Hullámverés az erdélyi-medencében

(Az RMDSZ 6. kongresszusának tapasztalatai, 1999)

A jelenlegi Magyarország határain túl két olyan jelentős magyar politikai erő működik, amely bele tud szólni az adott ország belpolitikájába és alakítani is tudja azt. Az egyik a mintegy tízszázalékos országos súllyal rendelkező Magyar Koalíció Pártja Szlovákiában, a másik a körülbelül nyolcszázalékos országos aránnyal bíró Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Ez utóbbi 1999. május 15-16-án tartotta országos kongresszusát Csíkszeredában, a Kárpát-medence leghidegebb pontján.

Az RMDSZ két és fél éve kormánypárt. Ennyi ideje szerepel napirenden az a kérdés is, hogy helyes volt-e belépnie a kormányba vagy sem, illetve megfelelően politizál-e a szervezet a kormányzati posztokon a Romániában élő magyarság érdekében. Ez a kérdés ugyan Szlovákiában is felvetődik a Magyar Koalíció Pártjával kapcsolatban, ám ennek egyelőre nincs szóvivője. Ellenben Romániában Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke kezdettől fogva a kritikus hangvétel képviselője.

Várható volt, hogy az RMDSZ kongresszusán a kormányzati vonal és ellenzéke között kemény összecsapásra kerül sor. A kongresszust ugyanis 1998 őszétől a Tőkés László, illetve Toró T. Tibor által vezetett „reformtömörülés” több konferenciája előzte meg, ahol jelen volt az RMDSZ belső ellenzéke, de a szervezetből különböző okok miatt kiszorult személyek is, akik viszont a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Tanácsában (VET) találtak maguknak elrugaszkodási pontot. A vita, illetve a kritika tárgyát elsősorban az autonómia-program feladása, a magyar egyetem ügyének elodázása, az elmaradt tanügyi törvény és az egyházi javak visszaszolgáltatásának késlekedése okozta. Ha a szlovákiai valóságot tekintjük, akkor nyilvánvaló, hogy a romániaihoz rokon gyökérről fakadóan Szlovákiában is hasonló gondok terhelik a magyar politikát.

Az RMDSZ kongresszusán bekövetkezett az említett kérdések kapcsán a konfrontálódás Markó Béla szövetségi elnök beszámolója, valamint Tőkés László tiszteletbeli elnök beszéde nyomán.

Az RMDSZ-ben két tényező határozza meg ezt a szembenállást. A romániai magyarság Trianon utáni szocializációs megosztottsága és a román politika jellege. A román politika – az ortodox hagyományokkal súlyosbítva – ugyanúgy magyarellenes, mint a szlovák, ami egy utódállami eredetű magyarellenesség.

A romániai magyarság szocializációs megosztottsága azonban eltérő a Felvidéki magyarságétól. Egyik jellemzője, hogy zömmel nem Magyarország határa mentén él. Emellett több nagy csoportra oszlik: az évezredes autonóm hagyományokkal rendelkező Székelyföldre, a különutas hagyományokból táplálkozó Észak-Erdélyre, Partiumnak a trianoni határ mentén található magyar tömbjére és a történelmi Erdély, Partium, Bánát területén élő szórványokra. E négy csoportból az RMDSZ kritikusai túlnyomó részben a székelyföldiek soraiból kerülnek ki, ahol a „reformtömörülésnek” legnagyobb a támogatottsága. Itt é1 a romániai magyarságnak csaknem a fele. Erre a megosztottságra jellemző, hogy a kongresszuson az egyik felszólaló azzal vádolta meg a nagyváradi származású (Partium, Bihar-megye) Szilágyi Zsoltot, a romániai magyar politika képzett és éleslátású képviselőjét, hogy partiumi identitását felváltotta a székelyföldivel. A felszólaló ezzel arra utalt, hogy Szilágyi Zsolt az „ahogy lehet” politizálás helyett a határozott autonómia párti politizálás híve lett. Az RMDSZ kongresszusán érezhető és látható volt, hogy a romániai magyarság négyes megosztottságát a szervezet vezetősége nem tudja összebékíteni, és a legkisebb, azaz a szórvány által megjelenített igény felé sodródva alakítja ki kormányzati politikáját. Ez nem véletlen, hiszen a román kormánypártok maximum ezt képesek elfogadni, miután a nemzetközi (az észak-amerikai és nyugat-európai) politika rákényszerítette őket arra, hogy az RMDSZ-t fogadják be a kormányba. Csaknem hajszálnyira hasonló helyzet alakult ki 1998 őszén Szlovákiában a Magyar Koalíció Pártjának kormányba lépésekor.

