Megkésett segélykiáltás

(Beszélgetett: N. Gyurkovits Róza, 2004. január vége)

Január elején nyílt levelet tett közzé a magyarországi sajtóban Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, amelyben új magyar nemzetstratégiát sürgetett, ehhez pedig új magyar-magyar paktumot is a Magyarország határain belül és a vele szomszédos országokban élő magyarok képviselői között. Markó egységes nemzetstratégiáért kiált, mert a romániai magyarok politikai-szervezeti egysége megbomlott, a Délvidéken pedig elvérzett a választásokon a több különálló, esetenként szembenálló politikai párt által képviselt magyar közösség. A nyílt levél tisztázandó témaköröket sorol fel, konkrét kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre stratégiai választ kellene adni. Duray Miklóstól, a Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnökétől először azt kérdeztem, ő hogyan értelmezi a Markó által megfogalmazottakat?

– Nem akarom sajátosan vagy félreértően értelmezni Markó Béla nyílt levelét, amelyet 2004. január 3-án fogalmazott meg, mert maga a levél is több sajátosságot tartalmaz. Magyar-magyar paktumot sürget, de a levél elsősorban a magyarországi értelmiségnek szól, és nem az egész magyar értelmiségnek. De valójában nem is hozzájuk intézte szavait, hanem csupán a magyarországi politikai közélet résztvevőihez, az Élet és Irodalmat valamint a Heti Választ olvasó pártpolitikusokhoz, így hát a megszólítottak köre elég szűk.

Bevallom, végigolvasva fejtegetését, nem tudok mit kezdeni írásával, bár idegességét megértem és osztom. 2003. kora telén ugyanis Szerbiában előrehozott parlamenti választásokat tartottak, és ott a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) egy szélesebb választási koalíciót kötött, ez azonban nem jutott be a belgrádi parlamentbe. A fiaskó egyik oka az volt, hogy ebbe a koalícióba nem lépett be az összes magyar politikai csoportosulás, mert két, súlyában ugyan jelentéktelen politikai tömörülés távolmaradt ettől a választási együttműködéstől, de részvételük az összefogásban elegendő lehetett volna a parlamentbe jutásra. Fél százalékon múlt a siker. Néhány évvel ezelőtt, 1998-ban hasonló veszély fenyegette a felvidéki magyarságot is, de a magyar pártok egyesülésével ezt el lehetett hárítani.

A vajdasági magyar politikai erők balsikere a szerbiai választások során felerősíthette Markó Bélában azt a félelmet, hogy 2004 őszén, a romániai parlamenti választásokon hasonló sorsa juthat az erdélyi, illetve a romániai magyarság is. Az erdélyi magyarság ugyanis egyértelműen két részre szakadt. Nem egyszerű differenciálódásról van szó – mert ez létezett eddig is, és létezik másutt is -, hanem arról, hogy a Markó által vezetett RMDSZ az egyik oldalon és a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a Székely Nemzeti Tanács Csapó József elnökletével, valamint a polgári körök Szász Jenő vezetésével a másik oldalon ma már farkasszemet néznek egymással.

– Miért következett be a szakadás?

– A kilencvenes évek elején, 1992-1993-ban, amikor megjelentek az RMDSZ-en belül az első válságjelek, még sikerült kezelni őket. Egyrészt azáltal, hogy bonyolult szövetségi szerkezetet alakítottak ki, létrehozták a Szövetségi Képviselők Tanácsát, és ígéretet tettek az államtól független „belső” választásokra egy sajátos önkormányzati rendszer kialakítása érdekében. Ez utóbbi azonban nem valósult meg. Másrészt konszenzusra jutottak az autonómiát illetően. Ez a kolozsvári egyezményben, illetve a főtéri Szent Mihály-templomban tett fogadalomban csúcsosodott ki – ebben részt vettek az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti képviselői, akiknek jelentős része ma is élvonalbeli politikus, beleértve Markó Bélát, a szövetségi elnököt is. A megegyezés arról szólt, hogy küzdeni fognak Erdély autonómiájáért. Ez azonban ugyancsak nem következett be, noha Csapó József kidolgozta az autonómia-tervezetet. Pontosabban: Tőkés László azt állítja, hogy Markóék elárulták az autonómiát, Markó Béla pedig azt mondja, hogy apró lépésekkel – a nyelvhasználati jogok bővítésével, az egyházi vagyon visszaigényelhetőségével, a mezőgazdasági földek és erdők visszaadásával – haladnak az autonómia felé. A tény viszont az, hogy az erdélyi politika kettészakadása a minimumra csökkenti az autonómia esélyét.

