Házunk egyik támfala elsodortatott – Komlósy Zsolt végső búcsúztatása

Elhangzott a rimaszombati temetőben 2005. július 14-én

Pénteken este, amikor éppen lebukóban volt a nap a Kárpátok legnyugatibb nyúlványa mögött, felcsöngött a telefonom, és megszólalt egy ismerős hang:

„Amit most mondok, attól ébren fogod tölteni az éjszakát.”

„Ne tréfálkozz!… Uramisten mi történt?”

„Meghalt Zsolti!”

„Milyen Zsolti? Nem ismerek Felvidéken olyan Zsoltot, aki meghalha­tott volna.”

„Komlósti Zsolt halt meg.”

A hírhozó első szavainak hallatán először baráti tréfára gondoltam, de hangjának rezgése nem csalafintaságról, hanem inkább zokogásról tanúsko­dott. Vártam hát a hióbhír becsapódását. Nem hittem, hogy valaha kelhet olyan hír, mely ily hirtelenül és fájdalmasan hasíthat belénk.

Valóban meghalt? Pár pillanat alatt távozott belőle az élet, olyan hamar, ahogy elülnek a hullámkörök a vízbe dobott kő nyomán. Ötven éves volt – éppen annak jött el az ideje, hogy összegezze eddigi életét, de ezt is ránk hagyta, mint lelkének számon kérő súlyát.

Életének két nagy szakasza volt, mint mindazokénak, akiknek a bűnös rendszer bukása után bontakozhatott ki a közéleti tevékenységük.

Az első szakaszára a jelleme szerinti csöndes visszahúzódás volt jellemző: felkészült a jövőre, egy csöndes szavú, törékeny és állhatatos asszonnyal: a feleségével, gondozta a családját, letisztította, mentette és továbbadta a szü­leitől örökölt értékeket, védekezett a kívülről jövő értékrombolás ellen, épí­tette a kálvinizmus puritán, de annál szilárdabb várát, kitartóan szőtte a magyar nemzetet egybetartó kötelékeket.

Harmincöt éves korában, amikor beléphetett a nyilvános közéletbe, ezekkel az értékekkel járult hozzá mindannyiunk lelki, szellemi és erkölcsi gazdagodásához. Nem volt véletlen, hogy ezen értékek vezérletével köttet­tek meg új emberi kapcsolatai – a közjó javára.

A nagy nyilvánosság politikusként ismerte meg Komlósy Zsoltot, de azon kevesek közé tartozott, akikre a politikusi jelző nem megbélyegzésként hullott, hanem megbecsülésként ékesíti őket. Idegen volt tőle az a felületes­ség, mely sok új pályatársára jellemző. Inkább befelé fordult: rágódott és őrlődött. Mindig kitért a záporozó kérdések elől, de ha a Magyar Koalíció Pártja Országos Tanácsa elnökeként ezt már nem tehette, akkor utólag tépelődött kimondott szavain.

A rendszerváltozás idején az Együttélés alapítójaként lépett be a köz­életbe, és rövidesen parlamenti képviselővé választotta őt a felvidéki magyarság, szűkebb pátriája, a palócföldiek hathatós támogatásával. Nem is lett hűtlen hozzájuk soha. Egyike volt azoknak, akik bár természettudomá­nyosan műveltek és közgazdaságilag tájékozottak, mégsem vetették alá magukat sem az anyag, sem a pénz, sem az üzlet uralmának. Számára ettől fontosabb volt a célok, a stratégia és a taktika elméleti tisztázása. Meg volt arról győződve, hogy a szellemnek és az erkölcsnek kell alárendelni az anyagi értékeket és érdekeket. Ha vitába, összetűzésbe került bárkivel, az mindig ennek az értékrendnek a másoktól való mellőzése miatt történt.

Nem csupán mindennapi életére és környezetének alakítására volt jel­lemző ez a magatartása. Ez vezérelte őt parlamenti képviselőként vagy más tisztségeiben is, amelyeket az elmúlt tizenöt év folyamán betöltött. Volt két emlékezetes és a szlovákiai magyar nemzetrész történelmében fontos lépés­ként jegyzett, döntő jelentőségű parlamenti véleménye 1994-ben – az egyik a Mečiar-kormány leváltásával függött össze, mert egyedül ő látta át a kom­munisták cseleit, a másik a magyar helységnévhasználatra vonatkozott. Mindkettőt önfejűen, a saját értékrendjéhez hűen, képviselőtársainak véle­ménye ellenére tette. De helyesen tette, mert mindannyiunk számára jobb helyzetet teremtett vele. Egy alkalommal a Nemzeti Vagyonalap Igazgató Tanácsának tagjaként is oly módon szavazott a saját – és sokunk – érték­rendje szerint, hogy az némelyeknek nem felelt meg, ezért a sajátjainak javas­latára e tisztségéből visszahívták őt. Az idő ebben is az ő döntését igazolta. Szűkebb térségének, a kishontinak – ezáltal az összmagyarságnak – kívánt előnyöket teremteni egy olyan dolog ellentételeként, amelyet leváltása után bárminő közösségi haszon nélkül elkótyavetyéltek.

Ezekért, az értékrended miatt elszenvedett megaláztatásokért életed­ben még senki sem kért bocsánatot tőled. Amíg testileg köztünk voltál, ez nem is volt fontos. Most azonban, hogy a mindannyiunk földi pályafutását fölülről tekintők közé kerültél, nekünk, itt maradottaknak, akik veled egy értékrendet vallunk, fontos, hogy ez megtörténjen.

Komlósy Zsolt legelkötelezettebb képviselője volt a második világhá­ború utáni csehszlovákiai magyarüldözés egyik kárvallottja, a református egyház kárpótlásának. Az ő közreműködésének is köszönhető, hogy vissza­kerülhetett ehhez az egyházhoz a magyarsághoz való tartozása miatt elkob­zott ingatlan vagyon egy része.

Politikai pályafutásának egyik fontos, de utolsó állomása volt a Krisztus utáni 2003. év tavaszától a Magyar Koalíció Pártja Országos Tanácsának élén betöltött tisztsége. Ez bizalmi jellegű szavazással megszerzett politikai tisztség volt, de jellemző volt rá, hogy ezt is az emberi és közösségi szolgálat szempontjából értelmezte – ezért kapta meg a megbízatást. Ugy érezte viszont, hogy némelyek idegennek tekintik őt ebben a székben, és a vesztét kívánják. Ezt az érzését kevés embernek árulta el. Csak azoknak nyílt ki, akikben bizodalma volt. Ellenséges érintésre bezárult.

Bezárult!

Zsolt életútja lezárult.

Képzeljék el, születésének idején, 1955-ben milyen harc árán lehetett valakit Csehszlovákiában Zsoltnak keresztelni. Ez a harc akkor felért egy végvári küzdelemmel. Erre a küzdelemre rendeltetett gyermekként, és fel­nőttként is ezt a harcot küzdötte végig becsülettel, belülről őrlődve, telve félelemmel és gátlással.

Zsolt! Csak néhányan tudjuk, hogy mi gyötört. De sokkal többen vall­juk együtt veled az értékeidet. És még többen őrizzük emlékedet szívünk­ben, lelkünkben és szellemünkben.

2005. július 14.

Duray Miklós