Megkésett temetési beszéd

(Gróf Esterházy János halálának 40. évfordulóján)

Amikor 1957. március 8-án gróf Esterházy János visszaadta lelkét Teremtőjének, családja és szerettei közül senki sem állhatott halotti priccsénél a börtönkórházban. Senki sem tudhatott halála híréről, noha tizenöt évvel azelőtt Közép-Európa legbátrabb emberének nevezték.

Ki volt Esterházy János, akit a pozsonyi Nemzeti Bíróság szenátusa

1947. szeptember 16-án kötél általi halálra ítélt, s az ítéletet később – kegyelmi folyamodvány alapján, de puszta alibizmusból – a Csehszlovák Köztársaság elnöke életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatta? Politikai ellenfele, de sorstársa is, Fábry Zoltán az ítélet kimondásának másnapján tömör egyszerűséggel így summázta a tényt: szlovenszkói magyar volt – ezért kellett őt halálra ítélni.

A halálos ítélet kimondása idején a Szovjetunióban raboskodott – ezért élhetett még tíz évet. Ha a szovjet pribékek nem hurcolják el Csehszlovákiából, akkor tömeggyilkos fasisztákkal együtt akasztották volna fel őt a pozsonyi Kertész utcai börtön egyik udvarán.

Láttam 27 év múltán börtönöm egyik cellaablakából azt a negyed körívnyi udvarrészt, ahol az akkori bitófák álltak, és Te jutottál az eszembe, Esterházy János, aki ugyanennek a börtönnek a padlózatát koptattad 1945-ben. Itt akartak felkötni Téged ezek a szemetek. Lehet, hogy jobb lett volna a gyors halál – így kevesebbet szenvedtél volna. De az Isten akarata emberi ésszel kiszámíthatatlan, és adott Neked még tíz évet, hogy gyámolíthasd az elesetteket a kényszermunkatáborban és a börtönök falai között. Ez volt a sorsod, ez volt életed utolsó küldetése.

Ki volt Esterházy János? Pártelnök, parlamenti képviselő, hívő ember, magyar. Mondhatnám, kollégám, de inkább példaképem. Sőt egyetlen példaképem, mert szinte nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rád, és ne tenném fel a kérdést: János, mi erről a véleményed? A válaszod hallom, és boldog vagyok, mert ismét azonosan gondolkodtunk.

Ki volt Esterházy János? Politikus volt, akit a körülmények tettek azzá és a Gondviselés. Reá bízatott 31 éves korában az elszakított magyarság csehszlovákiai részének szószólói tisztsége. Ma sem tudom ésszel felérni, hogy miért voltak ellenfelei. Talán csak egy oka lehetett: kiválasztott volt. Ami az ő esetében azt jelentette, hogy akkor sem ingott meg, amikor már mindenkinek megrogyott a térde. Ezt a magatartást azért gyűlölik sokan, mert irigylik, és szembenézve vele érzik saját, bevallhatatlan gyengeségüket.

Ki volt Esterházy János? Keresztény-szocialista politikus. Ma ezt a kifejezést már kevesen értik, mert megszűnt, illetve átalakult a tartalma. De úgy talán érthető, hogy ő volt 1932-től 1936-ig az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke. Ez egy olyan különleges párt volt, mint az Együttélés az 1990 utáni években Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában. Magyar is volt és nemzetközi is egyszerre. Jobboldali is volt, és mégis szociális elkötelezettséget hirdetett. Értelmiségi irányultságú volt, és mégis társadalmilag egyetemes. A mához viszonyítva annyiban volt más, hogy a kereszténységre tényként és lételemként tekintett – ma az ateizmus és a keresztényellenesség évtizedei után a kereszténység hangos hirdetői inkább a klerikárisok vagy a fareizusok, és nem a valódi Krisztuskövetők.

Mit jelentett pártjának magyarsága és nem magyar jellege? Aki érti és érzi a magyar történelmet, az tudja: a magyarság több, mint nyelv, és több mint kultúra. A magyarság az avaroktól és Árpád honfoglalóitól, valamint a későbbi betelepültektől származó nép összessége, amely az államalkotás közös élményében egyesült. A magyar nyelv csak a közösen és önkéntesen választott fenséges kommunkáció eszköze. A népi kultúra pedig a sajátosságok hordozója.

