Leveszi-e vállunkról Trianon nyomasztó terhét az európai unió?

(Pécs, 2004, március 21.)

Itt állunk egy ismeretlen világ kapujában – 2004. május elsejétől a kárpát-medencei magyarság nagyobbik része új körülmények között folytathatja életét. Egy olyan államszövetségi rendszerbe lépünk, amely Európa azon részében alakult ki, ahol töretlen volt a fejlődés, ahol nem volt tatárdúlás és török hódoltság, ahol nem húzódott a nyugat és kelet közötti ütközőzóna, ahol emiatt hamarább alakult ki a piacra termelés és a piacgazdaság, ahol nem volt hatalmon a kommunista egypártrendszer, ahol véget ért a Szovjetunió befolyási övezete. Az Európai Unió kontinensünknek nem a jobbik felében, hanem a szerencsésebb felében alakult ki. Nem azért, mert az ott lakó emberek tehetségesebbek lennének tőlünk, hanem azért, mert amit létrehoztak, az nem pusztult el minduntalan, mert oda nem törtek be keletről vagy nyugatról a hódítók.

Az Európai Unió születési helye Európának abban a részében találtatik, ahová mi is tartoztunk még 1914-ben a tatárdúlás, a török hódoltság és a Habsburg-birodalmon belüli hátrányos helyzetünk ellenére, mert a 19. század végére ledolgoztuk a Mátyás király halála óta viszontagságossá vált történelmünk okozta elmaradottságunkat a töretlenül fejlődő Európával szemben.

Az első világháború után azonban minden másképp lett, visszazuhantunk kelet-európai magányunkba és kiszolgáltatottságunkba. Félbeszakadt a magyar hatalmi, állami és nemzeti megújulás. Sohasem tapasztalt durvasággal kezdték érzékeltetni velünk európai idegenségünket, szembeállítva bennünket az összes szomszédos nemzettel. Kérdés: mi távolodtunk el Európa szerencsésebb felétől, vagy ők tőlünk’ Mivel a versailles-i és a trianoni béketákolmány nem a mi művünk, hanem az ő alkotásuk volt, nyilvánvaló, hogy ők rúgtak el bennünket magukról, és nem mi fordítottunk hátat nekik. Ma tehát nem mi haladunk feléjük, hanem ők jönnek vissza hozzánk. Ezek a megállapítások azonban csak számunkra fontosak, még ha igazak is.

Európa huszadik századi és majdnem végzetes kettéosztottsága – a célirányosan kialakított angol-francia és csehszlovák-román szemlélet szerint – a második világháború után kezdődött. Ez azonban nem igaz, mert akkor már más kezdődött. A kontinensnek az egy kultúrkörhöz tartozó keleti részét Versailles-ban illetve Trianonban szakították le a Nyugatról ugyanazok, akik szétdarabolták a történelmi Magyarországot. Ekkor váltunk a francia érdekek mentén Nyugat keleti felvonulási területévé, új ütközőzónává, melyet a Nyugat azáltal tartott sakkban, hogy a tájainkon élő nemzeteket, érdekeik egymással való ütköztetése révén kiszolgáltatta a térségen kívüli szándékoknak – nehogy egymással szövetkezzenek a szomszédok.

Az 1914. június 28-án az orosz titkosszolgálat által irányított gyilkos pisztolygolyó célba érkezése Ferenc Ferdinánd trónörökös testébe már azt is jelentette, hogy a keleti, azaz orosz, majd szovjet érdekek felvonulási területévé válunk Nyugat irányába. Így lettünk először a nácizmus, másszor a kommunizmus áldozatává. Ez utóbbi kiszolgáltatottság kezdődött a második világháború után.