– Kit terhel a felelősség?

– Az RMDSZ fokozatosan áttért az értékorientáltságról az érdek- és gazdaság-orientáltságra. Persze ez sem romániai magyar sajátosság, másutt is történt ehhez hasonló. Szlovákiában például néhány magyarországi politikus segítségével és az MKP kormányzati helyzetének jóvoltából megerősödtek a magyar közösségen élősködő pénzügyi érdekcsoportok, valamint megszaporodott a gazdasági érdekek mentén politizálók száma. A kárpátaljai magyar politika pedig a magyarországi MSZP segítségével az ukrán maffia felé sodródott. Csakhogy Erdélyben úgy polarizálódtak a politikai erők, hogy ma már az a veszély fenyeget: ha nem jutnak egyezségre, a romániai parlamenti választások vesztese az erdélyi magyarság lesz, mert elveszítheti parlamenti képviseletét.

– Miért baj ez?

– Ha parlamenti képviselet nélkül maradna egy olyan erős közösség, mint az erdélyi vagy a felvidéki magyarság, melynek lélekszáma Szlovénia illetve Montenegro lakosságával mérhető, akkor szertefoszlana a politikai súlya. Érdekeit nem jeleníthetné meg a politikát alakító fórumokon, külképviselete súlytalanná válna, és ez beláthatatlan veszteséget okozna. Markő Béla okos ember, ezt ő világosan látja, szerintem ezért folyamodott a nyílt levélhez. Ehelyett azonban inkább önbírálatot végezhetett volna, és a romániai magyar közösségen belül rendezhetné a sorokat.

– Van esély a sorok rendezésére?

– Tőkésék 2004 januárjában tárgyalásokat javasoltak, de Markóék elutasították ezt, ami persze nem azt jelenti, hogy Tőkésék a jó fiúk, Mackóék a rosszak. Markóék, mint birtokon belüliek, az erő pozíciójából viszonyulnak az eseményekhez, jelenleg a Magyar Szocialista Párttal a hátukban, Tőkésék pedig teret akarnak nyerni a magyarországi legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz által támogatva. Anélkül, hogy egyetértenénk ezzel a szembenállással, természetesnek kell vennünk. Ez mutatja azt, hogy a magyar politikai élet, államhatároktól függetlenül, egy testként lélegzik.

– Markó Béla úgy véli, a magyarországi politikusok felelősek a megosztottságért.

– Markó Béla újévi nyílt levele azt tanúsítja, mintha az elmúlt 13-14 évben kívül állt volna a kárpát-medencei magyar politikán. Például magyar nemzetstratégiát követel. Mintha nem tudna róla, hogy az elmúlt években számos nemzetstratégiai kérdésben megegyezés született, például 1996-ban az első magyar-magyar csúcson az autonómiát illetően, vagy ugyanebben az évben a Magyarok Világszövetségének nemzetstratégiai tanácskozásán. A korábbi nemzetstratégiai és paradigma-tanácskozások eredményei 1998-ban beépültek az Orbán-kormány programjába, illetve a MÁÉRT jóvoltából néhány ilyen elképzelés rögzült a státustörvényben, melynek elvtelen módosításához éppen Markó Béla és Bugár Béla adott zöld utat 2003 januárjának végén Szatmárnémetiben, az RMDSZ kongresszusán – legalábbis erről a ,,kis csúcstalálkozóról” ezt állítja Kovács László, a Medgyessy-kormány külügyminisztere.