Ebből az alapból épült fel az Országos Keresztényszocialista Párt. Még ma is akadnak tanúk, akik azt állítják, hogy ez nem volt magyar párt. Igazuk van. De akkor mi volt? Magyar történelmi párt volt. Ennek lett az elnöke 1932-ben Esterházy János, 1936-ról pedig az Egyesült Magyar Párt elnöke volt. Aki ezt nem érti, nem érti történelmünk lényegét.

Ki volt Esterházy János? Magyar történelmi személyiség. A történelmi magyar gondolkodásmód megtestesítője, amely szerint élte politikusi életét. Ezért sohasem élhetett benne gyűlölet más nép, más nemzet iránt: a magyar állameszme ugyanis a befogadásra és nem a kizárásra épült. Eötvös József sem azért volt a zsidók emancipációjának a szószólója, mert jobban szerette a zsidókat, mint másokat, hanem ő is ebből a magyar történelmi meggyőződésből táplálkozott. Mint ahogy Esterházy János sem volt judeofil. Nem emiatt nem szavazta meg 1942. május 15én az akkori szlovák parlament egyetlen képviselőjeként a zsidók deportálását elrendelő, illetve utólagosan legalizáló törvényt. Hanem azért, mert Krisztus-követő volt és a történelmi magyar gondolkodásmód képviselője. Szavazása miatt gyűlöletet gerjesztettek ellene a szlovák közvéleményben. Még ötven év múltán sem tudtak a zsidótörvényt megszavazók utódai beletörődni abba, hogy akkor a humanista erkölcs egyetlen képviselője Szlovákiában egy magyar volt. Még a magyarbarátnak címkézett Rudolf  Chmel – aki Csehszlovákia budapesti nagykövete volt 1990-1994 között – sem tudta leküzdeni magában az Esterházy-komplexust. Másként ugyanis nem magyarázható elodázó magatartása, amivel 1991. szeptember 27-én reagált Václav Havel kancellárjának, Karl Schwarzenbergnek a kérésére, hogy táblát lehessen elhelyezni Esterházy János emlékére Szlovákiában. Az állítólagos liberális magyarbarát Chmel kiverni igyekezett a herceg-kancellár fejéből a gondolatot, mondván: „Ebben a pillanatban ez minimum korai lenne.” Valóban korai, hiszen a kollektív bűnösség elvének érvényesítése örven évvel ezelőtt mind szellemében, mind kézzel fogható következményeiben még ma is sújtja a magyarokat Szlovákiában. Ezzel pedig valóban nehezen fér össze az Esterházy-emlék ápolásának hivatalos engedélyezése.

Kedves Esterházy János! Minősítést nem igénylő ellenszavazatod miatt talán még inkább a szívemhez nőttél, hiszen magatartásoddal egyértelművé tetted, hogy a fasizmussal és a nácizmussal semmilyen kompromisszumot nem lehet kötni, egy pillanatra sem lehet vele összekacsintani. Tetted ezt a háború félidejében, amikor még mások, döntéseik következményeiben tőled felelősebb politikusok Hitler győzelmére esküdtek, szavaztak vagy koccintottak. De te ennek a fordítottját tetted már a második világháború kitörése előtt is. A te szavaiddal és magatartásoddal bizonyítható, hogy már 1938 őszén antifasisztává és pacifistává vált a felvidéki magyarság. Ezért írhatta joggal és hitelesen Fábry Zoltán 1946ban, hogy a szlovákiai magyarság a vox humana jegyében ágyazódott bele a történelembe.

Ha akkor – 1942-ben – megszavaztad volna azt a törvényt, már talán feledésbe merültél volna, és neved hallatán nem bőszülnének fel ellenségeid, ellenségeink sem. Miért? Azért, mert te is ugyanúgy besározódtál volna, mint a többiek, mint ők. Akkor nem lett volna okuk téged halálra ítélni.

Érted már? Azért tettek a süllyesztőbe, azért akartak kiradírozni az életből és az emlékezetből, mert különb voltál, mint ők.

Így történik ez most is. Azaz ellenségük, aki fölött nem tudnak győzni. Legyőzni pedig azt nem lehet, aki szellemileg és lelkileg erős, és a hit forrásából táplálkozik. Aki tisztaságával figyelmeztet arra, hogy köröskörül sok a szenny. Az ilyeneket csak meggyilkolni lehet.

