Mérlegelés a totalitarizmus diadala előtt

(Elhangzott az Együttélés Országos Tanácsának peredi ülésén, 1996. január 27-én)

A szlovákiai politikai élet egyre inkább egyértelművé válik. Egyértelműsége elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az országban létező és keletkező problémák két nagy pólus körül szerveződnek. Az egyik kérdéskör — amely már többször váltott ki Szlovákiában politikai válságot vagy kormányválságot — a privatizáció, pontosabban az, hogy ki privatizál, illetve ki kinek osztogatja a vagyont. A másik kérdéskör a magyar kérdés. Ez a kettő látszólag nem függ össze egymással, de egy pontban mégis találkoznak.

* * *

Ami a privatizációt illeti, ott nem is az a lényeges, hogy ki mennyi vagyont szerzett meg és hogyan, hanem az, hogy ki rendelkezik olyan hatalommal, amellyel vagyont osztogathat. Ennek a kérdésnek a politikai vetülete a köztársasági elnök körül kialakult bonyodalom is. A köztársasági elnök és a miniszterelnök közötti viszály azzal kezdődött, hogy a köztársasági elnök 1993-ban nem volt hajlandó kinevezni privatizációs miniszternek azt a személyt (Ivan Lexát), akit a miniszterelnök javasolt. Ha ugyanis őt nevezi ki, akkor a miniszterelnök csapata kapja a vagyont, és nem az a csapat, amely a köztársasági elnök köré sorakozott fel. Az akkori történet vége az lett, hogy a miniszterelnök tartotta meg a maga számára a privatizációs tárcát, ellenzéke pedig mindent megmozgatott a megbuktatására, ami akkor — 1994 márciusában — sikerült is.

* * *

A másik kérdéskör a magyar kérdés. Elemzésekor azt is figyelembe kell venni, hogy Szlovákia politikai palettája ketté törött. Az egyik oldalon áll a kormánykoalíció, a másik oldalon az ellenzék. Ez a törésvonal azonban csak a privatizáció és a vele összefüggő kérdések síkján szemlélhető. Egyébként nem válik ketté a két rész, mert egy másfajta érdek összeköti, szinte összeforrasztja a két, a hatalmi pozíciókért egymás ellen küzdő felet. A forrasztóanyag a szlovákiai magyarsághoz való viszonyulásuk, amely az állampolitika és a nemzetpolitika síkján egyesíti őket. Ha látjuk a szlovákiai politikának ezt a fajta megoszlását, illetve egységesülését, akkor ennek a vetületében kell szemlélnünk a szlovák politikának a szlovák–magyar alapszerződéshez való viszonyulását, az államnyelvtörvény megszavazását, az alapszerződés ratifikálásához kötődő különböző feltételeket, illetve ezeknek a feltételeknek a teljesítését, és a Magyar Koalíció működését, valamint mindazokat a problémákat, amelyek a Magyar Koalíció körül esetleg felmerülnek.

Az alapszerződésnek két síkja van. Az egyik a nemzetközi joggal és a nemzetközi politikával, a másik pedig a szlovákiai belpolitikával függ össze. Nemzetközi téren tiszta a képlet, mert tudjuk, hogy az alapszerződés: nemzetközi kétoldalú szerződés, tehát ahogy megfogalmazták, úgy kell értelmezni. Az egyetlen kifogásolható pont, amelynek következményei a Magyar Köztársaság kormányának, illetve külügyminiszterének a szemére vethetők, hogy amikor az alapszerződést fogalmazták, illetve a megkötéséről tárgyaltak, nem vették tekintetbe a szlovák fél másfajta gondolkodásmódját, más értékrendjét és azt sem, hogy a szlovák politika más erővonalak szerint igazodik, mint a magyar.

Az alapszerződésnek azonban a belpolitikai vetülete az izgalmasabb és lényegesebb. Az aláírásától számítva alig telt el egy év, mégis ez váltotta ki a köztársasági elnök és a miniszterelnök közötti acsarkodás mellett a legtöbb belpolitikai vitát és bonyodalmat. Figyelemre méltó, mitől polarizálódik a vita. Az alapszerződésnek van egy cikkelye, amely számunkra (magyarok számára) kedvező, viszont éppen ez az a cikkely, amelyet a szlovák politika — függetlenül attól, hogy kormánypárti vagy ellenzéki — elutasít. Ez is azt igazolja, hogy Szlovákiában van egy szlovák politikai tömb, és van egy magyar politikai erő, amely között az igazi politikai törésvonal húzódik.

