Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Duray Miklós méltatása a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjének átvételekor, Budapest, 2001. október 22.)
A magyarországi börtönök még zsúfolásig voltak 1956 mártírjaival, amikor a felvidéki egyetemisták megkezdték a független magyar klubmozgalom szervezését. Bátorság kellett ehhez, hiszen még messze volt prágai tavasz kibontakozása és a magyarországi példa – valamint a felvidéki ötvenhatosok mártíriuma – világosan bizonyította, hogy a hatalom mivel honorálja a szabad önszerveződést.
A szervezők között ott volt egy losonci fiatal, aki csak épphogy kikerült a füleki gimnáziumból, de aki a többiekkel együtt úgy gondolta, hogy az ötvenhatot követő letargia után is van tovább. A magyarságnak fel kell tápászkodnia, új utakat kell járnia, és meg kell szerveznie önmagát. S úgy gondolta, hogy ebben a felvidéki magyarságnak, a felvidéki magyar ifjúságnak is szerepet kell vállalnia.
Ez a Fiatal, Duray Miklós akkor is az egységes magyar nemzetben gondolkodott. Ez tört belőle elő, amikor – saját bevallása szerint – ifjú korában sírva fakadt, életében először hallva, ahogy egy nagy sokaság énekli a Himnuszt itt, Magyarországon, a Toroczkó téri református templomban. Élete célkitűzése ifjú korától az volt, hogy az a közösség, amelyet összeköt a Himnusz, a Szózat, összeköt a történelem – az egész magyar nemzet- felemelkedjen, mint 56-ban, és ebből a Felvidéken élő magyarság és így az ifjú Duray Miklós is kivegye a részét.
Először a pozsonyi diákkör, a József Attila Ifjúsági Klub elnöke, majd a prágai tavasz idején a CSEMADOK elnökségi tagja lett. Aztán jöttek a hetvenes évek. Az általános, szürke letargia, amelyet Duray Miklós jól ismert abból, hogy már gimnazista korában feszülten figyelt az anyaországra. Az anyaországra, ahol látta, amint az ötvenhatos fellángolás után fokozatosan kihunyt a szabadság reménye.
De Duray Miklós más utakat járt: benne nem hunyt ki a szabadság reménye. Igaz, kortársainál mindig egy árnyalattal sötétebben látta a jelent, de pont ez kellett (s kell) neki ahhoz, hogy ne nyugodjék bele abba, ami van.
Így volt ez a hetvenes évek nyomasztó világában is, amikor Duray előbb a Charta `77-hez, a csehszlovák ellenzékhez csatlakozott, majd vezető szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő bizottság megalakításában, amely az akkori Szlovákia legjelentősebb ellenzéki mozgalma volt.
A Jogvédő Bizottság nélkül nemcsak a magyarság sorsa alakult volna másképp, Szlovákia sorsa is másképp alakult volna. Hiszen a Jogvédő Bizottság katalizátor volt annak a maroknyi demokratikus talajnak az előkészítésében, amelyben a cseh és szlovák rendszerváltozás gyökeret tudott verni.
Annak idején a prágai pártközpont sem vélekedett másként. A Jogvédő Bizottság munkájának „elismeréseként” kétszer vetették börtönbe a közben jelentős geológusi szakmai hírnévre és irodalmi babérokra is szert tett fiatalembert.
Első bebörtönzésére nem egészen egy évvel a lengyelországi hadiállapot bevezetése után került sor. Akkor, amikor a lengyel börtönök és internáló táborok megteltek tudósokkal, professzorokkal és a munkásintelligencia legjobbjaival.
Egy felvidéki, magyar, közép-európai demokrata pályája ez, aki nem enged a 48-ból. Nem engedett és nem enged a még gyermekkorában átélt 56-ból, a fatalon végigcsinált 68-ból, nem engedett és nem enged a saját sorsába íródott 81-ből. Nem engedett és nem enged abból, hogy térségünkben igazi szabadság és igazi demokrácia legyen, amely csakis az emberi és kisebbségi jogok következetes tiszteletben tartásán alapulhat.
Duray Miklós pályájának van egy motívuma, amely látszólag ellentmondásos. De csak látszólag. Ez a nyolcvanas és a kilencvenes évek törekvései közötti különbség.
Két börtönbüntetése között, 1983-ban ő szervezte meg az első „nagy magyar egységet” a magyar iskolák védelmében. A „nagy magyar egységet”, amelyben egyaránt benne volt a felvidéki magyarság hivatalos és földalatti vonulata, a félhivatalos és mind a két ellenzéki Magyarország, benne volt a nyugati magyarság és azon keresztül a célpont, a nyugati közvélemény. Ez az egység nemcsak egy alapvető nemzeti ügy támogatása körül alakult ki, de kikristályosodott benne az egész magyar politikai élet nyugati irányultsága is.
Aztán jött 1989, amely Duray Miklóst Amerikában találta. A magyarság megmozdult a Felvidéken is, és csatlakozott a forradalomhoz. És akkor hazajött Duray, és máig közeli munkatársaival megalakította a Független Magyar Kezdeményezés számára alternatívát kínáló Együttélést. Megkezdődött a több mint fél évtizeden át tartó ádáz vetélkedés azért, hogy ki a jobb demokrata és ki a jobb magyar a Felvidéken.
