Mesterkélt viharok a státustörvény körül

(2003. január)

A 2002. évi magyarországi kormányváltás után akkor vált először idegessé a hangulat a státustörvény körül, amikor az új kormány külügyminisztere és annak politikai államtitkára félrevert harang hangján szólva méltatlankodott, hogy a leköszönő Orbán-kormány nem tájékoztatta a hivatalba lépő új kormányt a státustörvényt módosító javaslatáról. Ez lehet, hogy így volt, de ilyen javaslat hivatalosan csak akkor létezhetett, ha azt megtárgyalta a Magyar Állandó Értekezlet is, ez pedig nem történt meg. Azt azonban tudta minden MÁÉRT tag, hogy a Velencei Bizottság 2001. november 19-én ismertté vált véleménye alapján el kell végezni néhány apró módosítást a törvényben – a végrehajtási rendeletek már tartalmazták ezeknek az elemeit. A MÁÉRT keretében ez a meggyőződés létezett még 2002. november 17-én is, a MÁÉRT csúcson. A hangulat azonban ekkor ismét egy kissé ideges volt, mert egy hónappal ezt megelőzően elterjedt a híre, hogy elkészült az új kormány módosító indítványa, de azt senki nem ismeri. Az ortodox titkolódzás fátyla lengedezte körül ezt a javaslatot. Végül november 6-án sebtében, 11-ére összehívtak a MÁERT szakbizottságok megkerülésével – egy MÁÉRT egyeztető tanácskozást, amelyen a módosított javaslatot kellett megtárgyalni, majd 1G-17-re a csúcsértekezletet. Az egyeztető tanácskozáson már kiderült, hogy a módosítások túllépik a Velencei Bizottság által meghatározott küszöböt, mivel a módosítók csökkenteni kívánják a magyar igazolvány szerepét és jelképi erejét, valamint a kedvezmények és a támogatások egyértelműen meghatározott rendszerét homályosítani akarják. Annak ellenére jelent meg ez a szándék, hogy a Velencei Bizottság világosan leszögezte: az „anyaország” a vele azonos kultúrájú, határain kívül élő közösségek tagjait a kultúra, az oktatás, tehát a nemzeti azonossággal összefüggő területeken támogathatja az általában szokásos módon, vagy ha ettől eltérően kívánja, teheti az érintett állam egyetértésével. A státustörvényben megfogalmazott, a szülőföldön igénybe vehető oktatásinevelési támogatások viszont semmiben sem térnek el a szokásos módtól, hiszen pályázat útján eddig is igénybe vehetők voltak hasonló támogatások – a törvény csupán rendszert teremtett a támogatások eddigi rendjében. A november 16-17-én ülésező MÁÉRT csúcson az volt a leggyanúsabb lépés, hogy a magyarországi kormányzati oldal nem volt hajlandó bemutatni a november 11-én folytatott egyeztetés eredményét. Ennek ismerete nélkül egy négypontos megállapodással a MÁÉRT csúcs zöld utat adott a módosítási folyamatnak. November 19-én, amikor ismert lett a törvénymódosító javaslat MÁÉRT-es változata, világossá vált, hogy 17-én miért nem volt szabad megismerni a 11-i egyeztetés eredményeit. A november 19-i dátummal jelzett módosítási javaslat ugyanis egyetlen szót sem tartalmaz az egyeztetésen elhangzott és jegyzőkönyvezett észrevételekből. A 17-én kötött megegyezést pedig torzítva építették be a módosítási javaslatba. November 17-én – sajnos – a MÁÉRT csúcs nemcsak a törvény módosítására, hanem annak manipulálására is lehetőséget adott.

 

Ki az úr a háznál?

