Kezdjük visszanyerni erőnket!

(Dunaszerdahely, 1995. március 15.)

Ez év március 15-én nagy esemény részesei vagyunk. Emlékművet avatunk, új emlékművet. Az egykori hazánktól elszakított szülőföldünkön hetvenhét év óta most avatunk először új emlékművet az 1848-49-es szabadságharc hőseinek.

Évtizedeken keresztül óvtuk a pusztulástól lerombolt emlékhelyeink maradványait, ápoltuk hősi halottaink sírkertjeit és halálba kergetett szeretteink sírhelyeit, gyűjtögettük elpusztított emlékműveink széthordott köveit, simogattuk a múltunkat, történelmünket idéző megcsonkított szobrainkat, és illesztgettük össze a torzó darabokat. Akkor is ezt tettük, amikor már tudtuk, hogy némelyek végleg csonkák és torzak maradnak, de emiatt hitelesebben történelmiek, még inkább a mieink.

Hetvenhét éve első ízben avatunk olyan új emlékművet, amely üzenetével az egyetemes magyarsághoz szól, lélekben hozzá csatol vissza bennünket. Ahhoz a közös történelemhez, amelynek egyszerre voltak alkotói magyarok és szlovákok.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékművét avatjuk.

A megcsonkított honvéd szobrok, a ledöntött Kossuth-szobrok, a végtagjaitól megfosztott Petőfi-szobrok, a földből kiforgatott honvédsíremlékek és a hősök meggyalázott sírhalmai mellett ez az új emlékmű úgy utal a múltra, hogy a mának és a jövőnek üzen.

Ezt az üzenetet így olvasom:

Kezdjük visszanyerni erőnket!

A történelem emberi szellem és emberi cselekvés alkotta mű. Olyan, mint egy mérnöki alkotás – ha az események láncolatából akár egyetlen fontos részt is kiemelünk, megszakad közöttük az összefüggés, és az egyes részek érthetetlenné válnak. Mintegy aláhúzva ezzel a történelemnek azt a perverzitását, hogy néha értelmetlen események alkotják.

Ilyen értelmetlenség a történelmi múlttal vagy egyes részleteivel szembefordulni, a múlt történéseit átírni. Ilyen értelmetlenség – még ha céltudatos is – egyes politikusok törekvése a történelmi tapasztalat átalakítására a valósággal ellentétes politikai meggyőződéssé. A történelem természettudományos értelmezése szempontjából ezek értelmetlen cselekedetek, de valójában ezek okozzák a társadalmi tragédiákat, emberi szenvedéseket – mert még kínok árán sem tehetjük vissza a gyermeket az anyja méhébe, hogy másnak szülessen, legfeljebb elpusztíthatjuk őt, hogy ne legyen. De az élet általános értelemben ettől még nem áll meg, és a törvényszerűségek ettől még nem változnak meg.

Mit üzen a múltra és a jövőre vonatkoztatva ez az új emlékmű?

A vértelen forradalmat követő véres szabadságharc egyik nagy csatája a Sáros vármegyei Branyiszkó hágónál zajlott. Hősei között, halottai között valószínűleg több volt a szlovák anyanyelvű honvéd, mint a magyar. Egymás mellett küzdöttek a közösnek érzett haza függetlenségéért, és lehet, hogy elestükben egymás karját szorítva haltak meg. A hálás utókor emlékművet állított nekik, azoknak, akik az évezredes haza függetlenségéért áldozták életüket. De a haza branyiszkói hősei az első világháború után, a közös haza megszűntével egyszerre idegen érdekekért folytatott harc áldozataivá váltak – mert szembefordították őket holtukban is életük meggyőződésével és idő előtti haláluk egyetlen értelmével. Akinek az élete a múlt, nem tud védekezni az utókor gyalázatosságaival szemben. Ez a kisebbik baj. Tragédiává akkor fajulhat, ha ebből épül fel az élők meggyőződése és ebből a meggyőződésből jön létre az új történelmet mozgató erő.

Az törvényszerű, hogy időnként megváltozik a történelem energiaforrása, és ezért az események másként sodorják az embereket és a társadalmakat az időben. Akárcsak a folyók. De a vizek folyásának fő iránya nem szokott változni, csak egy-egy meander szakad le néha a fő ágtól, vagy egy új mosódik ki a talajban. A fő irányváltoztatás tragédiákat teremt. Mi ezt a tragédiát éltük meg a század elején akkor, amikor az emlékműveinket gyalázni és rombolni kezdték. De ez nemcsak a mi tragédiánk, hanem azoké is, akik tették ezt velünk és a saját múltjukkal, csakhogy ezt ők még nem tudják. Nem tudják azt, hogy a huszadik század legnagyobb szenvedéseit, az eddigi idők legszörnyűségesebb háborúját és az ezzel együtt folyó tudatos népirtást, a holocaustot, a kommunizmus okozta borzalmas gyötrelmeket és a pusztítást is ők idézték elő. Azzal hozták ezt a nyakunkba, hogy a múltat akarták megváltoztatni, és ehhez a megváltoztatott múlthoz akarták torzítani a jelent és a jövőt.

