(1998. szeptember)
Érdekes közvélemény-kutatási téma lenne annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy el tudják-e képzelni a váci vagy miskolci polgárok: szülővárosuk már nem Magyarországon van, hanem a legközelebbi szomszéd állam, Szlovákia területén található. A másik nem kevésbé érdekes kutatási téma pedig az lehetne – ha az előbbi helyzetet a megkérdezettek elképzelhetőnek tartanák -, hogy ebben az esetben mi a hazájuk: Magyarország, ahol eddig éltek és volt a szülőföldjük, vagy az új állam, amelynek területéhez hirtelen (megkérdezésük és beleegyezésük nélkül) csatolták szülővárosukat?
Van tapasztalatom arról, hogy az évezred vége felé a Magyarországon élő ötvenévesnél fiatalabb korosztály zöme nem tud elképzelni egy ilyen helyzetet. Először értetlenül hallgatják, de midőn az elmondottakból fokozatosan kibontakozik előttük a felvidéki magyarság sorsa és sok évtizedes hányattatása, érzékelni kezdik a kérdés súlyát, noha nem akarják elhinni, hogy nem sokon múlott, és nekik is ilyen sorsban lehetett volna részük.
De játsszunk tovább ezzel a lehetetlen ötlettel. Mi történne, ha Vácon és Miskolcon egy csapásra megszűnne a magyar állam felségjoga? Minden állami hivatalnok egyszerre elvesztené az állását, átszerveznék a közigazgatást, az üzemek és a vállalatok élére felügyelőket neveznének ki, mindenkinek le kellene tenni a hűségesküt az új állam alkotmányára. Aki ezt nem tenné meg, annak el kellene hagynia szülőföldjét, hátra kellene hagynia minden ingatlan vagyonát, és ingóságaiból is csak a személyi poggyászában elférő tárgyakat vihetné magával. De az is megtörténhetne (mint ahogyan sok felvidéki város és falu magyarságával ebben az évszázadban már megesett), hogy magyarságuk megtagadására kényszerítenék őket, azaz reszlovakizálásra (ez a magyarellenesség egyedülálló műszava). Ha engednek az erőszaknak, mentesek lesznek az üldözéstől. Ha ellenállnak, elkobozzák összes vagyonukat, majd eltelepítik őket az új állam más területére, néhány évig tartó átnevelő kényszermunkára és kényszerlakóhelyre.
Ha a képzelőerőnket továbbra is csak a már egyszer megtörténtek keretei között tartjuk féken, akkor is legalább egy – ma már – hihetetlen eseményt kell számba vennünk. Az új állapotokkal egyet nem értő váciakat és miskolciakat, a sorsuk hirtelen megváltozása ellen tüntetőket sortüzek tizedelik. (Mint a pozsonyi munkásokat 1918 telén, akkor ugyanis Pozsony még magyar többségű város volt, akárcsak Kassa, szemben a mával, mikor 4-5% magyar tengeti ott nemzeti életét.) Jó kilátások az esetleges ilyen helyzetbe kerülő miskolciak számára, ugye?
Nem áll szándékomban ijesztgetni bárkit is, rémképeket festeni vagy rossz szellemet idézni. De ha visszaidézem saját élményeimet, vagy a szüleim és a nagyszüleim elbeszéléséből maradt emlékképeket, akkor ez az a legrózsásabb kép, amit egy ilyen felségjogváltozás kapcsán le tudok írni. De az is világos, hogy 1917-ben mindez ugyanúgy elképzelhetetlen volt, mint ahogy most is az, Vácot és Miskolcot illetően. Nem rémképeket akarok tehát Festeni, csak ízelítőt akarok nyújtani az elképzelhetetlenről, hogy a valóságot valósághűen lehessen érzékelni.
Mi a valóság? Elsősorban az, hogy amit elődeink 1917-ben vagy még 1918 kora őszén is elképzelhetetlennek tartottak volna (hiszen fel sem merült bennük egy ilyen helyzetváltozás lehetősége), azt ma már megváltoztathatatlannak, sőt folyamatában nézve megállíthatatlannak tartjuk.
