Az egyetlen demokratikus kibontakozási lehetőség az önkormányzatok megerősödése

(Elhangzott 1995. június 11-én a Madarászházán rendezett Rész és Egész elnevezésű, a Kárpát-medence magyar polgármesterei és önkormányzati képviselői részvételével tartott önkormányzati konferencián)

Néhány olyan kérdésre kell felhívnom a figyelmüket, amelyek a volt kommunista országokban egyértelműen összefüggenek az önkormányzatisággal és a polgármesteri feladatokkal, a polgármesteri hivatással.

Elsősorban le kell szögeznem: a politikai pártok, a politikai hatalom mellett az önkormányzatok és a polgármesterek — történelmi küldetésükhöz híven — fokozatosan önálló hatalmi ágazatot alkotnak. Létük és működésük révén egy új, decentralizált hatalom megjelenésének vagyunk tanúi. Az önkormányzatokat — melyek helyi viszonyok között az országos képviselettel azonos alapú legitimitás hordozói — ugyanis más érdekek hozzák létre, mint a parlamentet és a kormányt. Az azonos forrásból táplálkozó politikai erők másként nyilvánulnak meg az önkormányzatok esetében és másként az országos politikában — ez alól csak a bolsevista és a fasiszta jellegű erők jelentenek kivételt. Az érdekszövetségek ugyanis demokratikus viszonyok között másként alakulnak az önkormányzati választások és másként a parlamenti választások esetében. Arról nem is beszélve, hogy az önkormányzati választásokat előkészítő időszakban, de a két választás közötti időben is nagy szerepet játszhatnak a társadalmi szervezetek, míg a parlamenti választások esetében inkább csak kampányszervező tényezőként lépnek fel.

Meghatározó jelentősége van annak is, hogy az önkormányzatok működéséhez szükséges feltételek és a működésüket szabályozó érdekek sok esetben eltérnek a központi hatalmi érdekektől, sőt azokkal ellentétesek is lehetnek. Az ellentétek és az érdek-összeütközések elsősorban abból adódnak, hogy az önkormányzatok és a polgármesterek növelni kívánják jogkörüket a központi hatalom hátrányára. Az az érdekük, hogy jogaik révén az illetékességük minél nagyobb területen érvényesüljön. A központi hatalomnak pedig általában az az érdeke, hogy minél hathatósabban éreztesse saját szükségességét. Ezt pedig azzal érheti el, hogy minél több jogkört tart meg saját kezében, azaz minél kevesebbet enged át az önkormányzatoknak. Ha olyan központi hatalom jön létre, amelynek az államról alkotott elképzelése a központosítás — mert nem bízik eléggé a polgárban, vagy mert így látja biztosítottnak hatalma megtartását –, politikájának eredménye a központosítás lesz. A centralizáló hatalom fokozni fogja az önkormányzatok ellenőrizhetőségét, vagy korlátozni fogja az önkormányzatok jogkörét. A központosítási szándék megvalósulása konfliktus kibontakozásának a veszélyét vonja maga után, mert feszültséget teremt a helyi önkormányzatok (helyi hatalom) és a központi hatalom között.

Talán úgy is egyszerűsíthetnénk a vázolt helyzetet, hogy annál nyilvánvalóbb az érdekellentét az önkormányzatok és a központi hatalom között, minél egyértelműbb a központi hatalom bolsevista vagy szélsőjobboldali jellege. Tudjuk azonban, hogy a jobboldali szélsőség csak vezérszavaiban különbözik a baloldalitól — amelynek állameszményében deklaráltan jelen van az erős központi hatalom megteremtése –, ezért azt is mondhatjuk, hogy az érdekellentét az önkormányzatok és a központi politikai hatalom között a mérvadó politikai erők baloldali irányultságával fokozódik.

Az is igaz, hogy a központi hatalomnak az államról és az államigazgatásról alkotott elképzeléseiben pozíciójánál fogva jelenik meg a baloldaliságra jellemző korlátozási szándék az önkormányzatok irányába. Még a jobboldali és a középjobb kormányok esetében is így van ez — ha nem elég önkorlátozóak. Az önkormányzatok felől azonban még a baloldali irányultságú testületeknél is megfigyelhető a központi kormányzat gyengítésére, decentralizálására törekvő jobboldali tendencia. Ez érthető, hiszen minden testület védi és növelni akarja saját hatalmi jogkörét.

Egyszerűen fogalmazva: az erős központi hatalom megteremtésére irányuló törekvés — a jogkörök megtartása a központi hatalom kezében és az önkormányzatok ellenőrizhetőségének a növelése — baloldali irányultságra utal. A jogkörök átruházása az önkormányzatokra — azaz a szubszidiaritás elvének érvényesítése — jobboldali elképzelés. Tehát a korlátozott vagy irányított demokrácia eszménye a rendszerezettségen alapuló demokratikus társadalomépítés eszményével ezen a téren ütközik leginkább. De mondhatnánk úgy is, hogy ez a lényege az autonómiát elutasító és az autonómiát szorgalmazó erők közötti konfliktusnak is.

Ennek kapcsán tudatosítanunk kell, hogy a XX. század végén, a posztkommunista országokban a baloldaliság és a jobboldaliság messzemenően nem úgy fogalmazódik meg, mint a korábbi évtizedekben, vagy a kommunista hatalmi rendszer által nem sújtott országokban. A kommunista hatalmi rend a centralizált hatalom gyakorlása mellett az egyéniség kisajátításával és a független közösségi szerveződések elnyomásával individualistává tette az emberek jelentős részét. Az individualizmus azonban a neoliberalizmusra jellemző. Ugyanakkor hiba lenne azt hinni, hogy baloldali csak az lehet, aki szociálisan érzékeny, akit bánt a szociális igazságtalanság.

