Túlélés helyett építkezést!

(Duray Miklós írása, amelyben összefoglalta az Együttélésben kialakult stratégiai gondolkodás néhány elemét.

A felvázolt eszközök és célok azonban a Magyar Koalíción belül elutasításra találtak. 1997 január.)
Szlovákiában 1996-ban úgy tűnik, mintha feltartóztathatatlanul nyomulna előre a közértékeket romboló gőzhenger. Vladimír Mečiar harmadik kormányának első két éve felelevenítette a totalitarizmus szellemét Elképzeléseinek megvalósítása elé -úgy látszik – senki sem tudott akadályt gördíteni. Kormánykoalíciójának képviselői mindent megszavaznak a parlamentben, amire ő áldását adta – amire pedig nem adta, azt rendületlenül elutasítják.

Az ellenzék pedig csak a sajtóban létezik, mert a parlamentben legfeljebb dübörgéssel kifejezett tiltakozásra nyílik lehetősége. Javaslatait a kormányzati többség nem csak elutasítja, de még tárgyalásos viszony sincs a kormányzat és az ellenzék között. Az ellenzék nem tudja befolyásolni a törvényhozás munkáját, nem tud részt venni a parlament ellenőrzői tevékenységében és nincs döntő ereje a parlamenti bizottságokban.
Ez tehát a demokratikus keretek között működő totalitarizmus, mert ugyan többpártiság van, de az országban minden úgy történik, mintha csak egy párt létezne – akárcsak a kommunizmus uralma idején.

Ez a totalitarizmus működött 1994. november 4-e és 1996. december 4-e között. De Mikulás napja előtt két nappal további negatív változás történt Szlovákiában: a totalitarizmus átcsapott diktatúrába. Ennek már korábban is volt néhány jele. Például az alkotmánysértő módon folyó privatizáció, a köztársasági elnök fiának az elrablása, az ügyet kivizsgáló Remiáá rendőrnyomozó meggyilkolása, a pozsonyi rabbi ellen intézett támadások, a magyar fiatalok kidobálása a Komárom-Pozsony között közlekedő vonatból stb. Az emlékezetes december 4-éo azonban a parlament kormányzati többsége megfosztotta mandátumától a Meciartól elpártolt egyik képviselőt azon a címen, hogy az lemondott a mandátumáról – noha a parlament színe előtt többször is kijelentette, hogy ez nem igaz, és a lemondólevele hamisítvány.

A kormánykoalíció parlamenti képviselőinek döntése nyilvánvaló törvény- és alkotmánysértés. Amikor azonban a kormányzati többség már nem csupán jogot korlátozó és a demokráciát csorbító törvényeket kényszerít a társadalomra, hanem magát az alkotmányt is semmibe veszi, akkor a totalitarizmus átváltozott diktatúrába. A képviselő pedig, ha tudatosan sérti meg az alkotmányt, elveszti a törvény által meghatározott legitimitását. Szlovákiában ma a törvényhozás 150 képviselője közül legkevesebb 77 (ennyien szavaztak Gaulieder képviselő kizárása mellett) megsértette képviselői esküjét, ezért kétségbe vonható a mandátuma, s ezáltal kétségbe vonható a törvényhozás egészének is a legitimitása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy véget ér a totalitarizmus vagy megszűnik a diktatúra, hanem éppen az ellenkezőjét fokozódni fog. Ha csak a diktátor gyermekei (azok a privatizőrök, akik politikai hűségük alapján jutottak milliárdos vagyonokhoz) nem vetnek véget ennek a szlovák módra kialakuló újfasizmusnak.

Mit lehet és mit kell tenni addig, amíg ez a helyzet tart?

Vannak, akik túlélési programra rendezkednek be. Ez ugyanazt jelenti, amit túlnyomó többségünk tett a kommunista rendszerben: meghúzzuk magunkat és hallgatunk, vagy önvédelmi okokból különböző mértékben beadjuk a derekunkat s eleget teszünk a Mečiar-hatalom elvárásainak vagy megpróbálunk – kaparj kurta, neked is lesz alapon – együtt lihegni a hatalom kutyáival.

Leszögezhetjük: ha ezt tesszük, a sírunkat ássuk!

Ezért most itt mást kell tennünk!

Elsősorban a politikai pluralizmus, a demokrácia és a civil társadalom építőelemeinek maradékaival kell élnünk. A túlélési program helyett egy sajátos építkezési programot kell megvalósítanunk.

