétje a magyarlakta területek Magyarországhoz való visszacsatolása volt. Kölcsönös megegyezés alapján 11 300 négyzetkilométernyi területet Csehszlovákia átengedett Magyarországnak, majd november 2-án a bécsi döntőbírósági határozat értelmében további 800 négyzetkilométernyi területet kapott meg Magyarország, A döntőbíróság a csehszlovák fél kezdeményezésére ült össze, melybe beleegyezését adta Magyarország is. Ennek következtében részben átalakult Szlovákia térképe és a lakosság nemzetiségi összetétele is (lásd 5. térkép). A második világháború alatti Szlovákiában mindössze 50-70 ezer magyar és 170 ezer német élt.

Az 1939. március 14-én létrejött Szlovák Köztársaság területi és közigazgatási felosztását az 1939 évi 190 Tt számú törvény határozta meg, amely 1940. január l-jén lépett érvénybe. Visszaállították a korábbi (1923-1928) nagymegye-rendszert, ezen belül 58 járást alakítottak ki.

A posztfasiszta és kommunista Csehszlovákia (1945-1989)

A második világháborút követően a győztes hatalmak intézkedései nyomán újraszületett Csehszlovákia. A korábban elcsatolt területek visszaadásával az ott lakó magyarság ismét kisebbségi helyzetbe került. Sorsukat a németekével együtt a fasizmus szellemét visszaidéző Kassai Kormányprogramra épülő diszkriminatív beneši dekrétumok határozták meg. A kollektív bűnösség elve alapján az összes magyart megfosztották állampolgári jogaitól, ennek következtében a kiűzetés, a kitelepítés, a „reszlovakizáció”, a kényszermunkára való elhurcolás és más atrocitások áldozatává vált a magyarság. E büntető jellegű intézkedések megvalósításában a csehszlovák nemzeti közigazgatási szervek jeleskedtek. Küldetésük a magyar lakosság elleni lélektani hadviselés volt Tevékenységük nem ütközött akadályokba, mert a magyarok számára tilos volt bármilyen államigazgatási tisztséget betölteni. Nem dolgozhattak semmilyen állami hivatalban, sem állami intézményben. Nem választhattak és nem voltak megválaszthatok.

E korszak közigazgatásának egyik legkirívóbb sajátossága az volt, hogy éppen akkor működött Szlovákiában a legtermészetesebb közigazgatási területi felosztás, amikor a magyarok ki voltak zárva a közélet minden területéről és a közügyek gyakorlásából (lásd 6. térkép).

* * *

A magyarság kollektív megsemmisítésére irányuló intézkedések az 194&-as kommunista hatalomátvétel után csökkentek ugyan, de nem szűntek meg. A magyarok 1948. október 15-e után állampolgári hűségnyilatkozat letétele fejében visszakapták alapvető polgári jogaikat. Az 1948. május 9-én hozott alkotmány 1949. január elsejétől hat közigazgatási területre osztotta fel Szlovákiát, így jött létre a kerületi rendszer (lásd 7. térkép).

A kerületek határait ezúttal ismét úgy szabták meg (Pozsony, Nyitra, Zsolna, Besztercebánya, Eperjes és Kassa központokkal), hogy a magyar lakosság aránya a lehető legalacsonyabb legyen. Ennek következtében nem alakulhattak ki magyar többségű nagyobb területi egységek. A kerületeken belül azonban viszonylag kis területű járásokat hoztak létre, minek következtében 1949 és 1960 között hét magyar többségű járás létezett A járások akarata – így természetesen a magyar járásoké is – azonban alig érvényesülhetett, mert a kerületi nemzeti bizottságokat-mint a kerületek közigazgatási szerveit -, a kommunista központi hatalom erős közigazgatási és gazdasági jogosítványnyal ruházta fel.