Mindezt azért tartottam szükségesnek bevezetőként elmondani, mert ezek a kérdések az 1989 végén bekövetkezett rendszerváltozás első pillanatától jelen vannak minden volt kommunista ország társadalmában. Nem jelent kivételt ez alól sem Románia, sem Magyarország, sem Szlovákia.

Ezután térjünk át néhány gyakorlati kérdés megvizsgálására.

* * *

Látjuk, milyen helyzetben vannak az önkormányzatok azokban az országokban, ahol a magyarság él. Erdélyben, illetve Romániában az önkormányzatok szerepe formális, minden hatalom a kormány által kinevezett prefektusok kezében van.

Ukrajna területén, ahol az ún. kárpátaljai magyarság él, önkormányzatok gyakorlatilag nem léteznek. Ezért az állapotukat sem vizsgálhatjuk.

A volt titói Jugoszláviában a közigazgatási rendszer — bár nem volt klasszikus értelemben önkormányzati rendszernek nevezhető, hanem laza centralizmusnak, azaz önigazgatóinak — az 1970-es és 1980-as években létezett kommunista országok viszonylatában nagy szabadságot biztosított a községeknek s a települések közösségeinek. Ugyanakkor az 1991-től a Milosevics által irányított Jugoszláviában a titói rendszerhez képest is nagy visszafejlődés tapasztalható. Ezt bizonyítja pl. a vajdasági és a koszovói autonómia megszüntetése, amely nagyban hozzájárult Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina kilépéséhez az államszövetségből.

Szlovákiában, illetve a volt Csehszlovákiában az önkormányzatok klasszikus módon, a demokratikus hagyományoknak megfelelően jöttek ugyan létre, de Szlovákiában korlátozott jogkörrel. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a szlovákiai önkormányzatok legnagyobb szuverenitása az ebadó kivetése. Ezenkívül még hatáskörükbe tartozik a helyi utak karbantartása és az ingatlanadó fölötti rendelkezés. Rövidesen várható az új államigazgatási törvény, amely tovább fogja korlátozni az önkormányzatok jogkörét akár oly módon, hogy az utcaneveket is csak az állami hivatal beleegyezésével változtathatja majd meg az önkormányzat.

Magyarország az önkormányzatiság megvalósításában is pozitív példa, mert a volt kommunista országok közül itt a legfejlettebb az önkormányzatok rendszere, noha nem alakultak meg a megyei önkormányzatok. De az 1994-ben hatalomra került szociálliberális-baloldali kormányzás alatt szintén csorbítani igyekeznek az önkormányzatok szuverenitását, elsősorban anyagi kiszolgáltatottságuk fokozásával. Ennek volt kézzel fogható példája — a pénzügyminiszter javaslata alapján (Bokros-csomag) — az önkormányzatok költségvetésének megnyirbálása és az iskolafenntartás terheit kompenzáló állami költségvetési hozzájárulás csökkentése. Ez a tény mutatja azt, hogy Magyarországon is hatékonyan érvényesül a baloldaliság eszméje az önkormányzatokkal szemben.

* * *

A baloldali politikai szemlélet — az előbbi példák alapján — bizonyíthatóan önkormányzat-ellenes. Nem azért, mert nem ismeri a demokrácia játékszabályait, hanem mert az államszervezésről alkotott felfogása, hagyományai és politikai filozófiája révén a központi irányítás elkötelezettje. Ismét hangsúlyoznunk kell: az önkormányzatok iránti viszonyulásban a baloldali irányultságú vagy a bolsevista hagyományú hatalom és a fasisztoid jobboldal között nincs lényegi különbség, sőt e kettő ebben a kérdésben tejtestvérként nyilvánul meg.

Ennek tudatosítása azért is fontos, mert nem biztos, hogy ezeket a kérdéseket mindannyian — mi rendszerváltoztatók — egyformán értelmezzük. Például Szlovákiában is egy szlovák és egy magyar demokrata az önkormányzatok állapotát eltérően értékeli, mivel a szlovákságnak a központi hatalom csak a személyi szuverenitását korlátozza, míg a Szlovákiában élő magyarokat közösségi jogalanyiságuktól fosztja meg. A magyarországi demokrata is elsősorban az önkormányzatiság kiteljesedését és a helyileg megoldható feladatok teljesítését akadályozó elemként tekint az önkormányzatokat sújtó gazdaságpolitikai döntésekre. A Magyarországon kívüli magyarság azonban sokkal összetettebben értékeli ezt a kérdést. Az önkormányzatiság értelmét abban látja, hogy az önkormányzatok erősödésével gyengül a központi államhatalom, ami helyzetének javulását eredményezheti. Tehát egy kommunista beállítottságú magyar is bármelyik utódállam területén sokkal liberálisabb államszerkezetben látja elképzelhetőbbnek a boldogulását, mint egy magyarországi liberális. Végül is elmondható, hogy az önkormányzatiság kérdéséről egy Magyarországon kívüli magyarnak — még ha irányultsága baloldali is — jobboldali (középjobb) elképzelése van.