A nemzetpolitikai konszenzus mai képlékenysége nem abból fakad, hogy Erdélyben szemben áll egymással két tábor, hanem abból, hogy az egész magyarság két részre van osztva, két ellentétes és felcserélhetetlen értékrend szerint igazodik. Ennek a kettéválásnak semmi köze a pártpolitikához, ezért az sem igaz, amit 2002-ben igyekeztek bemagyarázni a szocialisták a kevésbé művelteknek Magyarországon, hogy az Orbán Viktor képviselte politika osztja ketté Magyarországot.

A pártosság csupán egy természetes differenciálódást jelent minden pluralista demokráciában. A magyar politikai közélet kettészakadása azonban a közgondolkodásban jelenlevő két teljesen ellentétes értékrend okán létezik. Ilyen mértékben ez magyar sajátosság. Összefügg a modern magyar államfejlődésnek az első világháború végén bekövetkezett defektusaival: a magvar modernizmus elbukásával, a történelmi magyar állam erőszakos szétrombolásával.

– Hogyan határozná meg a szemben álló értékrendeket?

– A szembenálló értékrendek egyikét a nemzetorientáltságú politikai elit, a másikat az individuum-irányultságú elit képviseli, amely az ideológiai és a politikai csoportosulások szerint is egészen pontosan behatárolható. A jobboldali konzervatív, a jobbközép, a nemzeti liberális és a történelmi baloldal, vagyis a szociáldemokrácia nemzetközpontú. A nemzetet kulturális, történelmi és politikai közösségként értelmezi. A neoliberálisok, a szociál-liberálisok, a kommunisták és a posztkommunista szocialisták pedig a nemzet közösségi mivoltát tagadják, vagy maradiságnak bélyegzik. A nemzetet csupán az egy kultúrához tartozó egyének-állampolgárok – halmazaként értelmezik úgy, hogy az állampolgári kötődés fölülmúlja a nemzeti köteléket. Ez lényeges különbség, mert amíg a nemzetet közösségként értelmező oldal a közösségi érdekek mentén próbálja mobilizálni a társadalmat, addig a másik irányultság a társadalmat főleg egyéni gazdasági célok vagy gazdasági csoportérdekek irányában igyekszik mobilizálni.

Mindebből az is következik, hogy amíg a magyarországi társadalom így van ketté osztva, addig nagyon nehéz lesz azt a szakadékot is áthidalni, ami például Erdélyben kialakult az RMDSZ és a Tőkés-féle csoport között, ugyanis ez a kettészakadás nem csak Magyarországra jellemző, hanem az egész kárpát-medencei magyarság közgondolkodásában jelen van, csak éppen az elszakított magyaroknál sokkal kisebb mértékben.

– A stratégiaalkotás 1998 óta a Magyar Állandó Értekezlet keretén belül folyik a magyarországi és a határon túli magyar politikai elitek részvételével Miért nem lehetett célravezető ez a munka?

– Sokan azt gondoltuk, hogy ez elvezet a célhoz, 1990 és 1998 között minden nemzeti műhely a nemzetstratégián dolgozott. Csak érdekességként említem, hogy ezeknek a műhelyeknek a munkájában sem Markó Béla, sem Tőkés László nem mélyedt el, de nem vettek részt benne baloldali és neoliberális vagy balliberális politikusok sem, csupán kívülről bírálgattak, esetenként elég epésen.