A szabadságharc hőseinek és emlékhelyeinek meggyalázói a huszadik század háborús bűnösei. E bűntől nem mentesek a kezüket tisztán tartó ötletgazdák, a mechanizmusok felépítői és működtetői, de az utasításokat végrehajtó szolgák sem, a szörnyű mű utolsó fogaskereke is bűnös, csak felelősségének mértéke más. De kik voltak a felbujtók? Akik a szoborrombolókat útjukra indították: a békeszerződések alkotói és kezesei.

Erről szól az első 48-as új emlékművünk nagy üzenete: van erőnk arra, hogy a vizek folyását fokozatosan visszatereljük az eredeti mederbe, hogy a szavak is visszanyerjék eredeti értelmüket.

És arról szól az üzenet, hogy a saját dolgainkat magunk akarjuk rendezni.

1848. március 15-e az önrendelkezés méltóságteljes és közakarattal támogatott kinyilvánítása volt. A reformkori politikusok vagy a márciusi ifjak még semmit sem tudtak az önrendelkezési jogról. Azt sem tudták, hogy létezik ilyen jog, mégis ennek a szellemében cselekedtek. Bizonyítva azt, hogy az önrendelkezés nem a spekulatív értékek rendjébe tartozik, hanem természetes, belülről fakadó igény, mint ahogy belülről árad a szeretet és a vágy is. Aki pedig ennek a jognak az érvényesülését elnyomja, emberellenes bűnt követ el.

Ha március 15-re emlékezünk, ha e történelmi eseménynek állítunk emléket, fenséges emberi értéknek hódolunk: a szabad akaratnak, ennek a bennünk levő isteni szikrának.

Az ember szabad akarata alá van rendelve képességeinek és ítélőképességének. Ez a behatároló erő. Ezért az önrendelkezés kinyilvánításának a mértékét is ez szabja meg.

A jog nyelvére lefordítva ez olyan társadalomszervezési módokat jelent, mint az önigazgatás, az önkormányzás vagy az autonómia.

Ez az emlékmű, amely 1848 óta az első újonnan állított emléke az 1 848-49-es forradalomnak és szabadságharcnak a Felvidéken, azt az üzenetet is hordozza, hogy lélekben és lelki erőnk segítségével a valóságban is átléptünk egy határt: a túlélési maradék energiaszintről az építkezés, az új létrehozásának területére érkeztünk. Ez egy olyan többleti energiát tartalmazó szint, amelyen a józan ítélőképességünkkel szabályozott szabad akaratunkat az önrendelkezés óhaja hatja át.

Az út, amelynek kezdetén állunk, nem lesz behintve illatos virágszirmokkal, és sok rajta az elveszejtő csapda, a farkasverem. Az útra szinte még rá sem léptünk és máris visszarángatnak bennünket, a lenni vagy nem lenni becsületi kérdését kényszerítve ki belőlünk. Amikor már végre magunkra találtunk, ismét az alapkérdéssel kell küszködnünk: meg tudjuk-e őrizni kultúránkat, nyelvünket, művelődési intézményeinket? Ismét ki akarnak rabolni bennünket.

Önvédelemből kitűnőre vizsgáztak a dunaszerdahelyi szülők, amikor mintegy négyszázan egy héttel ezelőtt ellene szegültek a háborús bűnösöket fűtő akaratnak, és megvédték gyermekeik iskolájában a magyar nyelvű oktatást. Annak a közel tízezer szülőnek méltó követői ők, akik 1984-ben ugyanezt tették szerte szülőföldünkön, és azok méltó utódai, akik ezt teszik már hetvenöt éve. Ezt az emlékművet elsősorban az ő erejük teremtette.

A védekezésből azonban előre kell lépnünk. Ezért kell érvényt szerezni önrendelkezési igényünknek és jogunknak. Csak annak van hitele és új értéket létrehozó ereje, amit valóban akarunk, amiért cselekedni tudunk.

Legyen itt, e dunaszerdahelyi téren az emlékoszlop kettős jelkép: figyelmeztessen arra, hogy a jövőt csak az érdemli, aki a múltat nem fele és legyen ez az önrendelkezési óhajunk első műves bizonyítéka.

Köszönjük Lipcsey Györgynek, hogy megalkotta szabad akaratunk jelképét, köszönjük egymásnak, hogy eljutottunk ide. Innen csak előre lépnünk szabad.