Ha látjuk, hogy milyen fejleményeken ment keresztül eddig az alapszerződés körüli vita, akkor pontosan mérhető a szlovák politika állapota és orientációja. Halogatják az alapszerződés ratifikálását. Állítólag 1996 márciusának második felében sor kerül rá. Első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy mindez a belpolitikának és a kormánykoalíción belüli érdekeknek van alávetve. Közben azonban elfelejtjük azt, hogy a miniszterelnök 1995. március 19-én megígérte román partnerének (a román külügyminiszter titkos éjszakai pozsonyi látogatásán), hogy addig nem ratifikálják Szlovákiában az alapszerződést, amíg meg nem kötik a román–magyar alapszerződést, hogy ezzel, úgymond, segítsék a román–magyar alapszerződés megkötését. Látni kell tehát, hogy nem csupán egy belpolitikai probléma miatt halasztódik az alapszerződés ratifikálása, hanem az összefügg egy 60-70 éves politikai együttműködéssel is, amelyet a politikai szótárban Kisantant néven neveznek. De ha a kérdés belpolitikai vetületét nézzük, akkor is világossá válik, hogy az alapszerződés Szlovákiában csak akkor kerül ratifikálásra, ha olyan törvényeket fogadnak el, amelyek egyértelművé teszik, hogy az alapszerződés 15. cikkelyét nem lehet teljesíteni. Ebben a helyzetben kell a Magyar Koalíció parlamenti képviselőinek is viszonyulniuk az alapszerződéshez.

Az alapszerződést, aláírása után, a nemzetközi politika nagyon kedvezően fogadta. Amikor a Magyar Koalíció három pártelnöke — 1995 júliusában — Washingtonban járt, az USA külügyminisztériumában azokkal az üdvözlő szavakkal fogadtak bennünket, hogy “gratulálunk a kormányukhoz és a miniszterelnökükhöz, hogy aláírta az alapszerződést”. Mi ugyan nem fogadtuk el a gratulációt, de ez a tény is azt mutatja, hogy az alapszerződésnek a dokumentum jelentőségét meghaladó nemzetközi fogadtatása volt. Ezért azt lehet mondani, hogy az elvárások a ratifikálással kapcsolatban nemcsak a két kormánykoalícióra nehezedtek — tehát a magyarországira és a szlovákiaira –, hanem az ellenzékre is, beleértve bennünket. Mondhatnánk azt is, hogy erkölcstelen és perverz az az elvárás, amit velünk szemben támasztanak a magyarországi kormány és a nemzetközi politika részéről, ugyanis esetenként úgy állítják be, hogy esetleg rajtunk bukhat vagy állhat az alapszerződés ratifikálása.

Milyen szempontok szerint kell kialakítanunk a ratifikálással kapcsolatos álláspontunkat?

Ha az alapszerződést az aláírását követő napon terjesztették volna parlamenti szavazásra, valószínűleg elfogadhattuk volna, akkor ugyanis még nem rakódott rá semmilyen idegen súly, amely a felismerhetetlenségig torzította volna a lényegét. Most azonban több körülmény is felmerült, amellyel a ratifikálás kapcsán számolni kell. Az egyik az a határozat, amit a szlovák parlament 1995. december 15-én elfogadott, miszerint egy kiérő és értelmező határozattal együtt kell ratifikálni az alapszerződést. A másik a Szlovák Nemzeti Párt követelése, amely szerint néhány jogkorlátozó törvényt kell elfogadni a ratifikálás előtt, pl. a köztársaság védelméről szóló törvényt vagy a büntetőtörvénykönyv módosítását; az államnyelvről szóló törvényt már el is fogadta a parlament. A harmadik a kormány iránti bizalmi szavazás, az alapszerződésről szóló szavazáshoz kötve. Tény, hogy az utóbbi kapcsolódás nem logikátlan. Ha netán az alapszerződés megbukna a parlamentben, akkor ez többé-kevésbé egyértelművé tenné azt is, hogy a parlament nem támogatja a kormányt, tehát a szavazásnak van ilyen áttételes jelentése is. Viszont egyértelműen összekötni az alapszerződést a bizalmi szavazással elfogadhatatlan. A másik két kapcsolódás azonban számunkra fontosabb.