Ez a közigazgatási berendezkedés magán viselte a nemzeti jelleget elnyomó, nemzetköziséget hirdető kommunista diktatúra jegyeit Ennek ellenére mégis tartalmazott olyan sajátosságokat, amelyek érvényre juttatták a országrészben többségben élő szlovák nemzet tradicionális nemzethatalmi érdekeit, illetve lehetővé tették a magyarság hátrányos helyzetének fenntartását Az 1945 utáni jogfosztottság következményeként ugyanis a magyarok, annak ellenére, hogy visszakapták polgárjogaikat, kevésbé élhettek jogaikkal a gazdasági, társadalmi és politikai élet egyes területein, mint a szlovákok. Ennek részben az volt az oka, hogy a magyarok politikailag kevésbé feleltek meg a kommunista rendszer követelményeinek. A társadalmi és politikai tisztségekbe zömmel azok kerültek, akiknek vagy osztályharcos múltjuk volt, vagy részt vettek 1944-ben a kommunisták által szervezett ellenállásban, illetve vonatkozott rájuk az 1946-ban hozott 255. Tt számú törvény. A magyarok azonban nem minősülhettek ellenállóknak, ezért mind a szovjet rendszerű választott testületekben, mind az államigazgatási intézményekben háttérbe szorultak.

A magyarok társadalmi kivetettségének csökkentésére 1949-ben tette az első kísérletet a kommunista vezetés, amikor engedélyezte a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szervezetét (Csemadok). Ez azonban nem bizonyult elégségesnek arra, hogy aktivizálja a magyarságot a „kommunizmus építésére”. Ezért 1952. májusában a központi pártvezetés hozott egy titkos határozatot, amelyet a prágai kormány június 17-én kelt határozata követett. Eszerint a kormány tagjai feladatul kapták, hogy intézkedéseikkel tegyék lehetővé a magyar lakosságnak anyanyelve használatát. Ez ügyben Szlovákiában a Megbízottak Testülete 626/1952-SP-taj. jelzés alatt titkos záradékot fogadott el: a belügyi megbízott feladatul kapta, hogy kerületi, járási és helyi szinten a különböző funkciók betöltésére magyar nemzetiségű állampolgárokat keressen. Az intézkedések előirányozták azt is, hogy a magyar nemzetiségű lakosság a nemzeti bizottságokkal és a bíróságokkal anyanyelvén érintkezhet Előírták, hogy azokban a járásokban, ahol számottevő magyar lakosság él, a nemzeti bízottságok tevékenységét szabályozó utasításokat, hirdetményeket, körleveleket és más hasonló dokumentumokat magyar nyelven is meg kell jelentetni. Az érintett járásokban kétnyelvű községtáblákat kell elhelyezni. Hasonló kétnyelvű táblák helyezendők el az állami és közhivatalok, gazdasági intézmények homlokzatán, a vasúti és autóbusz-állomásokon, az üzleteken és más épületeken. Az információs tábláknak is kétnyelvűeknek kell lenniük.

Az említett titkos záradék utasításai csak töredékesen valósultak meg, még azokban a járásokban is, ahol a magyar lakosság abszolút
többséget alkotott.

* * *

A kommunista párt és az állami központi szervek hatalmi-irányító ‘szerepének megszilárdítása végett 1960-ban területi és közigazgatási integrációra került sor. Két korábbi kerület összevonásával jött létre egy nagy kerület, és általában három „kisjárás” összekapcsolásával az un. nagy járások (Lásd 8. térkép).

Ezek az intézkedések elsősorban a szigorúan vett központosító elképzelések megvalósulását és a pártállam működését segítették, de egybeestek korábbi célkitűzésekkel is: a nagyobb területi egységekben a számbeli kisebbségbe kerülő etnikum fölött könnyebben lehet uralkodni. Ezt a hagyományos célt 1960-ban azért kellett feleleveníteni, mert a hatalom számára nem kívánt módon kezdett helyreállni a magyarság társadalmi szerkezete. Ugyanakkor éledőben volt a cseh és a szlovák nacionalizmus is, mely ellentétben állt egymással, közülük a cseh mutatkozott erősebbnek. Az új területi beosztás megerősítette az állami centralizmust, akárcsak az 1928-1938 közötti államigazgatási rendszer.

Az 1960-as nagy járások kialakításakor is az volt a cél, hogy minél kevesebb járásban legyen többségben a magyar lakosság. Erre a tényre mutatott rá 1982-ben Iván Bajcura kommunista történész Cesta k internacionálnej jednote (Az internacionalista egység útja) című munkájában, ahol megállapítja: „Az 1960-as területpolitikai átrendezés jelentős mértékben rontotta a nemzetiségek helyzetét. A nagy járások kialakításajelentős mértékben megbontotta az egyes nemzetiségek pozícióit. Például a területi átrendezésig hét járás volt magyar többségű, a területrendezést követően pedig már csak kettő maradt ilyen. (megj. a Dunaszerdaheíyi és a Komáromi járás) Az új járások határait úgy választónak meg, hogy azokban mindenhol csökkenjen a nemzetiségek számaránya, így többen közülük jelentéktelen töredékké váltak. Az egyes nemzetiségek számaránycsökkenését a fejlődésük és sajátos problémák iránti érdeklődés teljes hiánya kísérte,” Iván Bajcura könyvét emiatt rövid idő alatt kivonták a forgalomból.