Ez további konfliktusforrás, sőt kettős érdekellentét. Az utódállamokbéli magyar ugyanis az önkormányzatiság, azaz a belső önrendelkezés kérdésében nem csupán az állampolgári jogon saját államának tekintett országon belül kerül ellentétbe a politikai hatalommal, illetve a többségi uralkodó nemzet politikusaival, hanem a magyarországi kormányzattal is, mivel az sem tartja támogathatónak az államszervezésről alkotott liberális elképzelését. Az olyan központi hatalom, amely erősen kézben akarja tartani a jogköröket, és ilyen szellemben adja ki a rendelkezéseit, kevésbé érzékeny azokra a kérdésekre, amelyek a Magyarországon kívüli magyarság számára létfontosságúak — amelyek például úgy is megnyilvánulnak, mint a központi államhatalom és a rész közötti konfliktus.

Ennek a lehetséges, illetve létező konfliktusnak a tükrében tekintsük át a magyar–magyar kapcsolatok egy részét.

* * *

A rendszerváltozás óta eltelt mintegy hat év alatt ebben a kérdésben nem lehet alapvető különbséget tenni a diametrálisan különböző Antall- és Horn-kormányzat, azaz a középjobb és a szociálliberális kormányzat között. A meglévő különbségek ugyanis azért törpülnek el, mert a rendszerváltozás első négy évében hatalmon lévő Antall-kormány főleg a problémák megfogalmazásával bajlódott. Nem tisztázódott, hogy a magyarországi kormány és a Magyarországon kívüli magyarság között milyen kapcsolatrendszer fog kialakulni, és milyen érdekek fogják azt befolyásolni. Az, hogy Antall József lélekben 15 millió magyar miniszterelnökeként deklarálta magát, nem befolyásolta lényegileg a magyar kormány és a Magyarországon kívüli magyarság intézményes kapcsolatát. A Határon Túli Magyarok Hivatala csak a csírája volt egy lehetséges nemzetpolitikai koncepciónak. A rendszerváltoztató politikai erőket elsöprő posztkommunista Horn-kormány külsőségekben az Antall-kormány módszereit követte, sőt a kormány és a határon túli magyarság közötti találkozások száma növekedett is, de a találkozók szellemisége inkább a bukott kommunista rendszer hagyományai szerint igazodott. Ennek következtében továbbra is tisztázatlan maradt az önkormányzatiságra jelentős hangsúlyt fektető Magyarországon kívüli magyarság és a magyarországi központi hatalom közötti kapcsolat jellege.

A tisztázatlan magyar–magyar kapcsolat leginkább az alapszerződésekkel összefüggésben észlelhető. Az Antall-kormány például nem volt kíváncsi a kárpátaljai magyarság véleményére az Ukrajna és Magyarország közötti alapszerződés megkötésekor. A Horn-kormány nem vonta kétségbe, hogy meg kell kötni e szerződéseket a szomszédos — a magyarok által is lakott — országokkal, sőt még nagyobb hangsúlyt adott ennek a törekvésnek. Egy vonatkozásban ráduplázott elődjére, mert kihangsúlyozta, hogy az ott élő magyarok legitim vezetőivel tárgyalni kell. A tárgyalások meg is valósultak, külsőségekben és szám szerint intenzívebben is, mint az Antall-kormány idején, ugyanakkor a „határontúliak” véleményét szintén alig vették figyelembe. Ez nehéz és kellemetlen helyzetbe hozta és hozza az ezen országokban élő magyarokat és politikai vezetőiket.

Ezeknek a tényeknek a tükrében érdemes áttekinteni a magyar–magyar kapcsolatok jellegét.

Az Antall-kormány négy évét egyesek úgy jellemezték, hogy a kormány az úgynevezett határon túli magyarság körében kliensi rendszert alakított ki. Azaz kiszemelt személyeken keresztül kért véleményeket és adott ki utasításokat. Tény, hogy voltak kedvenc személyei az Antall-kormánynak. Ezek a személyi kapcsolatok még a rendszerváltozás előtti években alakultak ki, ennek ellenére a kormánynak nem voltak kedvencei, illetve kiválasztott politikai csoportjai az utódállamokban élő magyar közösségek körében, és főleg nem adott ki számukra utasításokat. Azok a „határon túli” magyar politikusok („mikiegerek”), akik Antall József idején nem férkőzhettek a magyar kormány közelébe, a Horn-kormányról sokkal pozitívabban nyilatkoznak, mint az Antall-kormányról. Annak ellenére vélekednek így, hogy az MSZP–SZDSZ-kormány a kádári korszakhoz hasonló paternalista rendszert alakított ki a Magyarországon kívüli magyarság felé, és bizonyíthatóan megtalálta körükben a maga klientúráját.

Tudatosítani kell, hogy sem a klientúra, sem a paternalizmus nem alkalmas a magyar–magyar kapcsolatok rendezésére. A kliensi rendszer ugyanis tévedésekhez vezethet. Nem biztosítja a hiteles információáramlást és a visszacsatolást. A paternalista rendszer pedig egyértelműen lenéző és zsákutcás, mert formalizálja a kapcsolatokat, és egyirányúsítja a közlekedő rendszert a központtól a periféria irányába.

Mit lehet tenni az ilyen helyzetekben?

* * *

A legnagyobb tér és mozgási lehetőség az önkormányzatok előtt nyílik még akkor is, ha korlátozott jogkörrel rendelkeznek — a saját területükön ugyanis szuverén módon cselekedhetnek. A szuverenitás egyfajta megnyilvánulása ez a madarászházi összejövetel is, ahol megjelentek azon országok magyar polgármesterei is, amelyekben az önkormányzatok csak szűkre szabott jogkörökkel rendelkeznek. De van még egy figyelemre érdemes mozzanata összejövetelünknek: politikai párttagságunktól függetlenül hasonlóan vagy azonosan gondolkodunk mindannyian. Ez az eszmei azonosság egyértelműen megkülönbözteti az önkormányzatok iránt elkötelezett embereket a központi hatalom béklyójában vergődő vagy szellemével fertőzött politikusoktól.