Az RMDSZ-en belül a kormányba lépés a pragmatikusok (érdekpártiak?) győzelmét jelentette az elvi politizálás híveivel szemben. A kongresszus első napjának éjszakába nyúló vitája során is kiütközött a megosztottság, mert az elvekre jobban adó küldöttek közül többen hazamentek, és a tisztújítást sem várták meg. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy Markó Bélát nagy fölénnyel újraválasztotta a kongresszus. Elnöki megbízatásának meghosszabbítása nem volt kétséges, ezzel csupán az ellenszavazatok száma csökkent. Ez látszólag és valóságosan is a kormánypártiság híveinek győzelmét hozta, talán azért is, mert ma már Tőkés László sem vonja kétségbe a kormányzati részvétel szükségességét. Kritikája főleg arra irányul, hogy az RMMDSZ nem kéri meg annak az árát, hogy talpon tartja a kormányt. A bukaresti parlamentben ugyanis gyakran alakul ki a pozsonyihoz hasonló helyzet: a magyar képviselők mentik meg a kormány javaslatait a bukástól.

Mind az RMDSZ, mind a Magyar Koalíció Pártjának kormányzati szereplése kapcsán felmerül a hasznosság és az idő kérdése. Azaz a trianoni döntés óta eltelt mintegy nyolc évtized után először kormányzati szerephez jutott elszakított magyarság mennyit árt és mennyit használ önmagának azzal, hogy alapértékekről lemondva olyanokkal vállal közös kormányzást, akik mindeddig elutasítóan vagy ellenségesen viszonyultak a magyarokhoz. Lehetővé teszi-e az értékek átmeneti feladása, hogy a kormányzati posztokról olyan gazdasági pozíciókba jusson a magyarság, hogy legalább valamit visszanyerhessen az önrendelkezéséhez elkerülhetetlenül szükséges, de az évtizedek során elkobzott gazdasági erejéből? Ennek kapcsán válik érzékelhetővé az időtényező szerepe: egy kormányzati ciklusra vagy többre is elégséges-e a politika kedvező szele, amely ennyi idő után végre helyzetbe hozta Szlovákiában és Romániában a magyarokat?

Az RMDSZ kongresszusa ezekre a kérdésekre nem kereste a választ, ám a kérdések betöltötték a kongresszusi központ folyosóit. Mint ahogy kielégítetlen maradt a várakozás egy alapos elemzésre is, amely a sikerek és a kudarcok mentén boncolta volna az RMDSZ kormányzati szereplését, keresve az okokat és okozatokat, megjelölve, hogy mihez mérhető a siker és a kudarc. Ez az elvárás minden kormányzati szerepet vállaló párttal szemben jogos és szükséges, tehát a szlovákiai magyarok pártjának is rövidesen szembe kell néznie ezzel.

A konkrét válasz nélkül maradt nyitott kérdések majd akkor koppanhatnak kegyetlenül, ha kiderül, hogy a kormányzati szerep csak rövid időre szólt, és ezért nem válthatta be a reményeket. Ekkor nyernek majd teret a kormányvonal kritikusai. Kár, hogy nem hamarább, hiszen a hasznosság érdekében nemcsak pragmatikus (érdekszempontú), hanem elvi politikára is szükség van, egyébként az eszköz válik céllá, a cél pedig szertefoszlik.