Az 1960-ban kialakított közigazgatási rendszer és területi egységek gyakorlatilag változatlanul fennmaradtak egészen 1990-ig.

A demokrácia illúziója (1990-1992)

Az 1989-es „bársonyos forradalom” következményeként megszűntek az 1960-ban kialakított nagy kerületek, de a magyarság számára hátrányos helyzetet teremtő nagyjárások érintetlenek maradtak. Annyiban azonban demokratikusabb lett a közigazgatás, hogy a meglévő járásokon belül létrejöttek kisebb közigazgatási egységek – körzetek -, melyek esetenként azonosíthatóak az 1918 előtti történelmi vármegyék járásaival.

A körzeti hivatalok vezetőit kezdetben (1991-ben) a körzet községeinek polgármesterei választották. A helyi államigazgatásról szóló törvény egyik módosítása (az 1992-ben kiadott 487-es sz. törvény) következtében ezt a demokratikus elemet kiiktatták a törvényből. Ennek következtében a körzeti hivatal vezetőjét közvetlenül a járási hivatal vezetője nevezi ki. A ma érvényes gyakorlat szerint ezt a tisztséget kizárólag a kormány politikájának elkötelezett, vagy a szlovák pártok által támogatott személyek töltik be.

Az 1991-es népszámlálás adatai szerint 17 körzetben a magyar nemzeti közösség alkotja a többséget: Dunaszerdahely 90,11%, Somorja 77,08%, Nagymegyer 92,90%, Galánta 65,59%, Diószeg 53,18%, Ógyalla 59,21%, Guta 86,88%, Komárom 72,77%, Ipolyság 68,06%, Zselíz 56,45%, Párkány 83,07%, Fülek 66,63%, Rimaszombat 50,08%, Tornaija 75,33%, Pelsőc 74,29%, Királyhelmec 82,14%, Nagykapos 73,52%.

További öt körzetben 30-50%-os arányban éí a magyar lakosság: Vágsellye 45,64%, Érsekújvár 38,97%, Nagykürtös 30,85%, Szepsi 40,63%, Rozsnyó 38,63%.

Ezenkívül három körzetben 20%-nál kisebb a magyarok számaránya: Losonc 13,03%, Léva 12,26%, Nyitra 7,53% (lásd 9. térkép).

A helyi önkormányzatok jogkörét az 1990-ben elfogadott 369. TL számú törvény szabályozza, amely 1991. január l-jén lépett érvénybe, s azóta többször került sor a módosítására (lásd az 1992/481 Tt számú törvényt). Eszerint Szlovákiában nincs koherens közigazgatás, mert egymástól teljesen elválasztva működik a helyi önkormányzat és az államigazgatási végrehajtás. Erre kötődve a helyi államigazgatásról szóló törvény (az 1990-ben kiadott 472-es sz. törvény), valamint a szakigazgatást meghatározó további törvények nem teszik lehetővé, hogy pl. az iskolaügyet, az egészségügyi intézményeket, a közműveket (víz, gáz, csatornázás), az építésügyet, a területfejlesztést, a szociális ügyeket, az anyakönyvek vezetését, az okiratok hitelesítését, a közgyűjteményeket, a kulturális központokat és a közművelődési intézményeket átutalja a körzeti, illetve a járási hivatalok jogkörébe. Arról pedig egy-előre szó sem lehet, hogy ezen jogköröket az önkormányzatok kapják meg. Az ingatlanadókról szóló törvény a helyi önkormányzatok által kivethető adókat az ingatlanokra, a háziállatokra, valamint a haszonépületekre korlátozza. A jogkörök üyen körbehatárolásával a törvény megakadályozza, hogy az önkormányzatok saját jogkörükben dönthessenek a község lakosságát közvetlenül érintő ügyekben, valamint saját fejlesztési terveket valósíthassanak meg. További akadályt jelent az önkormányzati rendszer demokratikus fejlődésében, hogy a kormány nem írta alá az önkormányzatok európai chartáját.