Nem kívánok meghirdetni semmilyen doktrínát, csupán megállapítom, hogy kibontakozást ígérő jövőépítő politikát csak az önkormányzatokra lehet építeni, illetve az önkormányzatiság szellemének a tiszteletével lehet építeni. Az önkormányzatok és a polgármesterek cselekedeteikkel ellensúlyozni tudják a központi hatalom érzéketlenségét vagy hajthatatlanságát a részkérdések megoldására.

Befolyásolni azonban csak azokat lehet, akik hagyják magukat. A központi hatalomba ezért olyan személyeknek kell bekerülniük, akik fogékonyak az önkormányzatiság iránt. Ez a fogékonyság azonban csak azoknál található meg, akik maguk is valamely önkormányzatból kerültek az államigazgatásba, illetve azoknál, akik az önrendelkezés eszmekörében élték szellemi életüket (mentesek maradtak a bolsevik és fasiszta hatásoktól). Rossz előrejelzés, ha olyanok kezébe kerül az államigazgatás, akik elutasítják az autonómiát.

A volt kommunista országokban csak akkor fog kialakulni demokráciára hasonlító rendszer, ha az egész társadalom, de legalább a társadalomnak az államigazgatásban és a politika művelésében részt vevő hányada átesett az önkormányzatiság gyakorlati vagy szellemi élményén. Egyébként a kormányok és kiszolgálóik csak olyan hatalmi-politikai, illetve nemzetpolitikai elképzeléseket fognak megvalósítani, amelyek távol esnek a társadalom szerves — az alapoktól a csúcsig tartó — közösségi építésétől.

* * *

Ez a probléma azonban szorosan összefügg — ahogy már jeleztem — az autonómia kérdésével is, lévén az autonómia (területi vagy közigazgatási autonómia) sajátos jogállású önkormányzat. Azt már említettük, hogy a Magyarországon kívüli őshonos magyarság a legfogékonyabb az önkormányzatiságra, ezért természetes, hogy körükben fogalmazódtak meg az autonómia-elképzelések is. Ezen elképzelésekre viszont nem csupán az adott utódállamok uralkodó nemzetei és azok politikusai reagálnak ingerülten, de értetlenül szemlélik azt egyes magyarországi körök is, noha az önkormányzati rendszer ott a legfejlettebb a volt kommunista országok közül. Magyarországon az úgynevezett kisebbségi önkormányzatok létezése is autonómiabarát kormányzati felfogásra utal — igaz, hogy ezt a jobbközép Antall-kormány teremtette meg, és leginkább a most kormányon levő neoliberális SZDSZ ellenezte.

A rendszerváltozás utáni első négy évben ennek ellenére a Magyarországon hivatalban lévő Antall-kormány részéről is felkészületlenül fogadták a Magyarországon kívüli magyar közösségek autonómiatörekvéseit. Nem tudták kezelni azt a konfliktust, mely az autonómiaigény miatt kialakult a különböző országokban élő magyar közösségek és az őket körülvevő többségi nemzetek között. De nem tudtak napirendre térni afölött sem, hogy az egyetemes magyar nemzeteszme hogyan egyeztethető össze az elszakított részek önálló törekvéseivel.

A Horn-kormány hivatalba lépése után kaptunk jelzéseket kormányzati körökből, hogy támogatható az az önkormányzati elképzelés, amelyet 1994. január 8-án a révkomáromi nagygyűlésen fogalmazott meg a felvidéki magyarság. (Ez a magyar többségű közigazgatási egységek kialakítását célozta.) A jelzéseket azonban nem követte konkrét állásfoglalás. Hiszen az a politikai erő (Együttélés), amely a Szlovákiában élő magyarság körében mozgatója volt a komáromi nagygyűlésnek, 1994 tavasza óta a magyarországi kormány részéről hátrányos megkülönböztetésben részesül — 1994 őszétől pedig a szétverésére törekszenek.

* * *

Érdemes megemlíteni két példát arra az elutasításra, amelyben a felvidéki magyarság irányadó politikusai részesültek az elmúlt öt évben. Az egyik példa Magyarországról származik, a másik szlovákiai.

A szlovákiai magyarság körében köztudott, hogy az Együttélés fogalmazta meg a legszélesebb körű belső önrendelkezési programot, amely abból az alaptételből indult ki, hogy a trianoni határok a magyarság erejéből megváltoztathatatlanok. Ezen alapult az önkormányzatiság elvéből kiinduló társnemzet-elképzelés, amely szerint Szlovákiában a szlovákok és a magyarok egyenrangú partneri viszonyba kerülhetnének egymással, és amelynek közigazgatási, területi, jogköri és nyelvhasználati következményei vannak. Ezt az elképzelést az Együttélés akkori koalíciós partnere (1993-ban), a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) elutasította. A szlovák körök egy része szintén elvetette. Tudomásunk volt arról, hogy a magyarországi politikai körökben elsősorban az MDF, azaz Antall miniszterelnök pártja fogadta lelkesedve az Együttélés elképzelését, sőt nyilatkozatot adott ki a támogatására. A többi párt vagy elutasítóan, vagy tartózkodóan reagált, de ez utóbbiak között a legnyitottabb a Fidesz volt. Mikor 1993 tavaszán Antall József miniszterelnök fogadta a szlovákiai magyar pártkoalíció (Együttélés–MKDM) küldöttségét, szintïn szóba került a társnemzet-elképzelés. A beszélgetés során azonban leforrázva éreztük magunkat, mert a miniszterelnök (az MDF elnöke) ellenvetést nem tűrve utasította el — a magyar nemzet egyetemességére hivatkozva — az Együttélés társnemzeti elképzelését.