Ezt az új helyzetet rögzítette Trianon egyik logikus következménye, az 1945 februárjában megkötött jaltai szerződés. Ezt követően már a Nyugat is rájött, hogy az 1920-ban megalkotott fausti műve önálló életre kelt, és számára is veszélyt jelent. Ez a felismerés azonban Churchill 1946 márciusában elmondott fultoni beszédében jelent meg először, a leereszkedő vasfüggöny rémlátomásaként, ami valóságosan kettészelheti azt az Európát, amelynek kultúrája és civilizációja görög-latin és zsidó–keresztény közös gyökerekből táplálkozik. Európa új korszakának nyitánya ugyancsak Churchill nevéhez kapcsolódik, mert pont hat hónappal később a zürichi egyetemen tartott előadásában egy európai (nyugat-európai) szövetség kialakítását sürgette. A volt angol miniszterelnök belátta, hogy a negyed századdal korábban, elődei által létrehozott versailles-i rendszer önmagában is csődöt mondott, és katasztrofális helyzetbe juttatta egész Európát. Churchillnek a német-francia megbékélésre tett javaslata folytatásaként született meg az ún. Schuman-terv, amely megalapozta azt az európai szövetségi rendszert, amelynek egyik mai következménye az Európai Unió. Ennek a szövetségnek válik a tagjává a magyarság nagyobbik része, és ezzel végleg megszűnik a jaltai szerződés európai hatása. De megszűnik-e a trianoni és a párizsi békeszerződés terhes következménye?

Nem szűnik meg, csak átalakul. Oly módon, hogy a Magyarországon, Szlovéniában (Muravidéken) és Szlovákiában (Nyugat-Felvidéken) élő magyarok a korábbiakhoz képest kedvezőbb létfeltételek közé jutnak. A Romániában (Erdélyben, Partiumban, Bánátban), Szerbiában (Délvidéken), Horvátországban (a baranyai háromszögben) és Ukrajnában (Kárpátalján, azaz Kelet-Felvidéken) élő magyarok az unióba bejutó magyarokhoz képest viszont hátrányos helyzetbe kerülnek. Ezt a május elsején bekövetkező állapotot a schengeni határrendszer nem csupán gyakorlatilag, hanem lelkileg is súlyosbítani fogja, a vízumkedvezmények ellenére.

A Trianonban bekövetkezett szétdarabolásunk után ismét a nemzet kívánt egységét romboló körülmények közé jutottunk. Közvetlenül a trianoni döntés után a szétdarabolás közös szörnyű élménye és a visszacsatolás reménye tartott össze bennünket. A kommunista hatalom idején az államhatárok átjárhatóságát a politika ugyan akadályozta, de egy rendszerben éltünk. Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás után a kommunista hatalom megdöntésének közös élménye, a közös jövőtervezés lehetősége fűzte szorosabbra az szétszakított nemzetrészek közötti szálakat. Az uniós csatlakozás után azonban az unió határán kívül rekedők az átmenetileg leszakadó geopolitikai övezetbe kerülnek. A veszély ezúttal abban rejlik, hogy a nemzet nagyobbik része él majd ezután kedvezőbb feltételek között és csupán az egy hatoda szorul ki onnan. A szétdarabolásunkban bűnös Nyugat azonban nem hajlandó semmilyen kedvezményre a magyar nemzet egységes kezelése érdekében, mert ez – úgymond – diszkriminálná a többieket. Amikor 1920-ban megvonták tőlünk – csak tőlünk-a nemzeti önrendelkezés jogát, akkor senkiben sem vetődött fel, hogy csak a magyarokat diszkriminálják, azaz hátrányosan különböztetik meg a kedvezményezettekkel vagy a győztesekkel szemben. Kérdés, lesz-e bennünk elegendő erű a nemzeti szolidaritás működtetésére, hogy semlegesítsük az unió határán kívül élő nemzetrészeink hozzánk képest hátrányosabb helyzetét. Lesz-e elegendő civil lelki erőnk, és lesz-e a mindenkori magyarországi kormánynak elegendő politikai akarata a nemzet egységének megőrzésére?

A kialakuló és bekövetkező helyzet miatt azonban mégsem kell elkeserednünk, mert arra kell összpontosítanunk, hogy a nemzet egy része esélyének a javulása Trianon negatív következményeinek a csökkentésére hogyan válhat az egész nemzet javára.