Magyarellenes közigazgatási és területi átszervezési terv a mai Szlovákiában

Szlovákia közigazgatási-területi átszervezésére az 1990 óta született tervek közül az áll legközelebb a megvalósításhoz, amelyet a Csehszlovákia utolsó évében, 1992 júniusában megalakult MeČiar-kormány készíttetett Igaz, hogy kormányának bukása után az 1994 márciusában megalakult Moravčík-kormány az Együttélés követelésére a közigazgatási-területi átrendezés mečiari változatát levette napirendről, de kormányhatározatot nem hozott a tervezet elutasításáról.

Az elképzelés az 1923-28 közötti nagy megyék rendszeréhez hasonlatos. E terv szerint az országot hét nagy közigazgatási egységre – régióra – osztanák fel, amelyekben az államigazgatási szervek és a regionális önkormányzat meghatározott jogkörrel egyazon földrajzi területen működnének. A tervezetnek ezzel az elvével egyet lehet érteni, de a régiók határának kijelölésével nem.

A magyar nemzeti közösség számára legfőképpen azért elfogadhatatlan a kormány tervezete, mert a magyarság összefüggő lakóterületét öt nagy területi egység között osztaná fel (lásd 10. térkép).

A magyarok által lakott terület ilyen feldarabolása beláthatatlan következményekkel járna a magyar közösség számára, mivel a többségi demokrácia értelmében az öt régióban teljes mértékben leszavazható-vá válna. Tehát az a hátrány, hogy a magyar képviselők javaslatait az országos parlamentben szinte kivétel nélkül leszavazzák, a kormány közigazgatási tervezete szerint megötszöröződne, és a szlovákiai magyar nemzeti közösség a közélet perifériájára szorulna. Ez gyakorlatilag lehetetlenné tenné a magyarság demokratikus érdekérvényesítését, ami azt is jelenti, hogy nem nyűna lehetősége a saját ügyeiben való döntések befolyásolására sem. Tekintettel az érvényben lévő nyelvtörvényre és az alkotmány nyelvhasználati, művelődésügyi vonatkozásaira, valamint az egész szlovákiai jogrendre, egy ilyen közigazgatási gyakorlat

• kizárná a magyar nyelv használatát a közéletből,
• szabaddá tenné az utat a magyar iskolák felszámolására,
• kisebb esélyt teremtene a magyarság létérdekeinek érvényesítésére, mint a kommunista rendszerben volt.

A területfejlesztés és a környezetvédelem terén már ma érezhetők annak a negatív következményei, hogy néhány éve a magyarok által lakott területek környezetvédelmi felügyelete a magyarok lakóterületén kívüli hivatalok kezében van. így kaphatott szabad utat például a bó’si vízierőmű természetromboló „C” variánsának megvalósítása is.

További félelemre ad okot az állami földalap kezelése is. A tulajdonosát vesztett földterületek túlnyomó része ugyanis a II. világháborút követő elüldözés, kitelepítés és vagyonelkobzás miatt a magyarok lakta községekben található. Ezek a földek – mivel nagy részük az érvényben lévő törvények szerint nem juthatnak vissza eredeti tulajdonosukhoz – nem a községek kezelésébe, hanem az állami földalapba kerülnek. Ezzel a kormányzat további lehetőséget teremt a magyar településszerkezet tervszerű megbontására, etnikai hígítására és a magyarság szervezett asszimilálására, amely a kormány által javasolt területi átszervezéssel még hangsúlyosabbá válna.

A kormány által tervezett közigazgatási területi átszervezés megvalósítása kedvező alkalmat nyújtana a választójogi törvény olyan módosítására, hogy csökkenteni lehessen a magyar pártok képviselőinek számát a parlamentben.

A kormány közigazgatási-területi átszervezési tervezete tehát a látszólagos decentralizáció mellett a magyar nemzeti közösség jogérvényesítési lehetőségeinek a csökkenéséhez vezetne. Emiatt a Szlovákiában élő több mint hatszázezer magyarajkú állampolgár számára elfogadhatatlan a kormány javaslata.

