Újabb millenniumunk márciusának idusán

(2000. március 15.)

Amikor ezer esztendővel ezelőtt Szent István királyunk szervezett tartalommal kezdte megtölteni az országot, amelynek alapítói a vérszerződő fejedelmek voltak, aligha gondolt arra, hogy a történelemi micsoda véres viharokat készít nemzetségeink, majd nemzetünk próbájaként. Noha élete vége felé sok rossz sejtése lehetett, mert inkább az égiek, elsősorban Mária, Jézus anyja kezébe ajánlotta az országot és a koronát, azt mégsem sejthette, hogy a testvérháborúk mellett az elkövetkező ezer évben néhányszor csaknem elvész mindannyiunk hazája. Nagy Lajos, Zsigmond és Korvin Mátyás királyaink uralkodásától eltekintve az ország és a határai között szervezett állam egyszer sem lépte túl azt a keretet, amelyet a benne lakó nép erejével és képességeivel ne tudott volna kitölteni.

Inkább fordítva történt – küzdeni kellett a megmaradásért és az ország megtartásáért. Ez a küzdelem érlelte oly egységessé nemzetünket, hogy érzéseiben és nyelvében is a legegységesebb nemzetek egyike lett Európában. A XV. századtól bizonyítható az a nyelvi és érzelmi egysége a magyarságnak, amely számos, tőlünk népesebb és a világtörténelem alakítása szempontjából jelentősebb európai népnél csak több száz év késéssel következett be. Az elveszés rettentő félelmének a katarzisa szülte meg számunkra kultúránk egyik legféltettebb kincsét – a magyar irodalmat -, amely csak azért létezhetett már a középkor vége felé is oly tisztán, máig érthetően, és csak azért válthat ki ma is hasonló érzelmeket belőlünk, mint a keletkezés korában egy gazdag és letisztult beszélt, énekelt, verselt kultúrából nőtt ki. A nemzet, a haza, a haza földjének és az anyanyelvnek a szentsége évszázadokon keresztül ugyanazt jelentette, és ma is ugyanazt jelenti: az életet, amiért akár életet is lehetett vagy lehet áldozni.

Ha mindezt végiggondoljuk, a Krisztus utáni XXI. évszázad küszöbén, amikor a közösségi lét helyett az individualizmus férkőzik sejtjeinkbe, és a nemzeti hagyományok iránti kötődés helyett inkább a világpolgári magatartás a divatos, mégis könny szökik a szemünkbe nemzeti imádságunk hallatán, akkor értjük meg azt is, hogy miért rántotta a mélybe a törököt Dugovics Titusz Nándorfehérvár várfokáról, hogy miért haltak mártírhalált büszkén és nyugodt lélekkel azok a hős honvéd tisztek és tábornokok 1849 őszén, akik esetleg még magyarul sem tudtak. A nemzet fenséges szelleme bűvöletet keltett, és átívelt a testi szenvedéseken, az átmeneti tiltakozásokon és elutasításokon.

De létezett még egy szellem, amely át- és átjárta évszázadokon keresztül népünk felsorakozó nemzedékeit. Ez a nem alárendelődés szelleme, amelyet modern korunk nyelvén a szabadság és az önrendelkezés eszméjének nevezünk. Lehet, hogy a szabadságvágy a szilajság és az egyedül ránk jellemző kollektív vagy társadalmiasított individualizmus még a sztyeppi lovasnép idejéből hagyományozódik, de hogy napjainkig fennmaradt, bizonyítható tény. Nem véletlenül keltették hírünket a világban, hogy lázadó nép vagyunk, és az sem véletlen, hogy a szomszéd népeink, akik számára az egyetlen nyerészkedési lehetőségként a mi kárunkra történő térnyerés adódott, a felsőbbség iránti hűtlenség vádjával illettek bennünket, és így árulkodtak ránk. Nem kell szabadkoznunk, hogy a vádak hamisak. Mi valóban ilyenek vagyunk, és szabadságvágyunk egyik legnagyszerűbb szimbólumát egy csodálatos tavaszelői nappal fejezzük ki, immár több mint százötven esztendeje.

