Kezdjük visszanyerni erőnket!

(Dunaszerdahely, 1995. március 15.)

Ez év március 15-én nagy esemény részesei vagyunk. Emlékművet avatunk, új emlékművet. Az egykori hazánktól elszakított szülőföldünkön hetvenhét év óta most avatunk először új emlékművet az 1848-49-es szabadságharc hőseinek.

Évtizedeken keresztül óvtuk a pusztulástól lerombolt emlékhelyeink maradványait, ápoltuk hősi halottaink sírkertjeit és halálba kergetett szeretteink sírhelyeit, gyűjtögettük elpusztított emlékműveink széthordott köveit, simogattuk a múltunkat, történelmünket idéző megcsonkított szobrainkat, és illesztgettük össze a torzó darabokat. Akkor is ezt tettük, amikor már tudtuk, hogy némelyek végleg csonkák és torzak maradnak, de emiatt hitelesebben történelmiek, még inkább a mieink.

Hetvenhét éve első ízben avatunk olyan új emlékművet, amely üzenetével az egyetemes magyarsághoz szól, lélekben hozzá csatol vissza bennünket. Ahhoz a közös történelemhez, amelynek egyszerre voltak alkotói magyarok és szlovákok.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékművét avatjuk.

A megcsonkított honvéd szobrok, a ledöntött Kossuth-szobrok, a végtagjaitól megfosztott Petőfi-szobrok, a földből kiforgatott honvédsíremlékek és a hősök meggyalázott sírhalmai mellett ez az új emlékmű úgy utal a múltra, hogy a mának és a jövőnek üzen.

Ezt az üzenetet így olvasom:

Kezdjük visszanyerni erőnket!

A történelem emberi szellem és emberi cselekvés alkotta mű. Olyan, mint egy mérnöki alkotás – ha az események láncolatából akár egyetlen fontos részt is kiemelünk, megszakad közöttük az összefüggés, és az egyes részek érthetetlenné válnak. Mintegy aláhúzva ezzel a történelemnek azt a perverzitását, hogy néha értelmetlen események alkotják.

Ilyen értelmetlenség a történelmi múlttal vagy egyes részleteivel szembefordulni, a múlt történéseit átírni. Ilyen értelmetlenség – még ha céltudatos is – egyes politikusok törekvése a történelmi tapasztalat átalakítására a valósággal ellentétes politikai meggyőződéssé. A történelem természettudományos értelmezése szempontjából ezek értelmetlen cselekedetek, de valójában ezek okozzák a társadalmi tragédiákat, emberi szenvedéseket – mert még kínok árán sem tehetjük vissza a gyermeket az anyja méhébe, hogy másnak szülessen, legfeljebb elpusztíthatjuk őt, hogy ne legyen. De az élet általános értelemben ettől még nem áll meg, és a törvényszerűségek ettől még nem változnak meg.

Mit üzen a múltra és a jövőre vonatkoztatva ez az új emlékmű?

A vértelen forradalmat követő véres szabadságharc egyik nagy csatája a Sáros vármegyei Branyiszkó hágónál zajlott. Hősei között, halottai között valószínűleg több volt a szlovák anyanyelvű honvéd, mint a magyar. Egymás mellett küzdöttek a közösnek érzett haza függetlenségéért, és lehet, hogy elestükben egymás karját szorítva haltak meg. A hálás utókor emlékművet állított nekik, azoknak, akik az évezredes haza függetlenségéért áldozták életüket. De a haza branyiszkói hősei az első világháború után, a közös haza megszűntével egyszerre idegen érdekekért folytatott harc áldozataivá váltak – mert szembefordították őket holtukban is életük meggyőződésével és idő előtti haláluk egyetlen értelmével. Akinek az élete a múlt, nem tud védekezni az utókor gyalázatosságaival szemben. Ez a kisebbik baj. Tragédiává akkor fajulhat, ha ebből épül fel az élők meggyőződése és ebből a meggyőződésből jön létre az új történelmet mozgató erő.

Az törvényszerű, hogy időnként megváltozik a történelem energiaforrása, és ezért az események másként sodorják az embereket és a társadalmakat az időben. Akárcsak a folyók. De a vizek folyásának fő iránya nem szokott változni, csak egy-egy meander szakad le néha a fő ágtól, vagy egy új mosódik ki a talajban. A fő irányváltoztatás tragédiákat teremt. Mi ezt a tragédiát éltük meg a század elején akkor, amikor az emlékműveinket gyalázni és rombolni kezdték. De ez nemcsak a mi tragédiánk, hanem azoké is, akik tették ezt velünk és a saját múltjukkal, csakhogy ezt ők még nem tudják. Nem tudják azt, hogy a huszadik század legnagyobb szenvedéseit, az eddigi idők legszörnyűségesebb háborúját és az ezzel együtt folyó tudatos népirtást, a holocaustot, a kommunizmus okozta borzalmas gyötrelmeket és a pusztítást is ők idézték elő. Azzal hozták ezt a nyakunkba, hogy a múltat akarták megváltoztatni, és ehhez a megváltoztatott múlthoz akarták torzítani a jelent és a jövőt.