Az 1942-ben tanúsított magatartásod emlékére ellenszavazásod napját a felvidéki magyarság emléknapjává avattuk, és ezen a napon a Helytállásért díjjal jutalmazzuk az arra érdemeseket.

Esterházy magatartásának emlékére alapított díjunk minket figyelmeztet az újra fasizálódó Szlovákiában, hogy azokkal sem szabad kompromisszumot kötni, akik már kompromisszumra léptek a fasisztákkal.

Ki volt Esterházy János? Az antifasiszta és pacifista grófot egyszer már kinevezték fasisztának és antiszemitának. Bíróságilag minősítették háborús bűnösnek, a cseh és a szlovák nép ellenségének.

Kedves Esterházy János! Mi tudjuk, hogy ki voltál, és egy szavát sem hisszük azoknak, akik ugyan ellenségeid voltak, noha te nem tekintetted őket azoknak – csak eltévelyedett embereknek.

Ki volt hát Esterházy János? Ő maga vall erről gyakran és sokszor. Vallomásaiban három vörös fonál húzódik: a pacifizmus, a magyarságszolgálat és a magyar Szent Korona népeinek testvérisége – érthetően elsősorban a szlovákság és a magyarság egymásra utaltságának az eszménye.

A mai politikusok is tanulhatnának szavaiból, melyeket 1935-ben mondott: a mi fő fegyverünk az, hogy mindenkor törvényes alapon állva, szellemi és erkölcsi erőinkkel akarjuk kivívni mindazt, ami bennünket megillet. Mondta ezt annak tudatában, hogy a csehszlovák államtákolmány csak az önrendelkezés természetes jogát megsértve jöhetett létre. Mondta ezt annak ellenére, hogy ő is tudta, „itt egy irányunkban barátságtalanul hangolt csehszlovák közvéleménnyel állunk szemben” (1937). A második világháború kitörése előtt egy évvel pedig arra a megállapításra jutott, hogy a magyarságnak több haszna lesz abból, ha nem következik be Trianon revíziója, mintha azt kierőszakolná egy újabb világháború árán.

Esterházy János magyarságszolgálatának egyik legékesebb bizonyítéka a fizikai helyben maradása volt. Nem hagyta el a kisebbségi sorsban maradókat akkor sem, amikor minden pragmatikusan és tisztességesen gondolkodó ember a helyében 1938 őszén úgy döntött volna, hogy a visszacsatolt magyarok területén marad, tehát ismét magyarországi lesz. Ő másként döntött: számára a kevesebb volt a több. Gondoljuk csak végig ezt a bibliai történetet: a csaknem egymillió felvidéki magyar visszakerült hazájához, de ő az ötvenezer kívülrekedttel maradt. A többség biztonságba helyeztetett, most már a szétszóródottakkal kellett törődni. Második helyben maradása a háború végéhez kötődik. Józan ésszel úgy dönthetett volna, hogy Nyugatra megy, nem várja meg a bosszúra éhezők farsangolását. Senki sem vádolhatta volna őt gyávasággal vagy megfutamodással, ha így dönt. Ő maradt, vállalva, hogy negyvennégy éves korában véget érjen értelmesen alkotó élete és a maradék tizenkét esztendőjét átadja a börtöni enyészetnek. A nem a józan ész szabálya szerint hozott döntések nem azt jelentik, hogy nem volt döntésképességének birtokában. Ellenkezőleg: birtokában volt olyan információknak, amelyek a józan ész határán túlról érkeztek. Ezt a puszta logika és csupán a józan ész szerint döntő emberek nehezen értik meg. Ez nem az emberi képesség függvénye, hanem a lélek és a szellem világából származó sugallás. Tudatosítanunk kell, hogy vannak közöttünk néhányan, akik tudnak mást is, mint az egyebek. Ez a másság teszi őket vezetővé és kiválasztottá.