A Magyar Koalíciónak mind az egyik, mind a másik álláspontot el kell utasítania. Ha a Magyar Koalíció tartja magát a koalíciós szerződéshez, és a koalíció pártjai tartják magukat a pártprogramokhoz, illetve adnak valamit a szavahihetőségükre, akkor sem az egyik, sem a másik esetben nem szavazhatják meg az alapszerződést. A kísérőhatározattal történő előterjesztés azért nem fogadható el, mert egyszerre kellene megszavazni az alapszerződést és az azt elutasító értelmező határozatot is. Ez pedig nemcsak számunkra elfogadhatatlan, de ellenkezik a nemzetközi joggal is. Mi javasolni fogjuk, hogy válasszák el a határozati javaslatot az alapszerződéstől, de aligha tudunk ennek érvényt szerezni. Az alapszerződés elfogadását megelőző jogkorlátozó törvények szintén olyan környezetbe helyezik az alapszerződést, hogy az értelmét vesztené. Olyan üres papírlappá változna, amelyre hivatkozhatnak ugyan a nemzetközi fórumokon, de a szlovákiai joggyakorlatra nem lenne semmilyen hatással.

* * *

A szlovák parlament hosszú politikai előkészület után, de rövid törvényalkotási előkészítéssel 1995. november 15-én elfogadta a szlovák államnyelvről szóló törvényt. Egyikünknek sem volt illúziója afelől, hogy a törvény elfogadását meg lehet akadályozni, hiszen amióta Meèiar kormánya hivatalban van, azóta semmit nem lehet megakadályozni, amit a kormánypártok akartak. Nemcsak illúzióink nem lehetnek, de senki részéről sem érhet bennünket szemrehányás amiatt, hogy nem tettünk meg mindent annak érdekében, hogy ilyen törvényt ne fogadjon el a parlament. Nem volt semmilyen lehetőség a megakadályozására. Az államnyelvről szóló törvénynek azonban van más vetülete is. A törvényjavaslat parlamenti vitája előtt szoros ellenzéki együttműködést kezdeményeztünk annak érdekében, hogy az ellenzéket meggyőzzük arról: egységesen foglaljunk állást az államnyelvtörvény ellen, és a köztársasági elnököt is erről próbáltuk meggyőzni. Elmondható, hogy az előkésztő tárgyalások sikeresek voltak, mert az ígéretek abba az irányba mutattak, hogy ezt a törvényjavaslatot az ellenzék nem fogja megszavazni, és a köztársasági elnök is azt ígérte, hogy elfogadása esetén ő sem fogja aláírni a törvényt, ha az alkotmánysértő lesz.

Mindenki, aki látta a tévéközvetítést az államnyelvtörvény szavazásáról, leszámolhatott egy további illúzióval. Bebizonyosodott a parlamentben, hogy azokban a kérdésekben, amelyek a Szlovákiában élő magyarság jogait — és amelyek az alapvető demokratikus jogokat, valamint az állampolgári egyenrangúságot — illetik, nincs együttműködési készség a Magyar Koalíció és a szlovák pártok között. Az államnyelvről szóló törvényjavaslat ugyanis a parlamenti vita során alig módosult. Nem változtak meg az alkotmánnyal ellentétes meghatározásai, és nem változott a szellemisége sem. Ebből leszűrhető, hogy a törvény megalkotói és jóváhagyói nem a szlovák nyelv védelmére gondoltak, amikor megfogalmazták a javaslatot, hanem a magyar nyelvnek a közéletből való kiszorítására. Ez utóbbi miatt támogatta a törvényjavaslatot a szlovák ellenzék nagy része is.

