A háború legértelmesebb tanulsága az erőszak-ellenesség

(Ünnepi beszéd Bátorkeszin, a háborúk hőseinek állított emlékmű avatásán, 1995.)

Bátorkeszi Tisztelt Lakossága!

Az Önök községe csaknem egyidős Szent István államával. Ez alatt a közel ezer év alatt nem egyszer kellett elődeinknek, őseinknek emlékezniük az elpusztultakra, a megöltekre. A közel ezer év rengeteg viharral, szenvedéssel járt, de úgy látszik, gyökereink erősek, mert szép számmal állunk ismét egy körben, hogy azok emlékének tisztelegjünk, akiket az értelmetlenség pusztított el.

Minden öldöklés embertelen, még ha értelmes emberek követik is el. De a 20. században a műszaki és tudományos tökélyre emelt pusztítás, gyilkolás az embert már csak áldozatként ismeri, az elkövetők egyre inkább az ismeretlenségbe burkolóznak. Amikor az I. világháború halottait temettük, úgy gondoltuk, hogy ettől nagyobb borzalom már nem érheti az emberiséget. Csak amikor a II. világháború végigzúgott fölöttünk, véres nyomokat és szenvedést hagyva maga után, akkor jöttünk rá, hogy létezik még nagyobb borzalom is.

Mindenki, aki háborúban pusztul el, akár támadjon, akár védekezzen, értelmetlenül pusztul el. Az erőszakos halál sohasem lehet értelmes. Igaz, hogy azokban a borzalmakban is, amelyeket a háborúban végig kellett élnie a polgári lakosságnak vagy a katonának, meg lehet találni a csodálatos és lelket építő perceket, meg lehet találni a percnek vagy az élet töredékének az értelmét, boldogságát és szépségét, de egészében véve – értelmetlen. Viszont az élőknek, az utókornak a feladata, hogy az értelmetlenségből is próbáljon építkezni. A háború értelmetlenségéből, talán a legértelmesebb építkezés az erőszak-ellenesség.

A II. világháború után, amikor úgymond béke virradt fölöttünk, azt gondoltuk, hogy majd nyugalom száll a lelkünkre. A béke ugyan ránk rontott, és mi egyszerre úgy éreztük, hogy mégsem a békét értük meg. Mert míg a háborúban kitalálták a tudományos pusztítás összes fortélyát, a békével a lélektani pusztítás réme nyitotta ránk az ajtót. A II. világháború végével nem értek véget a szenvedéseink.

Amikor a háború áldozatainak emlékműveket emelünk, hogy legyen hol emlékezni szeretteinkre, és magunkba fordulva megfogadni, hogy elkerüljük a borzalmakhoz vezető utat, akkor arra is emlékeztetnünk kell, hogy nemcsak a háború pusztított, hanem következménye is a pusztítás lett. A világháború annyira megmérgezte az emberi lelkületet, hogy az ember utána sem tudott véget vetni a kegyetlenkedésnek. Sokunkat kiüldöztek a lakóhelyéről, a szülőföldjéről, kényszermunkára hurcoltak, amibe sokan belepusztultak. Majd a gyermekeinket próbálták elcsábítani tőlünk, akár szembe is fordítani velünk. Megpróbálták hitünket, lelkünket kitépni, megpróbálták nyelvünket kicsavarni, hogy ne tudjunk az anyanyelvünkön szólni. Ez mind ugyanannak az embertelenségnek és ugyanannak az őrületnek a következménye, amely a háborúkat hozta a nyakunkra.

Ha a háború halottaira emlékezünk, emlékezzünk azokra az áldozatokra is, akiket a háború utáni borzalmak vittek át a másvilágra. Kívánjuk, hogy a háborús emlékművek felszentelésekor végleg pontot tehetnénk minden borzalomra. Reméljük, hogy erre az emlékműre, amelyen még nem szerepelnek az áldozatok nevei, majd kevés név kerül. És reméljük, hogy az üresen maradt helyekre nem kell újabb és újabb áldozatok nevét felírni. Ezzel a gondolattal adjuk át ezt az emlékművet a kegyelettel emlékezőknek.