Próbáljuk modellezni az 1918 utáni események ismeretében egy nem kívánt, de buja fantáziával elképzelhető jövőt. A Peking-Moszkva-Pozsony tengelyhatalmak fegyverletételre kényszerítik az észak-atlanti erőket és Magyarországot, mint a NATO utolsó (egyetlen) kárpát-medencei csatlósát megbüntetik: a szlovák-magyar határt a mostanitól átlagosan negyven kilométerrel délebbre, a Győr-Vác-Miskolc vonaltól délre húzzák meg.
Ismétlem: nem rémképeket akarok festeni, csak szeretném érzékeltetni, hogy mi történt nyolcvan évvel ezelőtt, az első világháború záróévének végén.
Valóban nem akarom borzolni a nyugodt kedélyeket, de az elképzelhetetlen helyzet elképzelhetetlenségén túl a legmegdöbbentőbb az, hogy a mában elképzelhetetlen eseményt a múlt vonatkozásában nagyon sokan természetesnek, igazságosságát megkérdőjelezhetetlennek tartják. Pontosabban: azok, akiket az ilyen helyzet elkerült, magukat túlélőnek tekintik, a helyzettel sújtottakat pedig menthetetlen áldozatoknak, akiknek csak a haldoklását kell enyhíteni. Jut eszembe! Az 1970-es és 80-as évek kommunistaellenes polgárjogi mozgalmainak köreiben elterjedt egy idealista-humanista rögeszme: ha valahol a világon megsértik az emberi jogokat, akkor bárhol a világon megsérthetik – ezért kell küzdeni az emberi jogokért és védelmükben. Mondták ezt azok, akik a kommunista rendszerben nyilvánvalóan az árnyoldalon álltak, netán politikai állásfoglalásuk miatt börtönben ültek. Akik a könnyebbik oldalát fogták az életnek, esetleg karriervárományosok voltak, azok más véleményen voltak, vagy legalábbis nem azonosultak az előbbi véleménnyel. Aztán megbukott a kommunista rendszer, és néhányan szerepet cseréltek.
Nem akarok túl didaktikus lenni, ezért a példát nem folytatom, de vannak a mindenkori helyzetekkel mindenkor egyetértők, és vannak azt bírálók vagy elutasítók. Az elszakított magyarság esetében ez úgy rajzolódik ki, hogy a magyarországiak biztatják az ún. határon túliakat a kitartásra, a modus vivendi, az együttműködés, a megbékélés keresésére, pedig nyilvánvaló, hogy a két csoport között olyan az ellentét, mint a meleg szobában ülő és a hófúvásban a széllel és faggyal dacoló között. Sőt akad olyan magyarországi alkotmányos személyiség is (Göncz Árpád köztársasági elnök), aki például bocsánatot kér a szlovákoktól az állítólagos számos magyar bűnért, amelyet elkövettünk az évszázadok során. Ezt pont akkor teszi, amikor az asztalra kellene csapnia, hiszen a szlovák parlament éppen a kulturális fasizmust törvényesítette az államnyelvről szóló törvénnyel.
A kádári időszakban ez a mese arról szólt, hogy nem lehet veszélyeztetni a szocialista táboron belüli békés együttélést, Magyarország kivívott pozícióját, a legvidámabb barakk státusát, és nem hívhatják ki a Szovjetunió haragját sem, arról nem is beszélve, hogy a szovjet blokkban mégis csak a magyarok (a bűnös nemzet) az egyetlen vesztesei a második világháborúnak. A kommunista rend bukása után csak némileg változott a helyzet. Antall József ugyan tett egy kísérletet arra, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke legyen, de hadak törtek rá habzó szájjal, és csaknem eltiporták őt. Az új fékeket az újjáélesztett kádárizmus lovagja, Horn Gyula és csapata húzta be: korlátozottak a lehetőségeink, sőt eszköztelenek vagyunk, és nem veszélyeztethetjük az ország integrációs esélyeit a határon túli magyarok radikalizmusa miatt. Ez utóbbi még kampányfogásnak is beillett, mint ahogy 1994-ben a rendszerváltozás okozta gazdasági gondokat sem a korábbi kommunista rendszer számlájára, hanem Antall Józsefnek az összmagyarságért cselekedni akaró politikájára rótta. Orbán Viktor kormányprogramja azonban új kísérletet jelent e kérdés tisztességes és a valóságnak megfelelő keretek között tartására, mert végre félreérthetetlen módon nyilatkozta: különbség van az állam és a nemzet között. Talán Trianon óta első ízben vehet jó irányt a magyarság politizálása.
