Elvesztegetett évek

(Pozsony, 1998. szeptember)

A politikai közéletben 1966-tól, 21 éves korom óta veszek részt, de a politika szempontjából annyira meddő és rossz üzenetű időszakot, mint az 1994-1998 közötti négy parlamenti év volt, még nem éltem meg a börtönben sem. Lehet, hogy kollégáim rossz néven veszik tőlem ezt a véleményt, de szerintem az emberi élet értelme az értékmegtartás, illetve az értékteremtés – ebben viszont nem voltunk sikeresek sem a parlament falai között, sem a szélesebb értelemben vett szlovákiai politika keretei között.

Az 1994-es választások után megalakult parlament első ülésnapjától számítva megtorpant a demokratikus kibontakozás irányában tett minden addigi igyekezetünk. Amikor 1992 decemberében elhagytam a prágai Szövetségi Gyűlés utolsó ülése után a parlament épületét, élt bennem egy halvány remény, hogy Pozsonyban talán ott folytathatom a munkát, ahol Prágában abbahagytam. Ezt az elvárásomat 1994. november 3-a és 4-e keresztülhúzta, mert Szlovákiában akkor indult meg a visszarendeződés a diktatúra és a totalitarizmus felé. Egy rövid eszmefuttatásba nem fér bele mindaz a vétség, amit a parlamentben a kormányzati többség elkövetett, ezért azt próbálom felvázolni, hogy mi jellemezte a szlovákiai közéletben és a parlamentben az alkotmánysértésekkel terhelt visszafejlődést.

Európában a huszadik században, főleg a hetvenes évektől számítva, fokozatosan átalakult a demokrácia tartalma. Korábban a demokrácia egyértelműen a többség uralmát jelentette. De mivel a közélet csúcsán, az állam igazgatásában egyre inkább a közszolgálat (a valódi politika) került előtérbe, így a klasszikus demokrácia fokozatosan átalakult konszenzusos, egyeztetésen és egyetértésen működő demokráciává. A kormányzati többség uralma ebben az elvrendszerben egyre inkább a válsághelyzetekben, a megegyezésre reménytelen helyzetekben érvényesült. Tény, hogy a politikai és a gazdasági rendszerváltozás tájainkon nem kedvezett a modern demokrácia meghonosodásának, Szlovákiában azonban 1994 őszétől ennek egyértelműen az ellentettje fejlődött ki: a többség diktatúrája.

Az első nagy meglepetés az volt, hogy a többség beleszólt még a parlamenti bizottságok személyi összetételébe is, hogy melyik ellenzéki képviselő melyik bizottságban dolgozhat vagy nem dolgozhat. A kormánypárti többség második lépése már megrázkódtatást hozott, mikor visszamenőleges hatállyal megszüntette a korábbi kormány idején hozott privatizációs döntéseket. Az oka ismeretes volt: a kormánypártok együttműködésének alapját a privatizáció révén osztogatható, megszerezhető közvagyon jelentette. De a visszamenőleges hatállyal hozott döntések alapjaiban teszik képlékennyé a közállapotokat – hiszen ezután már bármi lehetséges.

További részletektől akár el is tekinthetünk, hiszen a kormányzati többség által a mintegy 30 alkotmánysértő törvény elfogadása a parlamentben már a politikai mentálhigiénia tárgykörébe tartozik. A demokrácia alapvető elveinek érvényesíthetősége szempontjából azonban František Gaulieder kormánypárti képviselő parlamentből való kizárásának esete a legjellemzőbb. Előjátéka ennek az volt, hogy pártja (alkotmánysértő módon) a jelöléskor aláíratott vele egy bianco kötelezvényt arra az esetre, ha nem tartja be a pártfegyelmet – erre írhatják rá a mandátumáról való lemondást. Gaulieder képviselő nyilván valamivel megsértette a pártelnök utasításait, s mivel ez a párt a miniszterelnök pártja volt, a kizsarolt levél alapján a parlamenti többség elfogadta a lemondását. Azaz: kizárták őt a parlamentből, annak ellenére, hogy a képviselő a parlament színe előtt kijelentette, hogy nem mondott le és nem is mond le mandátumáról.