Mi történt? Az egység egykori atyja most szétverte az egységet? Akkoriban ezt sokan így élték meg. Mert nem láttak olyan messzire, mint Duray Miklós. Sem erkölcsi, sem elméleti értelemben.
Duray világosan látta -1983-ban éppúgy, mint 1989-ben -, hogy illúzió önmagában véve a demokratikus átalakulástól remélni a kisebbségek, köztük a szlovákiai magyarság helyzetének a jobbra fordulását. A dolog pont fordítva működik. Nem önmagában véve a demokráciától lesznek emberi jogok, hanem akkor és csak akkor lesz igazi demokrácia, ha az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartásának követelményéből nem engedünk.
Duray látta, hogy szükség van egy önálló magyar érdekképviseletre. És ha ez az érdekképviselet eléri céljait, és a magyarság megkap mindent, amire szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát a szülőföldjén – akkor és csak akkor győzhet a demokrácia Szlovákiában.
Ezért nem volt elég megalkotni a csehszlovák ellenzék magyar vonulatát, és ezért nem volt elég megalkotni a szlovák pártok magyar szekcióját. Ezért kellett a Jogvédő Bizottság és ezért kellett az Együttélés. S tegyük hozzá: ezért kell a Magyar Koalíció Pártja, az oly nehezen életre vajúdott egységes magyar párt!
És ezért vált az, aki mindezt látta, a szlovák belpolitika, illetve a szlovákiai magyar politikai élet „mumusává”, a „radikálissá”, a „nacionalistává”, a „rossz magyarrá”, akivel szemben olyan világosan fel lehetett mutatni kívülről a „jó magyar” eszményét, azt, aki „mérsékelt és a nem olyan nacionalista, mint Duray”. Elég volt ehhez csak görbe szemmel nézni Durayra, vagy pusztán lesajnálni őt. Elég volt a tolerancia elvére hivatkozva engedni azokból az emberjogi elvekből, amiket ő megszabott.
Nem mondom, hogy bizonyos helyzetekben ne lenne meg azoknak a maguk igaza, akik valamit valamiért alapon itt vagy ott engednek. Ez része a politikának. De lenne-e miből engedni, ha Duray Miklós nem teszi magasra a mércét? Lenne-e kihez és mihez képest kompromisszumot kötni, ha Duray nem ragaszkodna „utolsó töltényig” – igazságához? Van-e egyáltalán politika szilárd elvek nélkül? Duray szálka azok szemében határon innen és túl, akiknek mindig volt és van mentségük az elvtelenségükre!
Tudjuk, semmi sem nehezebb, mint éppen annak tudomásul venni a reálpolitikai kompromisszumokat, aki ragaszkodik az igazsághoz. Duray Miklós egyik legnagyobb teljesítménye az az alázat, amellyel – az MKP megalakulása és kormányzati szerepvállalása után – egyet hátra lépett és képes hallgatni. Megannyi engedmény esetén, miközben mindenki tudja, hogy Miklósnak sokszor más a véleménye.
De Duray Miklós képes hallgatni is, mert a mai Duray és az 1983-as Duray ugyanaz. Szent számára az egység, ha az egység az emberi és kisebbségi jogok érvényesülése felé mutat. Szent számára az egység, mert csak az egységes erő képes szembeszállni a szlovákiai magyarság elleni diszkriminációval.
A Biblia szavaival: mindennek ideje van, ideje van a szólásnak és ideje van a hallgatásnak, ideje a cselekvésnek és ideje a csendességnek.
Van egy látószög, ahonnan a látványos kudarcok és a legfényesebb politikai eredmények is csak ideig-óráig valók. A döntő az, ami a mélyben zajlik. A közösség lelkének mélyrétegeiben. Ott, ahol az emberek eldöntik, hogy „Van tovább, vagy nincs tovább?” „Megyünk, vagy maradunk”? „Beolvadunk, vagy megmaradunk”?
Amikor Duray Miklós beszél vagy hallgat, akkor erre a mélyrétegre világít rá. Arra világít rá, hogy a szlovákiai magyar elit politikai teljesítményét történelmi távlatokban az ítéli meg, ami ezekben a mélyrétegekben zajlik.
Így válhatott ő a szlovákiai és összmagyarság számonkérő lelkiismeretévé. Mert ő ifjú kora óta a magyarság mélységében és egészében gondolkodik.
Ezért vállal kezdeményező és meghatározó szerepet a nemzeti integrációs folyamatban: a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásában és a státustörvény megalkotásában. Ennek a folyamatnak a végén már fölsejlik a magyarság Új hivatása, az új évszázad Közép-Európájában!
Ezért mondhatjuk el, hogy Duray Miklós nemcsak a Felvidéké. Kitudja, hol lenne a magyar nemzetpolitika, ha nem lenne egy ilyen kiváló emberünk? Nekünk, mindnyájunknak, a Kárpát-medence magyarjainak, mind a tizenötmilliomod magunknak. Ezért hálásak vagyunk az Úr Istennek, hogy adta nekünk Őt! És ezért tartotta fontosnak az anyaország, hogy erről a lehető legnagyobb kitüntetés formájában is hitvallást tegyen.