A politikai szerkezetben a jelenlegi szlovákiai magyar sokpártiságot át kell alakítani többszínűséggé. A hasonló ívású három magyar pártnak, mely ma a Magyar Koalíciót alkotja, át kell alakulnia egy olyan politikai unióvá, amely kifelé egy jogi személyként nyilvánul meg, belülről azonban meg tudja jeleníteni mind a keresztény, ill. népi konzervativizmust, mind a nemzeti és a neoliberalizmust Ehhez természetesen az egymással való vetélkedés szellemét fel kell váltania az egyetértés, a szolidaritás és a kölcsönösség szellemének. Ez nem csupán erő- és pénzmegtakarítást jelentene, hanem a hatékonyság növelését is.

Össze kell fogni a társadalmi-kulturális és társadalmi-szakmaiérdekvédelmi szervezeteinket. Elsősorban a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Szlovákiai Magyar Szülök Szövetsége munkájának az összehangolása szükséges. A politikai és a társadalmi szervezeteknek létre kellene hozniuk egy olyan egyeztető tanácsot, amely a közérdekű lépések hatékonyságát tartaná szem előtt.

Be kell rendezkedni az önfinanszírozásra. Ez több okból is fontos feladat. Egyrészt azért, mert a piacgazdasági viszonyok között a korábban működő állami újraelosztási rendszer fokozatosan megszűnik. Másrészt azért, mert a kultúrának és az oktatásügynek a központi költségvetési forrásokból törvényes keretek között kijáró támogatása kimondottan a kormánypolitika kényének-kedvének van kiszolgáltatva. Jó példa erre, hogy a szlovák kulturális tárca 2,6 milliárdos költségvetési tételéből az 199&os évben csupán mintegy 10-15 millió (kb. 0,5%) korona jutott a magyar kultúrára, de ennek egy része szintén politikai szempontok alapján, s nem a magyar kulturális intézmények támogatására lett odaítélve. Létre kell tehát hoznunk a saját magyar pénztárunkat – országos közhasznú alapítványként – amely biztosítaná, hogy kultúránk és oktatásügyünk sajátos igényei függetlenek legyenek az állami beavatkozástól. Egy ilyen nagy közalapítvány természetesen akkor működhet sikerrel, ha minden Szlovákiában élő magyarra arányos elosztásban hárul át a közteherviselés. Mondhatnánk: be kell vezetnünk azt az önadóztatási rendszert, amely megteremti önkormányzatiságunk egyik alappillérét.

Újra kell gondolni a törvényes keretek között működő helyi önkormányzatok feladatait és törvények által biztosított lehetőségeit Elsősorban újra tudatosítani kell, hogy a helyi önkormányzatoknak joga van helyi népszavazásokat kiírni, joga van egymással társulást létrehozni és tevékenységébe csak törvényekkel és nem az állami hivatalok révén lehet beavatkozni. Ezt a törvényes jogot tehát ki kell használnunk a magyar többségű községek önkormányzatainak az önálló jogalanyiságú társulására. Ez nem csupán azt jelentené, hogy a magyar többségű községek a magyarság jogi és gazdasági érdekeinek a védelmére közös lépéseket határozhatnának el, hanem önállóan is megjelenhetnének a különböző nemzetközi fórumokon. Ez jelentős lépés lenne az 1994. Január 8-i komáromi Önkormányzati nagygyűlés elveinek az érvényesítése felé, ugyanakkor tovább erősítené a szlovákiai magyar önkormányzatiság alapjait.

A felsorolt szükséges lépések nélkül nehéz elképzelni mind a jelenlegi helyzet sikeres túlélését, rnind azt, hogy a totalitarizmus és a diktatúra megszűntével felkészülten álljunk a jelenlegi közigazgatási rendszer átalakítására és az egyenrangú partneri viszony megvalósítására Ez azt is jelenti, hogy mindezek nélkül nem leszünk kellő partnerei a helyzet- és rendszerváltoztató szlovákiai politikai erőknek. Mert a túlélési kényszerek között az igazi rendszerváltozásra kell felkészülni, hogy ne találtassunk olyan helyzetben, mint a kommunista hatalmi rendszer bukásakor. A túlélésre a továbbélés reményében ugyanis csak annak van esélye, aki közben a jövőt készíti elő. Vegetatív módon csak a haldoklást lehet lassítani. A mi célunk azonban a kibontakozás, amely nemcsak az önkormányzatiságunk megteremtését jelenti, hanem az állam igazgatásában való részvételt is.