A Velencei Bizottság véleményalkotását a tárgyilagosság múzsája vezette. Így jött létre státustörvényünk ügyében az egyedüli európai normaszöveg – noha a bizottság összehívását a román és a szlovák politikai rosszakarat kényszerítette ki. A Velencei Bizottság véleményének közzététele után, 2001 karácsonya előtt született meg az Orbán-Nastase megállapodás, amely nyugalmi helyzetet teremtett az erdélyi magyarság számára, és ennek köszönhetően 2002 folyamán több mint negyedmilliónyi romániai magyar kérvényezte a magyar igazolványt. A két miniszterelnök megállapodása után értelemszerű elvárásnak tűnt, hogy megegyezés születik Szlovákia miniszterelnökével is, hiszen őt éppen Orbán Viktor emelte be az európai politikai szalonokba. Az események azonban nem az elvárások szerint történtek. Szlovák részről a külügyi államtitkár, Jaroslav Chlebo közvetítésével 2002 februárjában bejelentették, hogy a bukás előtt álló magyarországi kormánnyal a státustörvény ügyében már nem tárgyalnak, az új kormánnyal fognak megegyezni. Ezzel kapcsolatban kézenfekvő a kérdés: honnan tudták, hogy kormányváltásra kerül sor Magyarországon, hiszen ez csak hajszálon múlott, az akkori közvélemény-kutatások az Orbán-kormány győzelmét jósolták? Az viszont tény és durva valóság, hogy a 2002. november 17-i MÁÉRT-ülés után november 26-án sorra került Medgyessy-Dzurinda találkozón minden a visszájára fordult. Már semmi sem bizonyult igaznak, amit korábban valószínűnek tartottunk. A MÁÉRT csúcson az MKP elnöke, Bugát Béla magabiztosan jelentette be, hogy sikeres közvetítése után a szlovák fél egyetért azzal a törvényt módosító változattal, miszerint Szlovákiában az oktatási-nevelési támogatás címzettje a magyar iskolák, illetve tagozatok mellett megszerveződött Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége legyen. Úgy tűnt, ezzel szét lett vágva a gordiuszi csomó, mivel Dzurinda állítólag jelezte, hogy ezután aláírja Medgyessyvel a megállapodást. Ez azért is jelentős előrelépés lett volna, mert mindaddig éppen a szülőföldön igénybe vehető támogatást kifogásolták szlovák részről. A kormányfők találkozója azonban másról szólt. A szlovák kormányfő bejelentette, semmi sem fogadható el a státustörvényből és a szlovákiai állampolgárokra ne is vonatkozzon. E bejelentésnek a tartalma, körülménye és hangvétele teljesen szokatlan volt. Medgyessy Péter valószínűleg ilyen helyzetben még sohasem találtatott. Utoljára magyar politikusként talán Horthy Miklós kerülhetett hasonló helyzetbe, 1944 márciusában Hitler főhadiszállásán, vagy néhány magyarországi kommunista politikus Sztálin és Hruscsov színe előtt Moszkvában, vagy Dubček Brezsnyevvel szemben 1968. augusztus 21-e után. Két irányban lehet keresni a magyarázatot erre a helyzetre. A miniszterelnöki találkozókat békeidőben mindig gondos szakértői egyeztetés előzi meg, hogy ne kerülhessen sor hasonló kenyértörésre. Ezért kell feltenni a kérdést: ez vagy a magyarországi külügyminisztérium csődje, vagy tudatos cselekedete. Ha a külügy csődöt mondott volna, egy ilyen botrány után kézenfekvő lenne a külügyminiszter lemondása. Ez nem történt meg. Sőt, az ellenkezője következett be: a státustörvény módosításának bonyolítását ezt követően teljes terjedelmében az MSZP elnöke által vezetett külügyminisztérium vette át, ami azt sugallja, hogy Magyarország miniszterelnökét tudatosan sodorták kényes helyzetbe. Az MKP elnökének közvetítési igyekezetét pedig Frunda György szavaival lehetne leginkább minősíteni: ha a szlovák kormányfő az MKP-val kialakított közös álláspontot követte Budapesten, akkor baj van az MKP-ban. Ha nem azt képviselte, akkor ebből az MKP-nak kell levonnia a tanulságot.