Miért fontos az állampolitika és a nemzetpolitika megkülönböztetése? Elsősorban azért, mert történelmi és politikai ténynek kell tekinteni azt, hogy nem esnek egybe a jelenlegi magyar állam és a magyar nemzet által lakott terület határai. De azért is, mert a Magyarországot körülvevő országokban – ahol a magyar nemzet mintegy egynegyede él – a nemzetpolitikát avatják állampolitikává és a nemzetállami érdekek szempontjából ítélik meg a demokrácia elveinek bárminemű érvényesíthetőségét. Magyarországon pedig évtizedekig az állampolitikát tekintették nemzetpolitikának. Az előbbi a magyarok és a szomszéd nemzetek közötti, az utóbbi pedig a magyarságon belüli konfliktus forrásává vált.
Ez a két különböző felfogás vezetett oda, hogy a magyarországi vezető politikusok eszköztelenségre hivatkozva tárták szét a kezüket, a szomszéd országban pedig minden eszközt megragadtak annak érdekében, hogy a nemzetpolitika a valóságban is azonos legyen az állampolitikával. Ezt az átfedést például a második világháború végén az újra megalakuló Csehszlovákiában úgy deklarálták, hogy tiszta szláv állammá kell válnia a csehek és szlovákok közös országának. Ennek az elképzelésnek lett a következménye, hogy a különböző magyarellenes intézkedések, üldözés, szét- és kitelepítés révén mintegy kétszázezer magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét, vált hontalanná, a többi pedig másodrendű állampolgárrá.
Mindemellett tisztán kell látni azt, hogy 1918 novemberétől számítva a csehszlovák hatalom mindig a nemzetközileg elviselhető, de a legvégső határig ment el a magyarüldözésben vagy a magyarok elleni politika alakításában. Ez a magatartás csak Csehszlovákia megszűnése után változott meg az önálló Szlovákiában, mert a szlovák kormánypolitika gyakran túllépi ezt a tűréshatárt. Ezért került az Európai Unió által megfogalmazott kifogások jegyzékébe a szlovák kormány magyarellenes politikája.
Ezzel kapcsolatban azonban nem releváns az a passzív (naiv) értelmiségi szemlélet, hogy egy ilyen helyzet nem tartható sokáig a mai Európában. Az európai szervezeteket átitatta a hivatalnoki szemlélet – hiszen azok működtetik – és erre az a jellemző, hogy a sürgetett aktát el kell intézni, a többit az időre lehet bízni. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy a walesi és a skóciai népszavazás kivételével minden megoldás, amely egy számbeli kisebbségben élő népcsoport helyzetének javítását eredményezte, véres vagy erőszakos események kíséretében született. A spanyolországi baszk autonómia a merényletek sorozata révén valósult meg, a dél-tiroli autonómia kivívása sem csupán a politikusok szópárbajának eredménye, hanem itt-ott a levegőbe röpültek nagyfeszültségű villanyoszlopok is, Gagauziában is véres harcok előzték meg az autonóm státust, és a volt Jugoszlávia területén minden megoldási kísérlet körül patakokban folyik a vér. Eddig még egyszer sem eredményeztek megoldást az emberjogi konvenciók vagy az emelkedett európai szellem. Ahol vér nélkül sikerült eredményt elérni, az a belső erkölcsi erő győzelmének tekinthető, ahol pedig sem vér nem folyt, sem megoldás nem született, ott vagy vihar előtti csend honol, vagy társadalmi válságban van az elnyomott közösség. Akár így is összegezhetnénk ezt az eszmefuttatást: akik félelemből vagy béketűrésük miatt, esetleg gyávaságból nem ragadtak fegyvert helyzetük javítására, azokat először a politika írja le, majd a történelem.