A másik elutasítás — amely szlovák részről jött — nem kiábrándító volt ugyan, hanem inkább jellemző, s a politikai gyakorlat szempontjából annál súlyosabb következményekkel járt.

Amikor 1994 tavaszán Szlovákiában megingott Vladimír Meèiar második kormánya, az akkori magyar koalíció (Együttélés–MKDM) hosszas tárgyalásokat folytatott azon szlovák pártok vezetőivel, amelyek szintén részt vettek a kormány megbuktatásában. A tárgyalások arra irányultak, hogy megegyezzünk azokban a feltételekben, amelyek fejében a Magyar Koalíció hajlandó támogatni az új szlovák kormányt. A többfelé ágazó feltételrendszerben az egyik kérdés az önkormányzatiság volt. Jelesen az, hogy az új kormány dolgozza ki az önkormányzatokról szóló törvénymódosító javaslatot, mely tartalmazza például az ismeretlen tulajdonú földterületek használati jogának átutalását az állami földalapból a községi önkormányzatokhoz. Szintén javasoltuk, hogy az általános iskolák működtetési joga — az államigazgatás helyett — az önkormányzatok hatáskörébe kerüljön, a szükséges anyagi eszközökkel együtt. A támogatási feltételek megvitatása során azonban kiderült, hogy azok a szlovák politikai körök, amelyek a legdemokratikusabb alternatívát jelentik Szlovákiában, sem tudják elfogadni az önkormányzatiság megerősítését. Elutasították még azt is, hogy a Meèiart leváltó kormány írja alá a Helyi Önkormányzatok Európai Chartáját. Lehet, hogy ennek a magatartásnak több oka is van, de csupán egyre derült fény — ez a magyarellenesség. Azt a javaslatot, hogy az önkormányzatok kapják vissza a gazdátlan földek használati jogát, azért utasították el, mert így a magyarok — ha áttételesen is — hasznot húzhatnának azokból a földterületekből, amelyeket 1945 után elkoboztak tőlűk, és az eddigi törvények nem tették lehetővé, hogy az eredeti tulajdonosok, illetve leszármazottaik visszakaphassák a vagyonukat. Az iskolák működtetésével kapcsolatban is egyértelmű volt a véleményük. Ha az önkormányzatok kezébe kerülnének az általános iskolák, akkor több száz községben (magyar többségű községekben) a magyarok dönthetnének az iskolák működtetéséről. Javaslatunkat közösen utasította el a baloldal és a nemzeti színezetű jobboldal.

* * *

A Magyarországot körülvevő államokban, amelyek területén a magyarok közel egyharmada él, nehezen választható el egymástól a nemzeti ideológia és a baloldaliság — ez már így volt a kommunista rendszer idején is. A baloldali propagandát is átjárja a nemzeti kizárólagosság szelleme. Ugyanakkor Magyarországon a baloldaliság nem párosul sem ködös, sem letisztult nemzeti elemekkel, illetve csak annyiban, amennyiben a nemzet által lakott területet azonosítani lehet az országgal — de éppen ez az azonosítás a legkétségesebb az összmagyarság szempontjából. Ez a magatartás most, 1995-ben — a rendszerváltozás után hat évvel — leginkább az 1956-os forradalmat felszámoló kádári rendszeréhez hasonlít, amelyről már 1988-ban is azt hittük, hogy a múlté. Az MSZP 1994-ben aratott választási győzelmével azonban visszajött a hatalomba a bukott kádári rendszert képviselő kommunisták egy része. Az SZDSZ révén pedig hatalomhoz jutott a volt ÁVH-sok, véres szájú rákosisták és pártkáderek számos közvetlen leszármazottja. Ez törvényszerűen maga után vonja a gyanúpert, hogy a rendszerváltozás hatodik évében a kádári rendszerben uralkodó szemlélet rehabilitációja zajlik, akárcsak annak idején Franciaországban Napóleon császárrá koronázásával a monarchia rehabilitálása.

Megpróbálom ezt az állításomat egy kissé bonyolult, áttételes példával bizonyítani. A kádári korszak utolsó harmadában, 1985-ben magyarországi kormányküldöttség járt Csehszlovákiában, de főleg Szlovákiában. Köpeczi Béla művelődési miniszter vezette a küldöttséget, melynek dolga végeztével a szlovákokkal közös közleményt adtak ki. Ebben kitértek a szlovákiai magyar iskolák helyzetére is. Megdöbbenést váltott ki, hogy ebben az a megoldási mód kapott hangsúlyt — a magyar iskolákban bevezetendő kétnyelvű oktatás –, amely ellen 1978 óta tiltakozott a felvidéki magyarság, mely miatt én is kétszer ültem börtönben. Az volt ebben a megdöbbentő, hogy míg a felvidéki magyarok százai, sőt ezrei szembeszegültek a kommunista hatalommal és vásárra vitték a bőrüket a magyar iskolák, a teljes magyar nyelvű oktatás védelmében, a magyarországi miniszter a magyar közösségnek ezt a sikeres kiállását nemzeti identitásának védelmében hajlandó lett volna ebek harmincadjára juttatni. Ez a magyarországi miniszter ugyanannak a pártnak volt a tagja, amelynek utódpártja az MSZP, az egyik mostani magyarországi kormánypárt.