Ez a nap március 15-e. És az 1848-49-es szabadságharc volt az a nemzeti háború, amelyet a tizenkilencedik, huszadik, huszonegyedik és további századokbéli létünkért folytattunk. Mondani szoktuk: forradalom és szabadságharc volt akkor. Majd mindig megállapítjuk: a forradalom győzött, a szabadságharc elbukott. És azt is hozzátesszük: ez kísértetszerűen így ismétlődik történelmünkben. Való igaz. Az okokról azonban ritkábban szoktunk beszélni, mert nem biztos, hogy egyezségre jutunk abban, hol követtük el a hibát, és mi az, ami törvényszerűen vezetett az eredményhez. Persze, a múltidézéskor sohasem az elmúlt események reinkarnációját kell vágynunk, hanem az okulást kell keresni: ne kövessünk el hasonló hibákat a jövőben, vagy akár a jelenben. A Történelemben hosszú távon kegyetlenül érvényesülnek a fizika törvényei: a kiegyenlítődés az egyik oldalon, a magasabb energetikai szintre törekvés a másik oldalon. Ez a kettő együtt hat. Történelmi látásmód és politikai érzék ahhoz kell, hogy tudjuk vagy megérezzük, mikor vagyunk a folyamatok egyik vagy másik szakaszában. Mert a kenő összetévesztése lehet akár végzetes is. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején azonban sokkal bonyolultabb volt a helyzet Közép-Európában, illetve Európában. Mondhatnánk: mindig az a vesztünk, hogy túl bonyolult helyzetekbe keveredünk. Erről nem tehetünk: a földkerekség legcsodálatosabb és legkiegyensúlyozottabb éghajlatú helyén lakunk, de Európának az egyik legviharosabb térségében – a Kárpát-medencében. Miért volt oly rettentően bonyolult a helyzet a tizenkilencedik századi szabadságharcunk idején? Mert két világrend csapott össze: a kiváltságokra épülő modern abszolutizmus és a kapitalizálódás, illetve a polgári fejlődés új rendszere, a közteherviselésen alapuló liberális jogállamiság eszméje. Ez volt az igazi nagy rendszerváltozás, amelyhez fogható korábban csak a rabszolgatartó társadalom megszűnése volt. Nagy nemzeti forradalmunk tehát a rendi állam megszűnése és a nemzetállamok születése idején zajlott. De nem ezért volt bonyolult a kor, hiszen az Atlanti-óceántól keletre egészen a Kárpátok körívéig ez zajlott – mi voltunk akkor a Nyugat keleti pereme, akár csak most. A bonyolultság inkább abból eredt, hogy a rendiség legerősebb és legelmaradottabb őre a cári birodalom volt, ahol nem zajlott rendszerváltoztató forradalom. Továbbá a magyar átalakulás nem csupán forradalomként jelent meg a történelem színpadán, hanem a történelmi állami önállóság, azaz nemzeti vagy inkább állami önrendelkezésként is. Kisérve más nemzeteknek a magyarokéhoz viszonyítva kevésbé átgondolt, de határozott önrendelkezési próbálkozásaival. Felsorolni is sok. Ilyen szövevényből győztesen kikerülni akkor nem lehetett, és az esetleges győzelemhez szükséges szövetségesek sem adódtak. És mégis nemzeti történelmünk legfényesebb csillagaként tartjuk számon az 1848-49-es eseményeket.

Miért?

Mert Mohács idején, azaz több mint háromszáz évvel azelőtt elveszített önállóság, török hódoltság, három részre szakítottság, helytartósági rendszer ellentételei: a szociális átrétegeződés, az új osztályok megjelenése, a nemzeti polgárosodás robbanó követelménye, a nemzet újraegységesítése, a modernizáció és a nemzetiállami függetlenség óhaja egyszerre jelentek meg a követelések listáján. Az összes panasz a múlttal szemben és az összes elvárás a jövő iránt egyszerre jelentkezett. Lehet, hogy Széchenyi elképzelése volt a bölcsebb, de a nemzet energiája nem bölcsen, hanem elemi módon tört a felszínre. És minden idők legzseniálisabb magyar költője, Petőfi is így jelenítette meg ezt. Ne vizsgáljuk, hogy Petőfi szellemisége érett-e be előbb, vagy a nemzet megrendelése érkezett hamarább. Ez akkor sem derült volna ki, és utólag sem állapítható meg. Egy azonban biztos: mindennek együttes megjelenése nemcsak páratlan volt, hanem sajnos hosszúlejáratú igény is – mert az idő ugyan múlik, de a helyzetek alig változnak. Mondhatnánk Wass Albert szavaival is: a víz szalad, a kő marad, a kő marad.

De ez a szentencia ne mélyítse bennünk a lemondás lelkiállapotát. Inkább növelje a bizakodást. Ahogy a biblia is örök olvasmány, ameddig erőt meríthetünk belőle, vagy tanulságként szolgálhat. A reformkorban vagy az 1848-as forradalomban zseniális elődeink megtalálták összes bajunk ellenszerét. A mi dolgunk egyszerű: amíg a bajok léteznek, addig az ellenszerek közül kell hozzáértőn válogatni. Évtizedek óta nem élünk forradalmi időket, de a látszólagos változatlanság és az ezt kísérő időnkénti változások újabb és újabb esélyeket jelentenek számunkra.

Lássuk tehát az örök igényeinket, amelyek mentén válogatnunk kell az eszközök között: a szuverenitás, a felzárkózás, a fejlődés, az ország, a mindenkori haza, a nemzet. Semmilyen más elkötelezettségünk nem lehet. Mert az esetenként megjelenő más igények is csak ezek függvényeként jelenhetnek meg.

Évtizedek, lassan három emberöltőnyi idő óta nem volt akkora esélyünk a 48-as eszmék valóra váltására az új feltételek között, mint az elmúlt években és az előttünk álló esztendőkben. A Nyugati-Kárpátok és az Adria, Dél-Balkán közötti térségben olyan gazdasági és érdekövezeti átrendeződés történik most, aminek előképe a magyar reneszánsz, azaz Mátyás királyunk korszakában lelhető meg. Megfogalmaztuk a nemzet újraintegrálásának az irányait, és elindítottuk a megvalósulását. Minimálisra csökkent a térség nemzetei között az érdekellentét, sőt az érdekazonosság messzemenően felülmúlja az ellentéteket.

2000. március 15-én tehát jó hírem van mindannyiunk számára: közeledünk az 1848-as eszmék megvalósulásához.

Úgy legyen!