 

Közbelép az ötödik hadoszlop

A státustörvényt Magyarországon mind elfogadása előtt, mind utána, főleg a 2002. áprilisi parlamenti választásokat megelőző hónapokban a Magyar Szocialista Párt és a magát liberálisnak valló Szabad Demokraták Szövetsége támadta. (A választások után e két párt alakított új kormányt.) Az utóbbiak eleve elutasították a törvényt, az előbbiek pedig a szociális demagógia eszközeivel élve igyekeztek azt szembeállítani a magyarországi állampolgárok érdekeivel. Főleg azáltal, hogy a törvény munkavállalási lehetőséget nyújt a magyar igazolvánnyal rendelkezőknek, és ez szerintük hátrányos helyzetbe hozza a magyarországi munkavállalókat. A szülőföldön igénybe vehető oktatási-nevelési támogatásokat is úgy igyekeztek beállítani, hogy károsítja, sőt hátrányosan megkülönbözteti a magyarországi állampolgárokat. E két valótlan állítás azonban nem múlt el nyomtalanul, visszaköszönt a későbbiek során az Európa Tanács, az Európai Unió és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet véleményeiben. Lehet, hogy ez nem véletlen, mert az ET véleményét Erik Jürgens, holland szocialista, az EU véleményét Günter Verheugen német szocialista gyökerű főbiztos, az EBESZ véleményét pedig Rolf Ekeus svéd szocialista orientáltságú politikus fogalmazta meg. Ekeus visszhangozta először 2001. október 26-án azt a szlovák kifogást is, hogy a státustörvény a Magyar Köztársasággal szomszédos országokban a szülőföldön igénybe vehető oktatási támogatással hátrányosan megkülönbözteti az állam többségi nemzethez tartozó lakosságát. Jürgens nem csupán átvette az Ekeus-féle szemléletet (utolsó jelentéstervezete 2002 novemberében született), de hozzá is tett. Annak ellenére, hogy a státustörvény a szabad identitás vállalásán alapul, illetve a nemzethez tartozást kulturális alapon határozza meg, mégis azt állítja, hogy az etnikai eredet, azaz származás alapján különböztet meg. Továbbá helyt ad annak a véleménynek, hogy fennforog a törvény által a területi szuverenitás, a jószomszédi kapcsolatok, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletének, a diszkrimináció tiltásának és a megkötött szerződések tiszteletben tartásának a kétségessége. Felveti, hogy a törvény által használt nemzet fogalom felfogható a nemzetet elválasztó államhatárok elutasításaként is. A holland politikus javasolja, hogy a törvény módosítása kétoldalú tárgyalásos megegyezéseken alapuljon. Végezetül az Európa Tanács jogi bizottsága számára készített határozati javaslatában azt sugallja, hogy a nemzet azonos az állampolgárral, tehát nem létezik más államok területén élő nemzetrész, amivel a szabad identitásvállalást kérdőjelezi meg.

Az Európai Unió főbiztosa körültekintőbben fogalmaz, noha első olvasatra Ekeus és Jürgens véleményét ismétli. Általában azt fogalmazza meg, hogy a törvény mit ne idézhessen elő (diszkriminációt, etnikai megkülönböztetést, az EU állampolgárai közötti különbségtételt). Hangsúlyozza, hogy a szülőföldön igényelhető támogatást a magyar nyelv és kultúra támogatására kell fordítani – ez a véleménye megegyezik a törvény alkotóinak eredeti szándékával. Verheugen levelében azonban megjelenik egy olyan értelmezés, ami azonosítható a szlovák véleménnyel. Hatályon kívül helyezendő a törvény minden olyan rendelkezése, amely az etnikai származás alapján megkülönböztetésre adhat okot. Ezzel kapcsolatban azt kell megjegyezni, az EU valóban tilt mindenfajta diszkriminációt, és ez helyes. De ismer egyfajta megkülönböztetést, az ún. pozitív diszkriminációt, amit az amerikai jog megerősítő jogi normaként tart nyilván, illetve amit korábban a volt szovjet blokkban, Lenin nyomán, többletjognak neveztünk. Ezt a megkülönböztető jogi kezelést a kisebbségben élő közösségekkel kapcsolatban fogadja el az EU, csakúgy, mint az Európa Tanács, amelynek példája a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának értelmezése, mert a jogokat progresszív módon javasolja alkalmazni: a számbeli kisebbségben élők javára, ami nem jelent hátrányt másoknak.