Persze mégsem a fegyver a megoldás, még ha úgy tűnik is, hogy e nélkül a számbeli kisebbségben élő népcsoportok helyzete még nem fordult jobbra Európában. Legkevesebb erőszak Dél-Tirol esetében történt, annak köszönhetően, hogy az osztrák kormány nem tekintette magát eszközökben fogyatékosnak (aki keres, az talál is) és kivívta a védőhatalmi jogosítványt Dél-Tirol irányában. Ez egy konkrét példája volt a nemzetpolitika és az állampolitika megkülönböztetett, összekeverhetetlen és határozott alkalmazásának.
A passzív, illetve a hivatalnoki szellemmel áthatott értelmiségi szemléletnek a rovására írható a mára uralkodóvá váló nézet is, hogy az európai uniós tagság a múlt-jelen-jövendő összes problémája megoldásának a kulcsa. Egyrészt azért, mert megrendíthetetlen meggyőződéssé vált, hogy amíg Magyarország nem válik uniós taggá, az eddigi szomszédsági politikát kell folytatnia, de ha már tag lesz, akkor megmutathatja az erejét a szomszéd országokban élő magyarok érdekében. Másrészt azért, mert ha Szlovákia is integrálódik az Európai Unióba, akkor ez belülről, Szlovákia irányából fogja megteremteni a megoldás lehetőségét. Feloldódnak az államhatárok, és mindenki a közös európai állampolgárság révén egy nagy haza polgárává válik, vagy oda költözik, ahová a szíve húzza. Ez egy gyakran traktált, de a felelősséget elhárító, az aktív részvételt elnapoló szemlélet.
Az eddigi példák is azt mutatják, hogy az Európai Unió keretében is csak az oldható meg, amit az érintettek egyik oldalon kikövetelnek, a másik oldalon pedig megoldani hajlandók, illetve kényszerülnek. Önmagától nem adódik megoldás. A török-görög viszály (az első NATO-, a másik NATO- és EU-tag) sem oldható meg automatikusan az európai együttműködési keretek között uralkodó elvek hatására. Mint ahogy Olaszország és Ausztria európai uniós tagsága sem válthatja fel Ausztria Dél-Tirol fölött gyakorolt védőhatalmi jogát. Az európai uniós tagság két szomszéd ország között főleg egy kérdésben hozhat lényegi változást: detabuizálhatja az államhatárokat, és megnyithatja a határ menti területek közötti együttműködést, lehetővé téve a határokkal természetellenesen szétválasztott tájegységek gazdasági összekapcsolódását. Más probléma megoldására az Európai Unió – hacsak nem alapfeltétele a tagságnak – nem alkalmas.
A nemrég önállósult Szlovákiában a kormánypolitikusoknak és a nemzetpolitikusoknak az Európai Unióval szemben táplált ellenszenve azonban éppen abból adódik, hogy az uniós csatlakozás megszüntetné az államhatárok elválasztó jellegét, és az államot szuverenitása egy részének átadására kényszerítené. Ez egy, a Csehszlovákia megalakulásától folyamatosan meglévő gyermekbetegség, ami nem kezelhető politikai gyógyeszközökkel, csak sokkterápiával. Ennek egyik oka az, hogy a szlovák nemzet eddigi történelme folyamán önmagát mindig másokkal szemben fogalmazta meg, amelyben az uralkodó jellemvonás az elhatárolódás és nem az együttműködés volt. Még a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében is ez jellemzi a szlovák magatartást – a vízlépcső a kínai fal Magyarország felé. Ebből az is következik, hogy Szlovákiában a nemzetpolitikát állampolitikává avató erők részéről természetes úton csak akkor fog erősödni az Európai Unió iránti fogékonyság, ha a szlovák nemzet állami szuverenitása révén megkérdőjelezhetetlenné teszi a nemzet kizárólagosságát az állam egész területén. E kizárólagosság megvalósulása azzal mérhető majd, hogy mennyire sikerült felszámolnia vagy megtörnie a felvidéki magyarságot (néhány eredményt már elkönyvelhetett, hiszen 1918-ban Szlovákia területén a magyarok aránya 24% volt, 1991-ben csupán 12%). A szlovák nemzetpolitikának – ha az eddigi hagyományokat fogja követni – nem kell törekvéseinek sikere érdekében új módszereket kitalálnia, hiszen minden ki lett próbálva az elmúlt évtizedekben. Ma nem igazán szalonképes módszer – a Balkánon kívül – a szülőföldről való elűzés, ezért figyelmét a hosszabb távon, lélektanilag is ható eszközök használatára összpontosítja. Elsősorban arra, hogy a lehető legteljesebben korlátozza a magyar nyelv használatát (erre tökéletesen alkalmas az 1996. január elsején hatályba lépett államnyelv használatáról szóló törvény); felszámolja a még létező magyar nyelvű oktatást; ne engedje kifejlődni a magyar vállalkozói réteget; a lehető legnagyobb mértékben foglalja el a magyaroktól a mezőgazdasági ingatlanokat, és meggyőződéssé tegye a most még csak félelemként jelentkező magatartást, miszerint Szlovákiában csak szlovákként lehet karriert csinálni. Emellett az egész szlovák közélet arra ügyel, hogy amit a magyaroktól 1945 után erőszakkal elvettek, azt azok soha ne szerezhessék vissza. (Ezután pedig képzeljük el a szinte lehetetlent: jóra változik mindaz, ami eddig rossz volt.)