* * *

Kérdés: mi lesz ezután? Milyen hatással lesz ez az ellenzéki együttműködésre a parlamentben és egyáltalán a szlovákiai politikában? Az a tény, hogy az ellenzék nagy része a kormánypárti képviselőkkel együtt szavazta meg a szlovák államnyelv bevezetését, mindenképpen zavarni fogja az együttműködésünket. A Magyar Koalíciót is megosztotta ez a szavazási eredmény. Az Együttélés nagyon tartózkodó lett a nyelvtörvény elfogadása óta a törvényt megszavazó ellenzéki pártokkal szemben. A Magyar Polgári Párt kezdetben nem tudta, hogy mit csináljon, mert nagy volt a csalódása, főleg a Demokratikus Uniót illetően. ők abban reménykedtek, hogy a magát liberálisnak valló Demokratikus Unió képviselői nem fogják támogatni a törvényt, hiszen ellenkező esetben szembekerülnének a Liberális Internacionálé határozataival. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke részéről a nyelvtörvényről való szavazást követő napon — mintha mi sem történt volna — az a nyilatkozat hangzott el, hogy továbbra is együtt kell működni az ellenzékkel. Az persze mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a hidakat felégetni nem lehet, de az együttműködés további feltételeit újra kell fogalmazni. Ha az ellenzéken belüli együttműködést a továbbiakban megkérdőjeleznénk, akkor három részre szakadna a parlament. Igaz, hogy így is három részből áll, de ez nem mindig észlelhető. Viszont ha három részre szakadna, akkor akár ellenünk fordíthatnák ezt a helyzetet. Ezek olyan kérdések és felvetések, amelyekkel szembe kell néznünk, és el kell tudnunk dönteni, mit kezdjünk az ellenzék szlovák részével. Ha visszatekintünk arra az időszakra (1994. március–szeptember), amikor a mostani ellenzék volt kormányon, akkor sem volt igazán sikeres ezekkel a pártokkal az együttműködésünk. A bennünket érintő legalapvetőbb kérdésekben vagy nem tudtunk szót érteni velük, vagy legfeljebb ezen kérdések elnapolására tudtuk rávenni őket. A jövőbeli együttműködéssel kapcsolatban arról kell döntenünk, hogy a magatartásunkon és az elképzeléseinken kell-e vagy nem kell változtatnunk a jövőben. Ez úgy fordítható le érthetőbb nyelvre: tudjuk, hogy céljainkból mi nem fogadható el az ellenzéknek, ennek következtében leteszünk-e róluk, vagy pedig továbbra is kitartunk mellettük. Ez a kardinális kérdés.

Legszívesebben így válaszolnék ezekre a kérdésekre: célkitűzéseink változatlanok.

* * *

A céljaink megtartásával vagy megváltoztatásával kapcsolatos kérdésre adandó válasz összefügg a Magyar Koalíció működésével és belső állapotával is. Ha visszatekintünk a hármas koalíció megkötésének idejére — 1994 májusára, júliusára –, akkor csak az a hatalmas közegnyomás juthat eszünkbe, amely akkor ránk nehezedett a koalíció megkötése érdekében. Nyomást gyakorolt ránk önérdekből a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, önvédelmi reflexiói miatt a szlovákiai magyar közvélemény, a politikai színtéren való megmaradása érdekében a Magyar Polgári Párt, számításból az egyetlen szlovákiai magyar napilap, az Új Szó, a szlovákiai magyar politikai erőviszonyok megváltozásának reményében az ún. Meèiar-ellenes szlovák politikai társadalom, és bizonyos mértékben nyomást gyakoroltak ránk — főleg MDF-es körökből — Magyarországról is.

Végül is megkötöttük, és sikeresek voltunk, mert nagyon jó koalíciós szerződést kötöttünk egy olyan politikai programmal, amelyet ha teljesítünk, akkor elfelejthetjük minden korábbi fenntartásunkat a koalíciós partnereinkkel szemben.

De mi történt a koalíció megkötése után? A szerződés aláírását követő naptól kezdve elsősorban az Együttélést kezdték támadni azok a szlovák politikai körök, amelyek nagyon szorgalmazták a magyar koalíciót. A sajtótámadások lényege az volt, hogy ők nem így képzelték el a koalíciót. Kifogásaik a koalíció közös politikai célkitűzéseire és a szerződésben megállapított belső erőarányokra irányultak. Később a Magyar Koalíción belül is hangot kaptak a fenntartások a koalíciós szerződéssel szemben. Ma – 1996. január végén — már ott tartunk, hogy az egyetlen szlovákiai magyar napilapban nyíltan írnak arról, hogy meg kell változtatni, át kell fogalmazni a koalíciós szerződést, főleg annak politikai tartalmát. Érdekes, senki sem arra mutat rá, hogy esetleg szorosabbra kellene fűzni az együttműködést a három magyar párt között, hanem inkább az együttműködés lazítását szorgalmazzák. Ez ugyanaz az irány, ami a választások után rajzolódott ki, amikor a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom nem tartotta be a koalíciós szerződésnek azt a részét, amely a közös parlamenti frakció alakítására vonatkozott. A nyomás azok részéről, akik valamikor a koalíció megalakítását szorgalmazták, ma a koalíció szétverésére irányul.