Markó Béla elvárása a nemzetstratégia kimunkálására ugyan jogos, de ez a munka már rég elkezdődött. Magyar nemzetstratégiát azonban a magyarországi politikai élet és a magyarországi kormány részvétele nélkül nem lehet megvalósítani. A Markó Béla által óhajtott receptet viszont nem lehet beváltani. O ugyanis magyar-magyar paktumot, közös célrendszert, a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát, a határon túli magyar közösségek politikai egységének támogatását, a határon túli magyar szervezetek önkormányzati és parlamenti küzdelmének támogatását követeli nemzetstratégiaként. Csakhogy ez önmagában nem nemzetstratégia, csupán szónoki felvetés, ugyanakkor érdemes vitatkozni arról, hogy ki mit ért egy-egy meghatározáson. Markó Béla felvetései inkább a taktika területére tartoznak.

Érdemes azonban feltenni a kérdést, hogy Markó Béla miért támaszt – egyébként nem alaptalan – elvárásokat a magyarországi politikai közélet szereplőivel szemben.

– Miért lennének alaptalanok az elvárások?

– Gondoljunk vissza az első magyar-magyar csúcsra, amely 1996. július 5-én ült össze (hanganyagát a konferencia szervezői közül valaki kiszolgáltatta a szlovák titkosszolgálatnak). A határon túli magyaroknak az akkori magyarországi kormánnyal kellett harcot vívniuk a közös nyilatkozat nemzetstratégiai pontjaiért, például, hogy a szülőföldön maradás egyik legfontosabb tényezőjeként az autonómiát fogadjuk el. Az akkori ellenzéki Fidesz, az MDF és a kisgazdák nélkül ez nem sikerült volna. Nem sokkal ezután került sor a román-magyar alapszerződés egyeztetésére, melynek keretében a Horn-kormány elfogadta az autonómia vonatának vakvágányra állítását. Az akkori hangulat érzékeltetéseként kell megemlíteni, hogy ezt megelőzően Magyarországnak egy nagyköveti rangban lévő diplomatája (nyilván nem saját ötletként) kijelentette: a magyarországi kormány hajlandó aláírni akár egy üres papírlapot is alapszerződésként Szlovákiával, ha Magyarország NATO-tagságának ez a feltétele. Ekkor már messze állt a magyarországi kormánypolitika az antalli külpolitika hármas pillérétől (európai integráció – szomszédságpolitika – határon túli magyarok, mint egyenrangú elemek), amiről az 1990-1994-es kormányzási ciklusban állítólag politikai egyetértés alakult ki a parlamenti párotok között. A Markó Béla vezette RMDSZ kérésére egyébként a román-magyar alapszerződés szövegtervezete miatt ült össze 199G augusztusának végén a második „csonka” magyar-magyar csúcs a pápai református kollégium dísztermében, az augusztus 20-án rendezett budapesti parlamenti fogadáson pedig az RMDSZ (Markó Béla és Takács Csaba) kérésére éppen a román-magyar alapszerződés hibái miatt kerültem összetűzésbe Horn Gyulával és Göncz Árpáddal.

Az 1998-as magyarországi kormányváltás után ismét úgy látszott, hogy kialakulóban van a nemzeti konszenzus. A Szabad Demokraták Szövetségének politikusai kivételével senki sem merte azt mondani, hogy nincs szükség a státustörvényre, de a szocialisták fele távol maradt a szavazástól.

– Mit ért ön nemzetstratégián?

– A nemzetstratégia a nemzet megmaradásának, fejlődésének, létfeltételei javításának, közösségi létének, jövőtervezésének programja. Ha ez igaz, akkor Markó Béla sem utasíthatja el, hogy tárgyalóasztalhoz üljön saját ellenzékével, még ha ezzel elismeri is a létüket. De hogyan követelhet nemzetstratégiai hozzáállást azoktól a 2002-ben kormányra került magyarországi pártoktól, amelyek az elmúlt tizennégy évben legkevesebb kétszer rúgták fel a nemzeti egyetértést? Vagy azoktól követeli ezt, akik részt vettek a nemzetstratégia és a nemzetpolitika kialakításában, de azért nem szereti őket, mert az ellenlábasaival rokonszenveznek?

– Tehát nem ért egyet Markó Béla felvetésével?