De nem is az utódpártiság, hanem inkább a konstelláció miatt érezzük úgy, hogy ismét bekövetkezhet egy ehhez hasonlatos helyzet. Ez részben a Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság közötti alapszerződés kapcsán érezhető. A körülmények azt sugallják, hogy nem a szerződés tartalma a fontos, hanem a címe. Magyar külügyes és diplomata körökből származó vélemény alapján a magyar kormány hajlandó lett volna aláírni akár egy üres papírlapot is, csakhogy bizonyítani lehessen alkalmasságát a jószomszédi viszony megteremtésére — ez ugyanis feltétele az európai integrációnak. Ismerve azonban a nyugat-európai gondolkodást, ők nem az üres papírlapot várják el, hanem a szomszédi viszony valós jobbrafordulását.

A kétségeink jogosultságát bizonyító másik példa szintén az alapszerződéssel kapcsolatos.

Néhányszor részt vettem a magyarországi országgyűlés külügyi bizottságának ülésén. Az egyik alkalommal az alapszerződés aláírását megelőző vita szerepelt napirenden. A vita legvisszataszítóbb mozzanatát az jelentette, hogy a kormánypárti képviselők egy része még csak meghallgatni sem akarta az alapszerződéssel kapcsolatos fenntartásokat — elutasították azt a felvetést is, hogy esetleg a szlovák fél nem lesz hajlandó teljesíteni az alapszerződés szűkös, de nem lényegtelen előírásait.

A másik hasonló élményemet akkor szereztem, amikor a magyarországi parlamenti képviselők elutasították azt a hatpárti képviselői javaslatot, amellyel felszólították volna a szlovák parlamentet, hogy hatálytalanítsa a jogtipró bene[E154]i dekrétumok még érvényben lévő maradványait. Mindkét magyarországi kormánypárt képviselői az előterjesztés ellen foglaltak állást, noha politikai és nemzeti hovatartozásuktól függetlenül emberi kötelességük lett volna támogatni ezt a diszkrimináció eltörlését indítványozó javaslatot. Arról nem is beszélve, hogy ezt tartalmazza a Szlovákia által nem teljesített Európa tanácsi feltételek egyik pontja is, és a felvidéki magyar politikusok és pártok is ugyanerre törekszenek. Ezt szavazták le a magyarországi kormánypárti parlamenti képviselők.

Azt tapasztaltam ezen a tanácskozáson, hogy az MSZP-SZDSZ-koalíció képviselői — kevés kivételtől eltekintve — egyénileg ugyan felfogták ezen ügyek jelentőségét, mégis pártérdek szerint szavaztak. Alávetették magukat a párt utasításainak. A központi utasításos rendszernek ez a megnyilvánulása a politikailag pluralista viszonyok között hátborzongatóan emlékeztet a kommunista rendszerre, még akkor is, ha ezt egy magát liberálisnak nevező párt képviselői teszik.

Ehhez kapcsolódva el kell mondanom egy szomorú tapasztalatomat. A Magyarország határain túl élő magyar politikusoknak a magyarországi kormánynál, illetve pártoknál lobbiznia vagy kilincselnie kell az általuk képviselt magyar közösségek érdekeinek elfogadtatásáért.

Az 1994–1998-as parlamenti időszak magyarországi ellenzéke másként viselkedik, mint a kormánypártok — de az is igaz, hogy ezek a kormánypártok ellenzékként is ugyanígy nyilvánultak meg. A mostani ellenzék körében valóban a jobboldal, pontosabban a középjobb dominál, ezért nyitottabbak minden önálló gondolat, minden önrendelkezési törekvés irányába, mint a baloldali vagy a bolsevista jellegű pártok. De az ellenzék, vagy a jobboldal körében sem egyértelmű a viszonyulás az elszakított magyarság iránt. Ez attól függ, hogy ki mennyire fertőzött a második világháború utáni doktriner gondolkodás és főleg a harmincéves kádári korszak romboló szellemével.

Erre a helyzetre a két malomkő közötti őrlődés a jellemző. Mert abban az országban sem találunk hazára, ahol élünk, és Magyarországon is vért kell izzadnunk a célirányos és a politikailag hatékony érdekérvényesítésünkért.

* * *

A magyar–magyar kapcsolatoknak tehát nemcsak napfényes, hanem árnyékos oldaluk is van. Ennek függvényében kell látni a kibontakozó európai integrációt is. Ezzel mind a baloldali, mind a jobboldali irányultságú pártoknak szembesülniük kell, mert ha kitérnek előle, szembefordulnak a korszellemmel. Az integrációban való részvételt azonban nem minden politikai csoportosulás értelmezi azonos módon — ez főleg a hagyományoktól függ. Akik azt gondolják, hogy az integrálódás érdekében most ugyanúgy kell viszonyulni a Nyugathoz, mint a kommunista hatalom idején Moszkvához, azok esetében az eszköz (az integrálódás) a cél (a magyarság önrendelkezése és újraintegrációja) fölé kerekedett.

Ez a veszély az Antall-kormány idején is fennállt, hiszen a magyar külpolitika úgynevezett hármas prioritását még akkor fogalmazták meg, és a Horn-kabinet is onnan vette át. A hármas prioritás sorrendje — az európai integráció, a jószomszédsági viszony és a határon túli magyarság érdekeinek az érvényesítése — valóban sorrendiséget jelent. Az Antall-kormány az elsőt és a harmadikat tartotta lelkülete szerint fontosabbnak. Ezzel szemben a Horn-kormány inkább respektálja a felsorolás sorrendjét. Egy egészséges lelkületű nemzet politikusa az első és a harmadik helyen feltüntetett „prioritást”, összekapcsolva, az eszköz és cél egységeként értelmezné, és a jószomszédsági viszonyt következményként kezelné.