Sejthető, hogy ennek két oka van. Az egyik az, hogy kiderült: az a politikai program vált dominánssá a koalíciós szerződésben és a koalíció megkötése után is egy ideig, amit egyrészt az Együttélés, másrészt a komáromi nagygyűlés fogalmazott meg 1994. január 8-án. A másik ok az, hogy a koalíció megkötése előtt az annak létrehozását szorgalmazók egy része az Együttélésnek a koalíció általi meggyengítését remélte. Nehéz ugyanis másként értelmezni azt a törést a koalíció hangos szorgalmazói körében, ami a koalíciós szerződés aláírása után bekövetkezett. A koalícióellenes hangok ugyanis továbbra is egyértelműen Együttélés-ellenes hangok.

A koalíción belül tehát van egy olyan probléma, amelyet pillanatnyilag két okból nem tudunk kezelni. Ha az Együttélés tart ki következetesen és csökönyösen a koalíciós szerződés mellett, akkor nem marad más hátra, mint hogy naponta vagy hetente figyelmeztető jegyzékeket adjunk át a koalíciós partnereknek a szerződés nem teljesítése miatt. Ha viszont nem tartunk ki, akkor teret engedünk a szlovákiai magyarság politikai szétrohasztásának. Gyakorlatilag nagyon egyszerű a képlet: vagy következetesek maradunk a programhoz, és akkor a rövidebbik élére van állítva a deszka, vagy engedünk, és akkor — valószínűleg hosszabb idősíkban szemlélve — mindannyiunknak a kárát okozzuk.

Az Együttélésnek tulajdonképpen van egy nagy hátránya a másik két koalíciós partnerrel szemben. Ez a nagy hátrány az, hogy nincsenek a kezünkben anyagi és fizikai eszközök. A fizikai eszközökön ebben az esetben egyértelműen a megfelelő sajtót értem. A Szabad Újság — amely hetilapként jelenik meg — nem tudja felvenni a versenyt a napilappal. Az egyetlen napilap pedig ugyanúgy, mint a kommunista hatalom idején, ma is politikailag elkötelezett. De mint ahogyan az elmúlt negyven évben sem a magyarság mellett volt elkötelezett, ugyanúgy ma sem a szlovákiai magyarság mellett elkötelezett, hanem bizonyos politikai körök mellett. Tavalyelőtt (1994-ben), amikor lezajlottak a magyarországi választások, kiderült, hogy az új magyar kormányból a kisebbik kormánypártnak két érdeklődési területe van a szlovákiai magyarság körében. Az egyik a Magyar Polgári Párt, a másik pedig az Új Szó. Úgy néz ki, hogy ez a második még inkább az érdeklődése középpontjában áll, ugyanis a Magyar Polgári Párt ahhoz, hogy az SZDSZ körül csoportosuló bizonyos politikusoknak az elvárásait teljesítse, gyenge és kis taglétszámú. Az Új Szón keresztül azonban — amit kb. 100 ezer ember olvas naponta — sokkal inkább el lehet jutni az emberekhez. Figyelemre méltó, hogy az Új Szót átjátszották egy német kereszténydemokrata csoportosulás kezére. Ezzel a lapot elvileg besorakoztatták a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom mögé, ugyanakkor ha ez a kereszténydemokrata érdekeltségű gazdasági társulás valóban a gazdasági törvényszerűségek szerint dolgozna, akkor már rég túl kellett volna adnia az Új Szón, hiszen egy lap, amely egy év alatt 13 millió korona ráfizetést termel, nem gazdaságos. Tehát valaki kifizeti nekik a veszteséget. Most azonban nem a szerkesztőségről van szó, hanem arról, hogy mire akarják felhasználni a lapot. S még egy érdekes dologra kell rámutatni ezzel kapcsolatban: az utóbbi időben elkezdtek aktivizálódni a régi (kommunista) titkosrendőrség besúgói a magyar politikában.

Számolni kell azzal, hogy ezek a szándékok továbbra is létezni fognak, és azok, akik gondoskodnak a fenntartásukról, megbízóik részéről azt a feladatot teljesítik, hogy a szlovákiai magyarságot politikailag úgy osszák meg, hogy ne lehessen ütőképes, nehogy még egyszer olyan összejövetelt tudjon szervezni, mint 1994. január 8-án Komáromban. Arra megy ki a játék, hogy kiverjék a szlovákiai magyarság fejéből az önrendelkezés óhaját. Ha megosztottak leszünk, megfélemlítettek, és a szlovákiai magyarság elveszti irányt adó programját, ami pillanatnyilag még megvan, akkor egy kezelhető, terelgethető csordává válik. Akkor fog igazán elkezdődni a szlovákiai magyarság felszámolódása, vagy felszámolása.