 

Okok, okozatok és mások

Az európai triász véleménye mellé helyezni Dzurinda szlovák kormányfő 2002. november 26-án Medgyessy Péternek átnyújtott kicsinyes 15 pontját nem érdemes. Ennél sokkal fontosabb az összefüggéseket látni a vélemények és a bírálatok, valamint a támadások között, amelyeket nem elfogadólag, hanem bírálólag kell szemlélni. Státustörvényünkkel kapcsolatban a leghatározottabb kifogásokat még 2001-ben éppen a szlovák kormány részéről fogalmazták meg. Ez nem azt jelenti, hogy ezek helytálló kifogások, azt sem, hogy a pozsonyi külügyminisztériumban van vagy volt az európai jog legjobb szakembere, hanem elsősorban azt, hogy nem fogadható el számukra az emelkedő magyar nemzet léte. A státustörvény előkészítése során, 2000 őszétől kezdve folyamatosan kaptak információkat a törvény előkészületeiről a Magyarországgal szomszédos államok kormányai, illetve külképviseletei. Volt idejük megismerni a készülő törvény szövegét, elegendő terük nyílt a konzultációkra és a véleménynyilvánításra. Nem igaz, hogy nem volt folyamatos tájékoztatás. A MÁÉRT határon túli tagjai, főleg a MÁÉRT szakmai bizottságaiban ugyanakkor azt felügyelték, hogy a státustörvény ne ütközzék a szomszédos országok jogrendjébe. Nem is ütközik. Ezért az ellenvetések a törvénnyel szemben kizárólag politikai eredetűek. Ez úgy értelmezhető, hogy a státustörvénnyel kapcsolatban politikai eszközökkel és hatalmi parancsszóval akarják azt megakadályozni, amire egyébként az állam jogrendje szerint az állampolgárnak joga van.

A törvény magyarországi ellenzőit más szempontokból kell megítélni. Ott egyrészt pártpolitikai okokból a szociális demagógia toborzó harása miatt ellenzik a törvényt. Ellenzőinek másik tábora pedig zsigereiben utálja azt, ami az egyetemes magyarság megtartását segíti.

A törvény Magyarországon belüli és kívüli ellenzőit az a közös cél kapcsolja össze, hogy megakadályozzák, vagy korlátozzák az államhatárokkal elválasztott magyarság együttes nemzeti létét. A státustörvény ugyanis a nemzeti lét egyik fontos elemét hivatott újrateremteni: a közös jövőtervezést. Akik a törvény ellen lépnek fel, vagy hatósugarát szűkíteni kívánják, azok a nemzet együttes jövője ellen dolgoznak.

A Velencei Bizottság Európa legjobb jogászainak együttműködésén alapul. Véleménye a státustörvény létjogosultságát és működtetését nem vonja kétségbe. Az általa közzétett megállapításokat alantas politikai szándékokkal ugyan lehet gyengíteni, de azokat kétségbe vonni csak nagyon kevesen merészelik. A státustörvény azon államok egyikének jogrendjét sem sérti, ahol magyarok élnek a Kárpát-medencében. Körültekintő alkalmazása tehát sehol sem ütközik az írott joggal. Politikai eszközökkel megakadályozni azt, ami az írott jog szerint lehetséges, visszalépést jelent a 20. századi Európa sötét korszakaiba. De ezen nem kell csodálkoznunk. A rendszerváltozással törvényszerűen összefüggő gondolkodásváltozás nem csupán kelet-közép-európai szükség, hanem egész Európáé. A státustörvény a 21. századról szól. Az ellenzői pedig a 19. században és a 20. század rossz korszakaiban botorkálnak.