Demokratikus lehetőség: az Együttélés javaslata

A javaslat politikai és szociológiai háttere

A szlovákiai magyar nemzeti közösség a demokrácia iránti elkötelezettségét és az önkormányzati rendszerhez való kötődését a politikai rendszerváltozás óta háromszor fejezte ki: kétszer a parlamenti választásokon (1990-ben és 1992-ben), egyszer a helyhatósági választásokon (1990). Elsősorban azzal tett bizonyságot a demokrácia mellett, hogy nagyobb arányban járult az urnákhoz, mint Szlovákia más nemzetiségű állampolgárainak csoportja, kisebb mértékben vonta kétségbe a választások által kialakított parlament politikai legitimitását, és szavazatainak túlnyomó részét az ő érdekképviseletét meghirdető Együttélés-Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom koalíció jelöltjeire adta (lásd 11/b térkép).

Külön figyelmet érdemel, hogy 1990 novemberében a helyhatósági választásokon hozzávetőlegesen 4100 olyan képviselőt és csaknem 200 polgármestert juttatott a helyi önkormányzatokba, akik a három magyar párt jelöltjeiként indultak a választásokon.

Együttélés: képviselők száma – 2463, polgármesterek száma – 126

MKDM: képviselők száma – 1126, polgármesterek száma – 34

MPP (FMK):  képviselők száma – 487, polgármesterek száma – 28

A táblázatban feltüntetett adatok azon községekben elért eredményekre vonatkoznak, ahol a magyarok számaránya eléri a 10%-ot Néhány község adatai nem ismertek.

Az önkormányzatok magyar tagjai révén fokozatosan egy olyan új társadalomformáló politikai erő kezdett kialakulni a szlovákiai magyarság életében, amely képessé vált azon ellentétek egy részének áthidalására is, amelyek a szlovákiai magyar politikai életben mesterségesen vagy az egyéni gyarlóságok következtében alakultak ki.

A magyarság tevékeny részvétele a közéletben az önkormányzatok révén főleg amiatt figyelemre méltó, hogy a második világháború után a magyarok nem gyakorolhatták állampolgári jogaikat, a kommunista időszakban pedig a magyarok részvétele a nemzeti bizottságok választott testületeiben általában a nemzetiségi arány alatt maradt Az 1990 októberében megválasztott önkormányzatokban a magyarok által lakott községekben a magyarok kerültek többségbe. A magyaroknak a helyhatósági választásokon elért nagy győzelmének több oka van.

Hiteles adatok állnak a rendelkezésünkre arról, hogy a szlovákiai, magyarság gondolkodásmódja, politikai kultúrája és politikai meggyőződése sokban különbözik az ország lakosságának többségét alkotó szlovákokétól. A rendszerváltozást követően 1990 októberében és 1991 májusában a pozsonyi Comenius Egyetem Társadalomelemzó’ Intézete (Ustav pre sociálnu analýzu Univerzity Komenského v Bratislave) olyan komplex szociológiai felmérést végzett Szlovákiában, amely külön vizsgálta a magyarság és az egyes politikai pártok szimpatizánsainak a véleményét a társadalmi élet különböző kérdéseiről. A felmérésből kiderült, hogy európai mércével mérve több szempontból pozitívabban értékelhető a szlovákiai magyarság politikai kultúrája, mint általában a szlovák nemzetiségű lakosságé. Az 1991-es felmérés egyértelműen megállapította, hogy a szlovákiai magyarok körében elterjedtebb a parlamentáris demokrácia elveinek a tisztelete. A magyarok inkább a tárgyalásos és egyezményes politizálás hívei. Többen tekintik a magyarok közül kötelező érvényűnek a parlamenti választások eredményét és a képviselők megbízatási időszakát, mint az országos átlag. Kevésbé tartják elfogadhatónak a sztrájkot mint a politikai nyomásgyakorlás eszközét.

A magyarok túlnyomó többsége 1991-ben föderalista volt Ez nem csupán azt jelentette, hogy a magyarok pragmatikusak, mert Csehszlovákiát működőképesebb államnak tekintették, mint a körvonalazódó önálló Szlovákiát, hanem azt is, hogy a magyarság a kiegyensúlyozott fejlődésnek és a gazdasági, valamint a politikai reformnak nagyobb mértékben híve, mint a szlovákok (vesd össze a 11/a térképpel).