Hogyan lépjünk tovább ebben a helyzetben? Azoknak a tapasztalatoknak a hatására, amelyeket falugyűléseken, polgármesterek gyűlésén, nagyobb lakossági fórumokon és szűk körű találkozókon szereztünk, az a meggyőződés mélyült el bennünk, hogy a szlovákiai magyarság túljutott az első nagy lelkesedésen. Mintha azok az elvárások, amelyeket a rendszerváltozással szemben tápláltunk, illetve ahhoz kötöttünk, csökkentek volna. Sokan viszont a mai napig nem adták fel évtizedes reményeiket és elvárásaikat, és igényelik, hogy keményebben és következetesebben politizáljunk.

Ez a fő kérdés: hogyan lépjünk, hogyan fogalmazzuk meg a szavainkat, vagy milyen módon változtassunk az eddigi programon. Az a fordulópont, amely 1994. január 8-án bekövetkezett, azt jelzi, hogy megfogalmaztunk néhány alapelvet. Nem léptünk viszont tovább az önrendelkezésünket erősítő szerkezetek létrehozása felé. Sőt ezen szerkezetek alapjait sem tudtuk lefektetni, mert úgy gondoltuk, hogy ezt koalíciós alapon kell megtennünk. Koalíciós alapon azonban a mai napig nem sikerült a jogállásunkra vonatkozó törvénytervezetet kidolgozni. Az Együttélés ezt már rég beterjesztette a Koalíciós Tanács elé, de az nem hajlandó tárgyalni róla. Az Együttélés előterjesztette a Koalíciós Tanácsban, hogy a számunkra kedvező, többségi magyar közigazgatási területeket kialakító közigazgatási-területi felosztás szorgalmazásában gyorsabban kellene lépnünk. A mai napig nem sikerült megfogalmazni koalíciós javaslatot a területi átszervezéssel kapcsolatban. Az Együttélés javasolta a Koalíciós Tanácsban, hogy a területi átszervezés kapcsán a szlovák ellenzéki pártokkal — mivel a kormány tervezete nekik sem felel meg — próbáljunk kezdeményezni egy népszavazást arról, hogy milyen elvek szerint valósítsák meg a területi átszervezést, de a koalíciós partnerek nem is akarnak róla hallani. Egy hónapig állt a vita a koalícióban az ún. kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvényjavaslatról, mert a koalíciós partnerek nem akartak beleegyezni abba, hogy a nyelvek egyenrangúságának elvén alapuljon ez a törvényjavaslatunk. Végül is elfogadták, mert nem volt más lehetőség.

Ezek azok a problémák, amelyekhez viszonyulnunk kell. Több javaslat szerint a viszonyulás egyik módja az lehet, hogy elölről kezdjük fogalmazni az önrendelkezési struktúráinkat, de olyan együttműködésben, amely úgymond politikailag kívül áll a koalíción. Támaszkodjunk jobban a polgármesterekre és az alpolgármesterekre — nemcsak az Együttélés, hanem a más pártok polgármestereire is –, mert ők jobban együtt tudnak működni és egyet tudnak érteni, mint a pártok vezetői. Próbáljuk meg lebontani a programunkat konkrét célokra, és próbáljunk emellett nagyobb propagandát kifejteni. Kezdjünk most már valóban komolyan foglalkozni azzal, hogy ott, ahol lehet, a koalíciós pártok helyi szinten lépjenek unióba (szövetségbe). Ezek olyan javaslatok, amelyek hellyel-közzel nyilvános fórumokon hangzottak el. S még egy dolog: a gazdasági helyzetünk. A társadalmi igények és kulturális közigények megvalósításához a szlovákiai magyarság nem rendelkezik pénzzel. Ennek a pénzügyi háttérnek a megteremtése is politikai feladat, ill. politikai szakmai feladat. Létre kellene hozni a szlovákiai magyarságnak a közalapítványi jellegű kincstárát, amelyből a nagy céljainkat, nagy feladatainkat finanszírozni tudnánk. Végezetül ott van a saját önkormányzati rendszerünk megalakításának ügye. A koalícióban ezt gyakorlatilag reménytelen megtárgyalni. Tehát el kell kezdeni egy általános és nyílt vitát a felvidéki magyarság önkormányzati rendszerének a létrehozásáról, hogy ne a személyileg, politikailag és anyagilag befolyásolható párttisztségviselők kénye-kedvének legyen kiszolgáltatva a szlovákiai magyarság, hanem olyan felelős emberekre és felelős testületre hallgasson, akik és amely nem pártérdekektől függenek, hanem a közt szolgálják.

Skip to content