Elismerem, hogy az integrálódásnak alá kell vetni néhány belpolitikai vagy nemzetpolitikai szempontot, például a törvényalkotás folyamatát, a közigazgatási szerkezetet, a menekültügyi kérdéseket stb. De ez pozitív alárendelődés, mert a demokrácia kibontakozását segíti. A nemzetet azonban nem lehet ennek alárendelni — a magyarság számára a nemzet több, mint Magyarország.

Nemrég Lakiteleken részt vettem egy konferencián, amelynek szintén az európai integráció volt a fő témája. Előadásomban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy fel vagyunk-e készülve a bonyolult struktúrájú — nyolc ország területén őshonosként lakó — magyarság európai integrációjára. Úgy vagyunk-e felkészülve az integrálódásra, hogy a különböző országokban élő magyar nemzetrészek közösségként ne szakadjanak el véglegesen a nemzet legnagyobb tömbjétől? Szabó Iván, az MDF alelnöke ezt a kérdést akkor nem, hanem tegnap a Rákóczi Szövetség rendezvényén elmondott beszédében kéretlenül is megválaszolta. Elmondta az MDF álláspontját, miszerint a dilemma azzal oldható fel, hogy a magyarság által lakott nyolc ország egyszerre integrálódik.

Elnézést kell kérnem a véleményemért, de ez az álláspont vagy naivságról, vagy hozzá nem értésről tanúskodik. Hiszen már most világos, hogy Magyarországnak van a legnagyobb esélye az integrációra. Ugyanakkor például Ukrajnának, ahol több mint 200 ezer magyar él, semmilyen esélye nincs erre. Tehát ha nem változik a szétszakítottságunk valamilyen körülmény folytán, akkor biztosra vehető, hogy a kárpátaljai magyarság kimarad az integrációból. Ugyanez a helyzet Szerbia és Horvátország esetében is. Románia szintén csaknem biztos, hogy nem Magyarországgal együtt válik NATO- és EU-taggá. Talán Szlovákia fog együtt haladni Magyarországgal, és így az ottani magyarságnak lesz a legnagyobb esélye arra, hogy ne szakadjon el a legnépesebb magyar tömbtől. De Szlovákia esetében is egyre fokozódik a leszakadás veszélye. A szlovák politika ugyan hirdeti az európai irányultságot, de lépései integrációellenesek.

Az összkép tehát egyáltalán nem igazolja azokat, akik azt feltételezik, hogy a kárpát-medencei magyarság majd az integráció révén fog egymásra találni — noha ez lenne a cél. Inkább ennek az ellenkezője fenyeget. A Magyarországon kívül élő kárpát-medencei magyarság önerőből képtelen egyes országok kormányainak negatív cselekedeteit ellensúlyozni, s ezen államok kormánypolitikáját integrációbaráttá változtatni, illetve belpolitikájukat eurokonformmá alakítani. Azért sem képes erre, mert ezekben az országokban a magyarellenes állampolitika az egyik integrációellenes tényező. Ugyanakkor sem Magyarország, sem kormánya nem mutat felkészültséget arra, hogy bevonja a határain túl élő magyarokat az európai integrációba. A jelenlegi helyzetben a magyarság egyes részeinek a vészes vagy talán végleges leszakadását a nemzet legnagyobb tömbjéről csak Magyarország kormánya akadályozhatja meg. Kérdés, hogy fel van-e erre készülve. Ismereteink alapján nemmel kell válaszolnunk.

A Magyarország és szomszédai közti alapszerződések nem alkalmasak sem arra, hogy a magyarságot újraintegrálják, sem arra, hogy közelebb juttassák az európai integrációhoz a szomszédos országokat. Már csak azért sem, mert Magyarországon másként értelmezik az alapszerződéseket, mint a szomszédos országok kormányai, illetve nemzeti politikai erői. De azért sem, mert a magyarországi kormány sem hisz igazán az alapszerződések helyzetváltoztató erejében. Nem azért köti meg ezeket a szerződéseket, mert első számú kérdésnek tekinti az ott élő magyarság helyzetének a javítását, hanem azért, mert a nyugati politika ezt rendelte meg tőle. Ez önmagában azonban még nem jelenti azt, hogy kedvező változás esetén ne lehessen felhasználni ezeket az alapszerződéseket az egyes országokban élő magyarság javára. De ez önmagában nem elégséges ahhoz, hogy biztosítsa az egész magyarság együttes európai integrációját. Ennek a feltételét — a jelenlegi körülmények között — csak Magyarország belső törvényei teremthetik meg.

* * *

Az európai integrációval kapcsolatban még két szempontot érdemes figyelembe venni.

Az integráció előjátékaként Nyugat-Európában is tapasztalható volt — illetve annak előrehaladtával –, hogy az államok közötti együttműködés mellett erősödtek a történelmileg és földrajzilag egymásra utalt területek határon átnyúló kapcsolatai. Ki kell hangsúlyozni, hogy ez az együttműködés és kapcsolatrendszer olyan államhatárok fölött ívelt át, amelyek sok évszázados hagyománnyal rendelkeznek és természetes úton jöttek létre, nem úgy, mint a XX. században kialakított kárpát-medencei államhatárok. De míg Nyugat-Európában a határon átnyúló együttműködés szükségessége alakította ki a regionális együttműködést, itt, a Kárpát-medencében egy még kézenfekvőbb körülmény parancsolja ezt: a mesterségesen szétszakított hagyományos földrajzi, történelmi és gazdasági szerkezetek újjáéledése.