– Még egyszer hangsúlyozom: a magyarság megosztottsága nemzetpolitikai kérdésekben nem pártpolitikai gyökerű, hanem értékrend kérdése, de megbújnak mögötte pártpolitikai érdekek is, ami miatt gyakran lehetetlenné válik a párbeszéd, de ez nem ok a nemzetstratégiai célok folyamatos módosítására.

Jogos Markó Béla elvárása a magyar nemzetstratégia megteremtésére. De tudatosítani kell azt is, hogy nem lehet minden kormányváltás után új nemzetstratégiát kidolgozni. Ez ugyanis nem lenne más, mint egy párt választási programja, ami két célból készül: a választópolgár megnyerésére és egy esetleges koalíciókötés esélyeinek a megteremtésére, de a stratégiához semmi köze. Ezt egy költőnek tudnia kell, főleg ha politikus. De azt is tudnia kell, hogy Magyarországon olyan súllyal van jelen az a politikai csoport, amely a nemzetet nem történelmi, kulturális és politikai közösségként értelmezi, hanem mondjuk a finánctőke függvényeként vagy az állampolgárok manipulálható halmazaként, hogy velük nem lehet nemzeti közösségi célokat megvalósítani.

– Mit kellene újragondolni?

– Azt például, hogy lehet-e úgy képviselni a nemzetet, hogy közben csak államot képviselek. A kettő ugyanis más-más dolog. Ha azzal az elvárással vagyok a mindenkori Magyarország iránt, hogy az egységes magyar nemzetet képviselje, akkor azt kell feltételezni, hogy a mindenkori magyarországi kormány nem csupán állampolitikát és államérdeket képvisel, hanem nemzetpolitikát is. De ugyanezt elvárhatjuk a határon túli magyar politikusoktól is – legyenek ők is a nemzetpolitika képviselői.

A rendszerváltozás óta bekövetkezett magyarországi kormányváltások a nemzetpolitika és az állampolitika közti ingakilengéseket jelzik. És nézzünk körül a Magyarország határain túli magyar politikában! Ott is léteznek ezeknek a szemléleteknek a képviselői, aminek hatására tájolódik a Magyarországon kívüli magyar politika is, az értékszempontúságtól az érdekszempontúságig.

– A Felvidéken mintha kevésbé éreznénk ezt a kettősséget.

– Ennek az az oka, hogy sikerült bizonyos mértékben lokalizálni az eltérő érdekeket, és nem engedjük kizárólag érvényesülni az érdekszempontúságot a felvidéki magyar politikában. Ha kizárólag az érdekszempontúság érvényesült volna, nem tudtuk volna törvénybe iktattatni a magyar egyetemet sem, mert akkor sokkal fontosabb lenne, hogy azok, akik az MKP kormányzása révén pénzközelbe kerültek, minél nagyobbat meríthessenek a pénzes fazékból. Mivel azonban megjelenik az értékközpontúság is az MKP politikájában, ezért sokkal kiegyensúlyozottabb politikát folytat, mint az RMDSZ. Nem azt mondom, hogy ez mindig sikeres, mert itt is látható az érdekszempontúság előretörése, de mégsem polarizálódott annyira a társadalom és durvult el úgy a helyzet, mint Erdélyben. Ott ugyanis az RMDSZ egyik legbefolyásosabb embere Románia egyik leggazdagabb milliárdosa. Nálunk az MKP országos vezetésében már nem jelennek meg ilyen emberek – ők a párt peremén Foglalnak helyet, és csak áttételesen tudnak befolyást gyakorolni a politikánkra. Az értékirányultság megőrzése fontos cél, mert hozzásegít bennünket az ezerkilencszázkilencventől kialakított nemzetstratégia részleges megvalósításához.

– Létezik egységes magyar nemzetstratégia?

