A hídépítők dicsérete

(Neszmély, 1995. június 30.)

Beágyazódott az emlékezetembe egy gyakorta felbukkanó gyermekkori élményem, amely néha élőképként jelenik meg előttem.

A szülővárosomat, Losoncot átszelő kis Tugár-patak partján – éppen nagyanyám háza előtt – az ezerkilencszáznegyvenes évek végén egy szálfaszállító szekérről fejszével faragott fenyőfagerendákat raktak le. „Mit csinálnak?” – tettem fel apámnak a koromhoz illő kérdést. Ő pedig megválaszolta: „Megjöttek a hídverők.” És valóban, egy hét leforgása alatt felépült az új fahíd, hogy helyettesítse az életveszélyesen billegő gólyahidat és a néhány évvel azelőtti jeges ártól megroggyant kőhidat. Ismét híd kötötte össze a patak két partját, és nem is akármilyen: fehéren világító, gerendatartós fahíd, melynek lábait andráskeresztek merevítették. Ezen, a számomra csodaszámba menő hídon ismét kényelmesen, a vízbeesés veszélye nélkül közlekedhettünk. Nem kellett nagy kerülőt tenni, ha be akartunk menni a belvárosba, és én is egy-kettő átfuthattam piszkét böngészni apám testvérének a kertjébe, ami a híd jóvoltából immár csak kétpercnyire volt a nagymama szilvafáitól.

Örültünk a hídnak, mert könnyebbé tette az életünket és működőképessé a természetes vonzalmakat. Hányatott életünkben ismét beállt rend lett.

A hídépítésnek ezt a kézzelfogható hatását képzeletemben azonban megelőzte a hídrombolás riasztó képe. Szüleim mutatták Ráróspusztán a lerombolt Ipoly-híd maradványait – a csehek bontották le. „Miért?” – kérdeztem kétségbeesetten, mert akkor még nem tudtam elfogadni a megszűnés lehetőségét. „Azért, hogy ne mehessünk át a túlsó partra.” „Ott ki lakik?” „Anyud testvére, apud testvére, unokatestvéreid.” „Miért költöztek más országba?” „Nem költöztek, a határ lépett át a fejünk fölött.” És láttam a szemükben megcsillanó könnycseppet, amelyben tükröződött a parti bozótban elvesző fűvel benőtt régi országút.

Az út is epeszti értelmét, ha a parthoz ér, és ott nem talál hidat vagy révet. Az ilyen út végéről csak kiáltozni, ordítani, üvöltözni lehet és megsiratni a hídverőket, akik életének értelmét a hídrombolók vették el.

Menjünk csak végig az erőszakkal meghúzott országhatár mentén!

Hány út végződik a semmiben, hányat vert fel a gaz, hány hídnak találjuk csak a korhadt, szétfagyott maradványát? Évszázados utak lettek átvágva, szűnt meg rajtuk a közlekedés és lehetetlenültek el az emberi kapcsolatok. E zsákutcává változtatott utak mentén romba dőlt az élet öröme, és elsorvadt a gazdálkodás. A Duna mentén hány rév, hány kompjárat szűnt meg amiatt, hogy a természetes, a működő kapcsolatokat és összeköttetéseket egyszerre határsértésnek minősítették? Hány patakszerű folyót – melyet a két partján lakók teheneik itatására használtak kiáltottak ki hajózható határfolyóvá? Ezáltal használhatatlan tabuvá nyilvánították e vizeket. Hány hídról pergeti a rozsdát az értelmetlen politika és a magyarság huszadik századi tragédiája? Az értelmetlenség nemzetközi jelképe: az esztergomi bazilika tövében éktelenkedő hídroncs. Csonka acélkezét ötven éve nyújtogatja Párkány felé, de az ott lakóknak a feje fölött átnyúlva, a támaszkodásra készülő hídívet mindannyiszor visszalöki a csehszlovák, illetve a szlovák politika.

A hidak sorsa akkor pecsételődött meg, amikor kezdtünk elfeledkezni a hídverőkről a hidászok javára. Ez utóbbiak – ellentétben a csak építkező őseikkel – a hadsereg parancsoló kérésére már megtervezték a hídrombolást is. A robbantókamra megépítésével felkínálták a lehetőséget: ezen a vonalon lehet kettévágni a nemzeteket, elválasztani egymástól a családokat és mindazt, ami természet szerint összetartozik, itt lehet megakadályozni, hogy a különböző népek együtt éljenek. A hídrombolók úgy vélik: amit le lehet rombolni, azt le kell rombolni.

A hídverő és a hidász között filozófiailag ugyanaz a különbség, mint a míves szerkezetű fahíd vagy a bonyolult, de az ember szerkesztői készségéről tanúskodó acélkonstrukció vagy az ezernyi szálból összefont függő- vagy kábelhíd és a célszerűen egyszerű úszóhíd vagy a sima betonhíd között, amelyet egy-kettőre fel lehet szedni, használhatatlanná lehet tenni.

Mert miben rejlik a híd ereje? Az elemről elemre történő építkezésben. Minél több ponton találkoznak az elemek, annál szilárdabban áll össze a szerkezet. Akár az emberi kapcsolatok. Emlékezzünk csak vissza, soknyelvű országunkban miként fonódtak össze a különböző kultúrákhoz tartozó emberek: megtanulták egymás nyelvét és dalait. Létrehozták a cseregyerekrendszert, hogy a magyar megismerje a németet, a szlovákot és viszont. Ez az intézményesen senki által nem szervezett kapcsolatrendszer még a huszadik század elején is működött. Aztán jöttek a hídbontók, és egy csapással átvágták ezeket az emberek közötti idegszálakat. Emiatt elfelejtették egymás nyelvét, érzéketlenné váltak egymás iránt, majd fokozatosan gyűlölködni kezdtek. Végül voltak, akik haláltáborban végezték életüket, voltak, akiket elűztek szülőföldjükről és a marhavagonban ért véget életük, voltak, akik az élet elviselhetetlensége miatt öngyilkosok lettek. Ha a hídrombolók és az utak felszántói között keressük a gyilkosaikat, jó nyomon járunk.

Hány hidat, hány utat kell újjáépítenünk? Ha ránézünk arra a térképre, amely akkor készült, amikor még működött a természetesen kialakult közlekedési hálózat, láthatjuk, hogy csak a mostani Szlovákia és a trianoni Magyarország közötti határ talán tíz tucat ponton bénítja az életünket. Hány emberi hidat kellene felépítenünk, hogy ne csak üvöltve, de suttogva is halljuk egymás szavát, hogy ismét értsük az emberi szót? Ki tudja! Egyet tudunk csak, de azt nagyon, hogy a semmibe vezető út és az egy hídfőjű híd értelmetlen.

Keressük hát a hídverést oktató mestereket mind az innenső, mind a túlsó parton, hogy visszalopakodhasson a békesség a lelkünkbe.

Megszakítás