A szabadságharc hőseinek és emlékhelyeinek meggyalázói a huszadik század háborús bűnösei. E bűntől nem mentesek a kezüket tisztán tartó ötletgazdák, a mechanizmusok felépítői és működtetői, de az utasításokat végrehajtó szolgák sem, a szörnyű mű utolsó fogaskereke is bűnös, csak felelősségének mértéke más. De kik voltak a felbujtók? Akik a szoborrombolókat útjukra indították: a békeszerződések alkotói és kezesei.

Erről szól az első 48-as új emlékművünk nagy üzenete: van erőnk arra, hogy a vizek folyását fokozatosan visszatereljük az eredeti mederbe, hogy a szavak is visszanyerjék eredeti értelmüket.

És arról szól az üzenet, hogy a saját dolgainkat magunk akarjuk rendezni.

1848. március 15-e az önrendelkezés méltóságteljes és közakarattal támogatott kinyilvánítása volt. A reformkori politikusok vagy a márciusi ifjak még semmit sem tudtak az önrendelkezési jogról. Azt sem tudták, hogy létezik ilyen jog, mégis ennek a szellemében cselekedtek. Bizonyítva azt, hogy az önrendelkezés nem a spekulatív értékek rendjébe tartozik, hanem természetes, belülről fakadó igény, mint ahogy belülről árad a szeretet és a vágy is. Aki pedig ennek a jognak az érvényesülését elnyomja, emberellenes bűnt követ el.

Ha március 15-re emlékezünk, ha e történelmi eseménynek állítunk emléket, fenséges emberi értéknek hódolunk: a szabad akaratnak, ennek a bennünk levő isteni szikrának.

Az ember szabad akarata alá van rendelve képességeinek és ítélőképességének. Ez a behatároló erő. Ezért az önrendelkezés kinyilvánításának a mértékét is ez szabja meg.

A jog nyelvére lefordítva ez olyan társadalomszervezési módokat jelent, mint az önigazgatás, az önkormányzás vagy az autonómia.

Ez az emlékmű, amely 1848 óta az első újonnan állított emléke az 1 848-49-es forradalomnak és szabadságharcnak a Felvidéken, azt az üzenetet is hordozza, hogy lélekben és lelki erőnk segítségével a valóságban is átléptünk egy határt: a túlélési maradék energiaszintről az építkezés, az új létrehozásának területére érkeztünk. Ez egy olyan többleti energiát tartalmazó szint, amelyen a józan ítélőképességünkkel szabályozott szabad akaratunkat az önrendelkezés óhaja hatja át.

Az út, amelynek kezdetén állunk, nem lesz behintve illatos virágszirmokkal, és sok rajta az elveszejtő csapda, a farkasverem. Az útra szinte még rá sem léptünk és máris visszarángatnak bennünket, a lenni vagy nem lenni becsületi kérdését kényszerítve ki belőlünk. Amikor már végre magunkra találtunk, ismét az alapkérdéssel kell küszködnünk: meg tudjuk-e őrizni kultúránkat, nyelvünket, művelődési intézményeinket? Ismét ki akarnak rabolni bennünket.

Önvédelemből kitűnőre vizsgáztak a dunaszerdahelyi szülők, amikor mintegy négyszázan egy héttel ezelőtt ellene szegültek a háborús bűnösöket fűtő akaratnak, és megvédték gyermekeik iskolájában a magyar nyelvű oktatást. Annak a közel tízezer szülőnek méltó követői ők, akik 1984-ben ugyanezt tették szerte szülőföldünkön, és azok méltó utódai, akik ezt teszik már hetvenöt éve. Ezt az emlékművet elsősorban az ő erejük teremtette.

A védekezésből azonban előre kell lépnünk. Ezért kell érvényt szerezni önrendelkezési igényünknek és jogunknak. Csak annak van hitele és új értéket létrehozó ereje, amit valóban akarunk, amiért cselekedni tudunk.

Legyen itt, e dunaszerdahelyi téren az emlékoszlop kettős jelkép: figyelmeztessen arra, hogy a jövőt csak az érdemli, aki a múltat nem fele és legyen ez az önrendelkezési óhajunk első műves bizonyítéka.

Köszönjük Lipcsey Györgynek, hogy megalkotta szabad akaratunk jelképét, köszönjük egymásnak, hogy eljutottunk ide. Innen csak előre lépnünk szabad.

Skip to content