A sorsdöntő helyzetekben hozott elhatározásain túl a magyarságot szolgáló politikus Esterházyt beszédei, cikkei, parlamenti felszólalásai, előadásai jellemzik. Peéry Rezső azzal dicsekedett, hogy Esterházy néhány művelődéspolitikai előadását ő írta. Lehet, hogy így igaz. Sőt, nyilván így volt, másként ezt nem merte volna leírni Peéry tanár úr. De ez a lényegen nem változtat: ha Esterházy egyetértett a más tollából származó gondolatokkal és felvállalta őket, akkor a szerzőségét is vállalta. Mert a lényeges az, hogy mivel tud és mivel nem tud azonosulni az ember.

Megdöbbentő, hogy Esterházy János politikai beszédei mennyire szólnak a máról is. Ez azonban nem a politikusi éleslátásáról tanúskodik, hanem arról a siralmas helyzetről, hogy semmit sem javult a szlovákiai magyarság állapota.

Például 1937 novemberében a prágai parlamentben ezt mondta: Amíg nem szűnik meg az állami igazgatásban a velünk szemben alkalmazott szabotáló rendszer, intézményesen nincsenek biztosítva a békeszerződésben és az alkotmánytörvényben lefektetett jogaink, mindaddig folytatni fogjuk ellenzéki politikánkat, és nem szűnünk meg informálni helyzetünkről az európai közvéleményt.” Ezeket a szavakat még stiláris változtatások nélkül ma, hatvan év múltával is el lehet mondani, és mondjuk is. A szlovák parlamentben 1939 decemberében pedig arról beszélt: „A magam részéről nem mondhatok le semmilyen magyar jogról, különösen akkor nem, amikor ezeket a jogokat a trianoni békeszerződés után kialakított Csehszlovák Köztársaságban nehéz harcok árán vívtuk ki.” Fontos ez a mondat, mert utal Esterházy jogi gondolkodásmódjára: a szerzett jogokat nem lehet feladni, és meg kell védeni. Jó figyelmeztetés ez a mai felvidéki magyar politikusoknak.

Esterházy János számára a Kárpát-medence népei, nemzetei egymásra utaltságának a hirdetése nem politikai cselfogás volt, hanem hitvallás. Lehet, hogy ezt senki sem hitte el neki akkor, és most utólagosan sem. De én meg vagyok győződve szavai hitelességéről. Egy történelemben gondolkodó magyar ember, ráadásul egy történelmi főúri család sarja számára egy ilyen meggyőződés a szinte génjeiből eredő történelemszemlélet része. Az 1938-as visszacsatolás után pontosan erről tanúskodik karácsonyi szózata: „Mi a szlovák népet … mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is … Az ezer éves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”

Egyik alkalommal, mint egyetlen magyar képviselője a szlovák parlamentnek, kijelentette: „Nekünk, magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami bennünket közelebb hoz és nem azt, ami bennünket eltávolít.” Máskor pedig azt mondta: „Kötelességünk azon munkálkodni, hogy olyan légkört teremtsünk, mely légkör biztosítja egyrészt a szomszédos államok nyugodt egymás mellett élését, másrészt lehetővé teszi, hogy ha valamely országban vannak nemzetiségek, úgy azok tagjai teljes mértékben egyenrangú állampolgárként élhessék ki nemzeti életüket.” Esterházy már-már eljutott a szlovákság és a magyarság közötti egyenrangú partneri viszony, a társnemzeti kapcsolat igényének a meghirdetéséig, melyet még ma sem fogadnak el szlovák testvéreink, bár a magyarok egy része sem érti még ezt. De 1943-ban is azt kellett megállapítania Esterházy Jánosnak, amit most is joggal mondhatnánk, talán csak néhány szavát kellene megváltoztatnunk: „Szinte fölöslegesnek tartom újból hangoztatni azt a régi magyar álláspontot, ami ugyancsak a szívemből jött mindig, hogy a legjobb akarattal és legőszintébb érzésekkel viseltetünk a szlovákok iránt. Kár, hogy a szlovák oldalon nem tudnak vagy nem akarnak hinni e tétel őszinteségében… A háború befejeztével, mikor a békés építés ideje elkövetkezik, mi, akik itt élünk a Duna-medencében: egymásra leszünk utalva. Ne teremtsünk tehát olyan légkört magunk körül, mely riasztó válaszfalként meredezik közöttünk: ellenkezőleg, igyekezzünk már most olyan légkört teremteni, ami az igaz keresztény és nemzeti alapon álló békét szolgálja.”