Ha komolyan vesszük a jogállamiságot, akkor nyilvánvaló, hogy ettől az esettől kezdve a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa elvesztette legitimitását, és az utána hozott törvények is érvénytelenek. Ennek az esetnek a nyomán döntöttem úgy, hogy a mandátumom lejártáig nem szólalok fel a parlamentben. Igaz, az 1994 novembere első parlamenti éjszakájától számítva nem is volt értelme semmilyen felszólalásnak, hiszen ellenzékiként, ráadásul magyarként semmi esélyem sem nyílott (és másoknak sem) akár a legcsekélyebb eredmény elérésére. Igaz, frakcióvezetőként részt vettem, részt kellett vennem a felszólalások közötti szóváltásokban. František Gaulieder kizárása után azonban mandátumom legitimitását csökkentette volna, ha együttműködöm egy nem legitim parlamenttel. Tulajdonképpen az egész ellenzék nevetségessé vált, mert puszta hadonászásra és keserű bohóckodásra volt ítélve.

A szlovákiai politikai élettel és a szlovák demokráciával kapcsolatos borúlátásomnak ez csupán az egyik oka. Sőt, nem is elegendő oka, mert ha remény van egy rossz kormány leváltására, és a parlamenti demokráciát nem tisztelő pártok legyőzésére, akkor van remény a változásra is. A pesszimizmusom valódi okát a Vladimír Mečiar kormányával szembenálló parlamenti ellenzék állapota jellemzi. Nem azért, mert nem képvisel áttörő erőt, hanem főleg azért kételkedem bennük, mert ezeknek a pártoknak nincs államszervező és országépítő jövőképe – hacsak a Szlovák Demokratikus Koalíció nem cáfolja meg ezt a benyomásomat a választások után. Az ellenzéknek borúlátásra okot adó magatartása eddig nemcsak abban nyilvánult meg, hogy képviselőinek több mint a fele megszavazta az államnyelvről szóló alkotmánysértő és alapjogokat semmibe vevő törvényt, de egyetlen egy esetben sem sikerült megszerezni legalább az ellenzék többségének a támogatását a magyar képviselők által előterjesztett javaslatokhoz. Emellett 1994 októbere előtt, sem utána nem tudtunk közös nevezőre jutni az önkormányzatiság kérdésében sem. A kényszerítő körülmények ez utóbbi kérdésben talán majd hozhatnak kedvező javulást.

De van még egy okom a borúlátásra. Az egyik ellenzéki parlamenti képviselő, aki a rendszerváltozás előtt ellenzéki bajtársam volt – Ján Čarnogursky – a parlament ominózus alakuló ülésén azt a kijelentést tette, hogy magyar képviselő nem foglalhat helyet a nemzetbiztonsági parlamenti bizottságban.

Csak magunkra lehetünk büszkék. Az önálló Szlovákia első hat évéből az utolsó négy évben (1994-1998-ban) egyedül a Magyar Koalíció képviselői viselkedtek példásan. Egyszer sem inogtunk meg, hiszen nem szavaztunk meg egyetlen alkotmánysértő javaslatot sem. Persze, ez fonák helyzet, hiszen a magyar képviselők 1992-ben elutasították az alkotmány megszavazását. Az alkotmánytervezethez benyújtott módosító javaslatainkat a parlament elvetette. Ennek ellenére mi tartottuk be az általunk elutasított alkotmányt, megfogalmazói és támogatói pedig számtalanszor megsértették azt.

Ennek dacára a mi politikai magatartásunk sem volt hibátlan, de nem a jogtisztelet ellen, hanem önmagunk ellen vétettünk. Az elmúlt négy évben sikerült aláásnunk a felvidéki magyarság egyik legjelentősebb közéleti teljesítményét, az 1994. január 8-án Komáromban tartott önkormányzati nagygyűlés eredményét, amely az önkormányzatiság és a szlovákokhoz mért egyenrangú partneri viszonyban jelölte meg a szlovákiai magyar közösség kibontakozási lehetőségét.

Másik gyengeségünk az volt, hogy a helyzet és az igények ismerete ellenére késlekedtünk a magyar pártok egyesítésével. Végül mégis a bölcsesség győzött – mégha kényszer hatására is – és a Magyar Koalíció korábbi három pártja egy párttá egyesült. Ez egyformán felelősségteljes lépés volt a felvidéki magyarság és Szlovákia jövője szempontjából.

A parlamenti kalendárium szerint négy évet zárunk, de az események ívelése szerint Szlovákia önállóságának hat éve áll mögöttünk. Az időszak zárási mérlege sem az európai értékrend, sem a demokráciára váró szlovákok szempontjából nem pozitív, és főleg nem az a felvidéki magyarság számára. Ezt az elmúlt időszakot azonban mégse tekintsük elvesztegetett éveknek, hiszen minden rossz jó lehet valamire. Addig is annak örüljünk, hogy megteremtettük a magyar pártegységet, a Magyar Koalíció Pártját. Számunkra ez jelenti az elmúlt négy év legnagyobb eredményét.