A magyarok nemzeti türelmességéről a felmérés különböző adatai tanúskodnak. Annak ellenére, hogy 1990 őszén hetekig tartó magyarellenes hisztéria tombolt a magyar nyelv használatát korlátozó nyelvtörvény elfogadása érdekében, 1991 májusában a magyaroknak a 63%-a mégis úgy vélekedett, hogy a szlovák-magyar viszony jó, vagy nagyon jó. Ugyanakkor a szlovákok közül csak 38% vélekedett így. Félelemkeltő adatokra derült fény a „magyar kérdés megoldásának” vizsgálata nyomán. A tisztán szlovákok által lakott területen élő szlovákok 56%-a vélekedett úgy, hogy a magyarokat ki kell telepíteni Szlovákiából. A magyarokkal együtt élő szlovákoknak pedig a 16%-a volt ezen a véleményen. A megkérdezett magyarok 10%-a vélekedett úgy, hogy a szlovákoknak el kellene hagyniuk a magyarlakta területeket A magyarok kitelepítésére vonatkozó adat arra is utal, hogy a magyarokkal együtt élő szlovákok türelmesebbek, mint a többi szlovák. A szlovákoknak a magyarokkal együtt elő része inkább a demokratikus politikai irányzatok elkötelezettje, mint a Szlovákia egyéb területein élő szlovákság. Ez utóbbit bizonyították az 1992-es választási eredmények is (11/a térkép).

Az említett adatok már részben ismertek voltak, amikor 1991 tavaszán az Együttélés keretei között intenzíven kezdtünk foglalkozni az Önkormányzatokkal, megfogalmaztuk önkormányzati politikánkat, és arra ösztönöztük polgármestereinket, valamint önkormányzati képviselőinket, hogy az önkormányzatok regionális társulásainak kialakítására törekedjenek. Feltételeztük, hogy azok a társadalmi értékek, amelyeknek egy részét már a felmérésekből ismertünk, az érdekazonosság természetes rendezőelvévé válnak. Ezért azok a községek fognak törvényszerűen egymásra találni, ahol hasonló gondolkodású és azonos nyelvű vagy egymást megérteni képes lakosság él.

Az 1990 novemberében megválasztott önkormányzatoknak a nehézségek miatt támadt kezdeti kétségbeesése fokozatosan elmúlt, és egyre világosabbá váltak az érdekazonosságok mind regionális, mind országos méretben. Tapinthatóvá váltak az érdekkülönbségek is. A differenciálódásra erjesztőleg hatott az 1992-es választások után megfogalmazott szlovák kormánypolitika is, amely a korábbiakhoz képest fokozottan magyarellenes volt, és fékezni igyekezett a beindult politikai és gazdasági rendszerváltozást is.

Csehszlovákia szétesésével, Szlovákia önállósulásával a szlovákiai magyarság politikai összekovácsolódása és közösségi jogigénye egyre nyilvánvalóbbá vált A magyarokat sajátosan érintő kérdések megítélésében pedig egyre távolodott egymástól a szlovákok és a magyarok véleménye. Például a pozsonyi Társadalomelemző Központ (Centrum pre sociálnu analýzu) által 1993 márciusában végzett felmérés szerint a magyarok 76%-a vélekedett úgy, hogy a hivatalban lévő kormány gazdaságpolitikája rosszabb, mint az előző kormányé volt. A szlovákoknak csupán a 31%-a volt ezen a véleményen. A magyarság 81%-a úgy gondolta, hogy a szlovákiai magyarságot ért sérelmek miatti tiltakozások jogosak, a szlovákoknak mindössze 5%-a vallotta ugyanezt A felmérés szerint a magyarok nyelvi jogainak megítélésében is nagy a különbség: a magyaroknak mintegy 94%-a úgy vélekedett, hogy a közterületi feliratoknak a magyarok által lakott területen kétnyelvűnek kellene lenni, a szlovákoknak csak a 30^a volt ezen a véleményen.

Három hónappal később, 1993 júniusában a Szlovák Statisztikai Hivatal végzett mélyreható felmérést a magyarok és szlovákok által lakott területeken. Ez a vizsgálat további és egyre határozottabb nézetkülönbségekről tanúskodik, főleg a nyelvhasználat terén és a magyarok anyanyelven történő oktatásának megítélésében. Emellett a leginkább figyelemre méltó adat azt bizonyítja, hogy 1990-hez képest csökkent a szlovákok és a magyarok között a másik nemzet nyelvén való kommunikáció készsége. A csak magyarul kommunikálni tudó magyarok aránya 3%-ról 5%-ra emelkedett, a csak szlovákul beszélni hajlandó szlovákok aránya 37%-ról 51%-ra nőtt. Mivel ilyen arányú nyelvfelejtés három év alatt nem következhet be, ezért az okot csak a növekvő ma-gyarellenességben lehet keresni.