Esterházy János akkor még nem tudhatta, de már sejthette, hogy a második világháború után a magyarság és a szlovákság közös történelmének legsúlyosabb szakasza következik: a példátlan ellenségeskedés korszaka.

Esterházy János minden tekintetben az autonóm cselekvés híve volt. Támogatta a Prágából képviselt csehszlovákizmussal szemben a szlovák emancipációs törekvéseket, tehát az autonomistákat, és ezen belül a magyarság önrendelkezésének szószólója volt. Ezt a magatartását csak a buták vagy a gazemberek minősíthették úgy, ahogy azt az 1947-ben fölötte kimondott ítélet is jellemzi, vagy ahogy erre még e bírók mai szellemi örökösei is tekintenek.

Esterházy János pártpolitikusi pályafutásának egyik legfényesebb fegyverténye annak a felismerése volt, hogy a magyarság jogaiért folytatott küzdelmet nem lehet sikerre vinni akkor, ha a felvidéki magyarság politikailag megosztott, és az akkori két politikai pártja között rivalizálás folyik. Pártelnökként a saját pártja önállóságának feladását hirdette meg, és erről igyekezett meggyőzni a Magyar Nemzeti Párttal való egyesülés ellen fellépő tisztségviselőket is a pártjában. Azt hirdette, hogy a pártérdekeket félre kell tenni, és mindennél előbbrevalónak kell tekinteni a magyar közösség érdekét. Meggyőző fellépésének eredményeként és a magyar tömegek elvárásának súlya alatt 1936-ban egyesült az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt. A politikai taktika szempontjából ez volt a felvidéki magyarság legbölcsebb közös lépése a kisebbséggé degradáltságának csaknem nyolcvan esztendeje alatt. És ez is Esterházy János nevéhez fűződik, aki Peéry szerint egy puhaállú gróf volt, de mi tudjuk, hogy mindennél erősebb volt a hite és elkötelezettsége az igazság szolgálatára.

Tanuljatok tőle kortársaim és politikustársaim!

Esterházy János élete a felvidéki magyarság létével azonos. Legjelképesebb a halálra ítéltetése. Mert általa az egész közösségünk fölött mondták ki az ítéletet. Ő ugyan kegyelmet kapott, de a börtönben halt meg. Mi még börtönben vagyunk, és sem kegyelmet, sem felmentést nem kaptunk, csak az ítélet végrehajtását napolták el.

Életed tanulságai, Esterházy János, nem szívderítőek. Hiszen most is abban a mókuskerékben forgunk, amelyből te sem léphettél ki. A hited a felemelő – az nem vész el.

Esterházy János 1957. március 8-án halt meg a mirovi börtönben, a mai Morvaország területén. A közjegyzőségnek két és fél évbe tellett, míg földi javainak örökösödési ügyében intézkedett. A vagyon, ami utána maradt, mindössze 110 csehszlovák korona volt – mintegy három amerikai dollár -, egyéb vagyonát elkobozták.

Szegény vagyontalan Esterházy János!

Letartóztatása óta több mint ötven év telt el. Halála óta éppen negyven. A magyarság rontására Trianonban létrehozott államot képviselő utódok semmit sem változtak. Mint ahogy a felvidéki magyarság sorsa sem fordult jobbra, sőt most, ma úgy alakul a helyzetünk, mint az Esterházy fölött kimondott halálos ítélet idején. Mindannyiunknak szüksége lesz Esterházy hitének erejére.

Téged elpusztítottak, Esterházy János. Megszüntették minden földi maradványodat. Hamvaidat most is titokban tartják, mintha attól félnének, hogy újrakelsz belőlük. De te mégis élsz. Nem baj, ha nem akarnak felmenteni a hamis vád alapján hozott ítélet alól. A fontos az, hogy mi téged sohasem ítéltünk el – a rossz bírákat úgyis a saját ítéleteik következményei temetik maguk alá.

Kedves Esterházy János! Új küldetés áll előtted. Át kell lényegülnöd belénk, hogy erősítsd a hitünket és segíts bennünket bölccsé válni. Hamvaid nyugodjanak békében. Szellemi lényedet pedig várva visszavárjuk. Légy te számunkra a világosság. Ha Téged követünk, nem járunk sötétségben.