– Nemzetstratégia elképzelhetetlen egy nemzeti minimum kialakítása nélkül, ellentétben a nemzetpolitikával, amit paradigmák nélkül is lehet gyakorolni. A rendszerváltozástól 1996-ig megfogalmaztuk a paradigmákat, és úgy nézett ki, hogy ezek valódi paradigmákká válnak, mert Magyarországon nevüket adták hozzá a baloldali és a jobboldali politikusok is, és a határokon kívül jelenleg is működő összes politikai erőképviselője. Most mégsem ezeket a célokat követjük. Ez azt jelenti, hogy önmagunk sem vagyunk meggyőződve arról, amit elfogadtunk. De lehet, hogy ettől veszélyesebb a helyzet: nem vesszük komolyan, amiben megegyeztünk.

Két alapvető kérdésben jutottunk megegyezésre eddig. Az egyik: meg kell felelni a XXI. századi kihívásoknak, a másik: az állami érdekek mellett a nemzeti érdekeket is képviselni kell az európai uniós csatlakozás során, illetve az Európai Unióba bekerült nemzetrészek által. Ehhez kapcsolódnak a részletkérdések. Például a tudásközpontú társadalom fejlesztése, a családközpontú társadalomtervezés, a demográfiai hullámvölgy és az asszimiláció mérséklése, a magyar nemzetrészek magyarországi jogi idegenségének csökkentése – ez történt meg a státustörvénnyel, és ez követhető nyomon a kettős állampolgárságról folyó vitában is -, és nagyon fontos kérdés a szülőföldön maradás feltételeinek megteremtése, hogy ember- és közösségbarát módszerekkel gátoljuk meg az elvándorlást. Ez utóbbinak egyik alapvető szempontja, hogyan tudom az elszakított magyarság önkormányzatiságát, azaz autonómiáját biztosítani. A szülőföldön való boldogulás pedig közös gazdasági és támogatási stratégiát igényel. És mindennek a csúcsa: a nemzet határokon átívelő újraegyesítése.

Markó Béla helyében én ezeket a stratégiai célokat kérném számon a magyar politikai közélettől. Ha ugyanis ezek mentén haladnánk, az erdélyi magyarság két nagy csoportjának a szembenállása sem jött volna létre. Az egyes ottani személyek egyéni ambíciója vagy magatartása nem lett volna elegendő a szakadásra. Noha ezen ambíciók mögé könnyen benyomul az adott államok titkosszolgálata, hiszen számukra mi sem kívánatosabb, mint a legnagyobb ellenség, a magyarság megosztottsága. Szinte nyílt titok, hogy a Magyarok Világszövetségének a tönkretételében is oroszlánrésze van a román titkosszolgálatnak, csak kár, hogy ehhez közismert és tehetséges embereket használtak fel, akik hajlandók voltak a szolgálat elvégzésére. Érdemes lenne megvizsgálni azt is – ezt javaslom Markó Bélának és Tőkés Lászlónak is -, hogy az erdélyi magyarság mostani szakadásban mennyire ludas a román titkosszolgálat. Mi Szlovákiában tudjuk, hogy mit akar elkövetni ellenünk a szlovák titkosszolgálat, és kit, illetve kiket akarnak felhasználni az egység megbontására.

– Lehet-e a kaotikus helyzetet tisztázni?

-A megoldás a már megfogalmazott stratégia szerinti cselekvés. A jelenlegi magyar politikában – elsősorban Magyarországon – ezek a nemzetstratégiai szempontok ma, 2004-ben azonban alig érvényesülnek. Markó Béla cikkét olvasva az volt az érzésem, mintha mindezt ő nem tudatosítaná. Markó ugyanakkor nyitott kapukar dönget: a nemzetstratégia meg van fogalmazva. EI kell kezdeni a megvalósítását. És meg kell egyeznie a két csoportnak Erdélyben is, mert ha ők nem egyeznek meg, akkor hiába kiált Markó Béla nemzetstratégiáért.

Persze, azt sem árt tudni egy politikusnak: akivel nem lehet ezt végrehajtani, azt le kell győzni a politikai párviadalban – a nemzetstratégia megvalósíthatósága végett.