Általában tanúi vagyunk annak, hogy a kommunista hatalmi rend bukásával újraélednek azok a kapcsolatrendszerek, amelyek a XX. században az erőszakos döntések révén hellyel-közzel szüneteltek. Arra is gondolok, hogy a Kárpát-medencét, azaz a történelmi Magyar Királyságot évszázadokon át hagyományozódó kapcsolat fűzte Németországhoz, illetve Bajorországhoz. Amidőn megszűntek a politikai akadályok, láthatóan újraélednek ezek a kapcsolatok. Ehhez hasonlóan ismét működni kezdenek a hagyományos kereskedelmi utak is. Az úgynevezett Kárpátok-eurorégió éppen abban a térségben szerveződik, amerre évszázadokon át vezettek a só- és borkereskedelmi utak.

Ha nem nyomják el, kiderül, hogy élnek a hagyományos struktúrák. Az is látható azonban, hogy ezek a hagyományos együttműködési és gazdasági vonalak mindenütt átlépik a XX. században kialakított mesterséges államhatárokat — tehát nagyobb vonzerő rejlik bennük, mintsem gondoltuk volna. Bírnak-e ilyen állandósággal a XX. században művileg kialakított államhatárok?

Annyi biztos, hogy az európai integráció kiterjedése térségünkre erősíteni fogja a jelenlegi államhatárok fölötti együttműködést. Ez sajátos formáját fogja megteremteni a magyar–magyar kapcsolatoknak, hiszen ezen államhatárok mentén mindenütt magyarok élnek a határ mindkét oldalán. Ebben a magyar–magyar kapcsolatrendszerben pedig az önkormányzatok fognak játszani jelentős szerepet.

Ennek kapcsán felmerül egy alapvető kérdés: mi lesz a közép-európai stabilitás legfontosabb alapeleme? A mesterséges államhatárok állandósítása, vagy a hagyományos és működőképes struktúrák működtetése? Erre ma nem tudunk választ adni, azt azonban tudjuk, hogy ami erőszakos úton született, természetes úton aligha változik meg — hacsak nem változnak meg a hatalmi érdekek.

* * *

Az önkormányzatiság fejlesztése, a magyar–magyar kapcsolatok és az európai integráció mellett, de ezekkel összefüggésben, röviden vizsgálni kell a politikailag szétdarabolt magyar nemzet átalakulásának, illetve átalakíthatóságának kérdését. Ez a kérdés a magyarság nemzeti és polgári léte szempontjából megkerülhetetlen.

Ugyanabból kell kiindulni, aminek alapján az Együttélés megfogalmazta a társnemzeti elképzelését. Ennek központi kérdése: hogyan reintegrálható a szétdarabolt magyar nemzet anélkül, hogy összeütközésbe kerülne az általa megváltoztathatatlan trianoni államhatárokkal. Ez fontos kérdés mind a szétdarabolás következtében kialakult nemzetrészek léte, mind az egész nemzet együttes léte és az európai integráció szempontjából.

Feltételezhető, hogy az egyetlen lehetőség egy új nemzetstruktúra megteremtése. Ehhez három alapvető szempontot kell figyelembe venni: az államhatárokat, a politikailag különböző környezeteket és a magyar egyetemességet. Ami azt jelenti, hogy a határokat át kell hidalni, számításba kell venni a politikailag eltérő környezetek realitásait, a magyar egyetemességet pedig ki kell szabadítani a második világháború utáni gondolkodásmód és a kommunizmus hordaléka alól.

Ilyen feltételek mellett egy önkormányzatiságon alapuló föderalisztikus nemzetstruktúra alakulhat ki, amely egyik oldalon az adott országokban a magyar közösségek és a számbeli többségben élő nemzetek között társnemzeti kapcsolatot teremt, a másik oldalon pedig létrehozza a politikailag önálló egységekből álló, de kulturálisan egyetemes magyar nemzetet. Ez lehetővé tenné a közös jövő együttes tervezését is.

Hogy ez megvalósulhasson, a Kárpát-medence egyes országainak is át kell esniük a belső átalakuláson — ez persze a magyar kérdés megoldásától eltekintve is szükséges. Az átalakulás az önkormányzatiság elvének szigorú érvényesítésével képzelhető el, a központi hatalom lebontásával, a nemzetállami elképzelések háttérbe szorításával és a szubszidiaritás elvének gyakorlati alkalmazásával.

Megítélésem szerint ez az egyetlen olyan átalakulási modell, amely egyszerre biztosíthatja a magyar és a szomszédos nemzetek valós érdekeinek az érvényesülését, a térségben létező államszerkezetek alkalmassá tételét az európai integrációra és politikai felkészültségét a feszültségmentes fejlődésre.

Ez óriási feladat, lehetőség és felelősség. A megvalósítás oroszlánrésze az önkormányzatokra hárul, mert nemcsak az elvet kell széles körben alkalmazni, de az átalakulás feltételeit is a létező helyi vagy regionális önkormányzatoknak, helyi önkormányzatok szövetségeinek, illetve társulásainak kell megteremteni.

Tehát egyetlen demokratikus kibontakozási lehetőségünk: az önkormányzatiság!

Megszakítás