* * *

Az 1992-es parlamenti választások után megalakult Mečiar-kormány első félévéhez két olyan esemény fűződik, amely a szlovákiai magyarság magatartását és közösségi jogigényét alapvetően befolyásolta Az egyik esemény Szlovákia alkotmányának elfogadása volt, amely a korábban létezett bizonytalan kisebbségi jogokat is kétségessé tette. A másik Szlovákia közigazgatási és területi átszervezésének a terve, amely a magyarok számára elfogadhatatlan.

A magyar politikai pártok közül erre a tervezetre az Együttélés reagált elsőként, és megfogalmazta a magyar nemzeti közösségnek a területi önigazgatás iránti igényét.

Ezzel kapcsolatban az Együttélés IV. Országos Kongresszusa 1993 februárjában két programértékű dokumentumot fogadott el: a területi önkormányzatról és a személyi autonómia alapelveiről, valamint a helyi önkormányzatokról, településközi szövetségekről, a területi és közigazgatási átrendezésről. A kongresszus egy korlátozott, belső önrendelkezés megvalósítását tűzte ki célul.

Az említett dokumentumok Szlovákia területi és közigazgatási felosztása során olyan alapelvek betartását javasolják, amelyek

1. tiszteletben tartják az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201-es ajánlását, tekintettel a 11. cikkelyben megfogalmazott elvekre, miszerint azokban a körzetekben, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jelentős számban élnek, jogosultak helyi önkormányzati vagy autonóm szerveket alakítani, illetve speciális státust élvezhetnek (önkormányzati autonómia vagy közigazgatási autonómia):
2. figyelembe veszik, hogy a magyar nemzeti közösség mindmáig megőrizte az önálló politikai struktúra kialakításának a képességét, társadalmi és demográfiai vitalitását és eredeti településszerkezetét;
3. természetes területi egységnek tekintik a valóságos gazdasági, társadalmi, kulturális és közlekedési gócok körül kialakult egységeket;
4. az önkormányzatok illetékességének általánossá tételéből indulnak ki, és a közigazgatást a szubszidiaritás elvének megfelelően rendezik (a felsőbb fokú közigazgatási szervek csupán azokat a feladatokat látnák el, amelyek alacsonyabb közigazgatási szinteken jó hatékonysággal nem biztosíthatók):
5. elismerik a történelmi, kulturális, etnikai és nyelvi sajátosságokat;
6. figyelembe veszik a községek regionális társulásainak valós létét és akaratát;
7. minden esetben tiszteletben tartják a kisebbség közigazgatási-területi hovatartozásáról rendezett helyi, illetve regionális népszavazás eredményeit.
   Továbbá:
8. A területi és közigazgatási egységek intézményrendszerének azonosnak kell lennie Szlovákia egész területén (a kompatibilitás elve).
9. Az etnikailag és nyelvileg behatárolható területek létrehozásában három arányossági határt kell megállapítani. Ezek: többségi terület, kisebbségi terület és szórványterület
10. A területi és közigazgatási felosztás nem valósulhat meg a szám szerint kisebbségben lévő nemzeti közösségek kárára.

Ezeket az alapelveket némi módosítással 1993. március 12-én elfogadta a Csallóközi Városok és Községek Társulása is, és felhívták a magyar többségű községek helyi önkormányzatait, hogy támogassák ők is ezeket az alapelveket. A megszólított községek mintegy kétharmada hivatalosan elfogadott határozattal támogatta a csallóköziek felhívását

Mind az Együttélés, mind a csallóközi önkormányzatok dokumentumában megfogalmazott önkormányzati elv és annak területi meghatarozása valós igényből indult ki. Ezt egyértelműen bizonyítja a Szlovák Statisztikai Hivatal idézett felmérése is, mely szerint 1993 júniusában a magyarok 63%-a azon a véleményen volt, hogy Szlovákia tervezett közigazgatási-területi átszervezése során figyelembe kell venni a nemzetiségi összetételt is, és csaknem ugyanennyien (61%) voltak hívei annak, hogy a magyarok által lakott régiók megkapják a területi önkormányzati jogot A kulturális és oktatási autonómiát a magyarok 75%-a tartotta fontosnak. Ez azonban azt is jelenti, hogy a magyaroknak csupán 14%-a tartotta elégségesnek az oktatási és kulturális autonómiát, többségük a területi önkormányzat híve.