A felvidéki (szlovákiai) magyarság csonkolásában sajnos bűnrészes Magyarország is. A kommunista hatalomátvételt követően 1949-ben megkötötte Csehszlovákiával azt az egyezményt (csorba-tói szerződés), amelyben a szülőföldjükről elüldözött felvidéki magyarok nevében lemondott azok minden anyagi igényéről, és ezen felül állami tulajdonba vette azokat a földeket, amelyek az államhatárnak az eredeti tulajdonos lakóhelyével ellentétes oldalára estek. Ez az egyezmény a mai napi érvényben van, és Magyarország még azt a részét sem bírálta fölül, amit egyoldalúan megtehetett volna. Arról nem is beszélve, hogy a szlovák-magyar alapszerződéssel az egész szégyenteljes csorba-tói szerződést újra kellett volna fésülni. De a kommunista magyarországi kormány még egy lapáttal rátett a szülőföldjéről elüldözött felvidékiek bajára. A kitelepített és ingatlan vagyonát elveszített felvidéki magyarnak, ha Magyarországon munkája révén új ingatlant tudott vásárolni és nyugdíjas korában úgy döntött, hogy visszatelepül a szülőfalujába, az ügyintézést azzal kellett (kell) kezdenie, hogy lemond az állam javára minden ingatlan vagyonáról. Ez a törvény érvényben van a mai napon is!
Lám-lám, kedves váciak és miskolciak vagy rajkaiak, ha a csehszlovák-magyar államhatárt ott húzták volna meg, ahol azt eredetileg tervezték, akkor most ilyen sorsban lenne részük!
De talán mégse próbálják elképzelni az elképzelhetetlent, mert úgy járnak, mint én. Egyszer azt álmodtam, hogy Rajkán vagyok, és hozzák a szörnyű hírt: a községet megszállja a csehszlovák katonaság, és ezen túl Rajka is Csehszlovákiához fog tartozni, meneküljön mindenki, amerre lát! A hír hallatán én is futásnak eredtem, mert nem akartam csehszlovák alattvalóvá válni, de nem tudtam futni, a lábam sem moccant, a csehszlovákok pedig jöttek. A rossz álomból az ember felriad, de néha az álom és az ébrenlét határán még álmodik egy idegnyugtató képszilánkot: semmi baj, az egész csak álom volt. E szörnyű álomból én is felriadtam, minden átmenet nélkül, és láttam, hogy valóban elfoglaltak a csehszlovákok – az elképzelhetetlen valóság kellős közepén voltam.
Zárógondolatként érdemes tudatosítani, hogy nem a váciak, a miskolciak vagy a rajkaiak érdeme, hogy őket nem sújtotta így a sors, minthogy nem az én vétkem miatt váltak más állam polgárává a komáromiak, a lévaiak, a losonciak, a kassaiak stb. Ha több mint ezeréves történelmünkért közös a felelősségünk, a jelenünkért és a jövőnkért is közösen kell vállalni a feladatokat és a felelősséget. Akkor is, ha most egymástól határokkal elválasztva élünk.
Képzeljük el azt az elképzelhetetlent: mégis van megoldás!