A Szlovákiai magyar nemzeti közösség lakóterületének meghatározása és területi-közigazgatási felosztása

A szlovákiai magyarság által lakott községeket, városokat az 199 l-es népszámlálás nemzetiségi adatai alapján három kategóriába lehet sorolni:

• Többségi terület – azon községek területe, ahol a magyar lakosság az összlakosságnak legalább 50%-át teszi ki. Az ilyen jellegű területet 432 település alkotja, 437 727 magyar nemzetiségű lakossal;
• Kisebbségi terület – azon községek területe, ahol a magyar lakosság az összlakosságnak legalább a 10%-át, de kevesebb mint 50%-át alkotja. Ebbe a kategóriába 90 község tartozik (ezekből öt községben relatív többségben élnek a magyarok), 83 125 magyar nemzetiségű lakossal;
• Szórványterület – azon községek területe, ahol a magyarság az összlakosságnak kevesebb mint 10%-át alkotja, de lélekszáma meghaladja a 100 főt Ebben a kategóriában 28 község és város található, 39 519 magyar lakossal. Ezek között négy olyan város van (Pozsony, Kassa, Nyitra, Nagykürtös, ahol a magyarok száma l 000-20 000 közötti.)

A többségi és a kisebbségi kategóriájú községek száma 522, ahol Összesen 560 371 magyar nemzetiségű személy él, a szlovákiai magyarok 98,8%-a. Az ezekben a községekben élő összlakosság számához viszonyítva a magyar nemzetiségű lakosság aránya 65%. Az anyanyelvi megoszlás szerint ez az arány megközelíti a 70%-ot.

A többségi és a kisebbségi kategóriába tartozó városok és falvak összefüggő, kompakt területet alkotnak. Kivételt csupán a két világháború között létesített telepesfalvak képeznek. Az összefüggő területtől némileg félreesik a Nyitra vidéki magyar sziget (Zoboralja) és a dél-zempléni és ungi községek (Bodrogköz és Ungvidék). A magyar, illetve a magyar jellegű településeknek ez az elhelyezkedése kedvező előfeltételt teremt az etnikailag túlnyomóan magyar terület meghatározására.

E különböző (1-100 km) mélységű területsáv, mely légvonalban körülbelül 400 km hosszú, jelenti azt a szlovákiai magyar nyelvterületet, amelyen a Kr. u.10. századtól folyamatosan magyarok laknak.

A terület közigazgatási alapszerkezete két változatban képzelhető el:

1. Egy összefüggő közigazgatási egységként – régióként: Pozsony mellékétől Kassáig, majd kis megszakítással a dél-zempléni és ungi területig (lásd 12/a térkép).
   E területen 511 község és város van, 823 946 lakossal. Közülük 507 073 magyar nemzetiségű (61,54%)
2. Három közigazgatási területi egységre – régióra – bontva: (Iásdl2/b térkép)
   1. Pozsony mellékétől Ipolyságig, 525620 lakos, 331704 magyar(63.11%), 230 község és város,
   2. Ipolyságtól Kassáig, 239341 lakos, 129793 magyar (54,23%), 228 község és város,
   3. Dél-Zemplén és Ung, 58 985 lakos, 45 576 magyar (77,27%), 53 község és város.

 A Nyitra vidéki sziget különálló területet, körzetet alkot a Nyitra környéki szlovák többségű régióban.

Mind az első, mind a második változat feltételezi az elsőfokú államigazgatási körzetek létrehozását, ahol a lakosság hivatali ügyintézése elérhető távolságban biztosítva van.

(Javaslatunk szerint 22 elsőfokú államigazgatási körzetet kellene kialakítani 529 községgel, melyek összterülete 8487,36 km2.)

Az Együttélés által kidolgozott javaslat lényege, hogy az ország közigazgatási és területi átszervezése során az etnikai elv figyelembevételével működőképes közigazgatási egységeket lehet kialakítani.