Mivelhogy a magyarok előszeretettel fedezik fel a bajt a szerencsés helyzetekben is, de nem az előrelátási adottságaik, hanem valamilyen örökletes borúlátási hajlamuk miatt, ezért azt már tudjuk, hogy a csatlakozásunk után mi fogja nehezíteni és keseríteni az életünket. Eddig azonban a gazdasági gondokat vettük csak számba, pl. hogyan fog kinyílni a bér-ár olló, milyen tőkebeáramlás fenyegetheti nemzeti szuverenitásunkat, milyen következménye lehet a munkaerő ki- és beáramlásának, mire lehet számítani a szabaddá váló ingatlankereskedelem miatt, mi lesz a mezőgazdászokkal stb. A nemzet egészét érintő, nem gazdasági jellegű stratégiai kérdésekre azonban kevéssé figyelünk. És az sem foglalkoztat bennünket, hogy Európa eredendően mégsem a pénzről és a gazdaságról szól, illetve szólt, hanem a kereszténységről, ami naggyá tette Európát.

Az európai integráció – éppen a Schuman-terv jóvoltából – nem csak a gazdasági együttműködésen, a vám- és pénzügyek egységesítésén, hanem a szolidaritáson és a fenntartható európai békén is, majd a későbbiekben a jogharmonizáción alapult. Ez az alapja az Európai Uniónak is. Ez az oka annak, hogy a csatlakozás után számtalan olyan kérdés marad érintetlen uniós szempontból, ami számunkra fontos. Szerencsére a nemzeti kultúra is ezek közé tartozik. Ugyanakkor a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek jogi helyzetét sem érinti a csatlakozás, ami azt jelenti, hogy nem várható a leszakított magyar nemzetrészek jogállásának javulása – de mégis itt kezdődik az a változás, aminek nemzetstratégiai jelentősége van, ami esélyt teremthet Trianon súlyos következményeinek a mérséklésére.

A trianoni határoknak egyik legérzékelhetőbb, a napi életünket terhelő következménye volt, hogy az államhatár gazdasági határrá is vált. Emiatt a trianoni államhatár mentén gazdasági árnyékzóna keletkezett, és ez kizárólag a magyarokat károsította. Több mint nyolcvan éve szegényednek a határ menti területeken élő magyarok, sújtja őket a munkanélküliség terhe, a kényszerű elvándorlás és az elszakított területeken dúló állami garázdaság. Az uniós csatlakozás, éppen az államhatár jellegének átalakulásával, a vámhatár megszűnésével, majd szigorú politikai jellegének közigazgatásivá szelídülésével esélyt ad az eredetileg összetartozott, de Trianonban kettészelt régiók gazdaságának összekapcsolódására és természetes fejlődésének megújítására. Az önerő ehhez azonban nem elégséges.

Már évtizedek óta rémálomként jelennek meg a nemzet szellemi horizontján a szétdarabolt magyarság szétfejlődéséről valló jegyek, a nemzet kulturális és műveltségbeli egységét veszélyeztető jelek és az önazonosságát romboló körülmények. A nemzetnek az unióhoz csatlakozó részei között azonban megszűnnek a kulturális reintegrációt gátló akadályok, összekapcsolhatóvá válnak a közművelődési szerkezetek, újraéleszthető lesz az egyetemes magyar művelődés. Ettől kezdve nem az lesz a fontos, hogy a szülőföldjén élő magyar mennyire tud beilleszkedni az állampolgársága szerinti ország társadalmába vagy mennyire tudja megtanulni ennek az államnak a ráerőszakolt nyelvét, hanem hogyan tud visszatérni az egyetemes magyar kultúrához és az európai művelődéshez. A szlovén vagy a szlovák nyelvet nem kényszerűségből fogja beszélni az ott lakó magyar, hanem a szlovén vagy a szlovák szomszédja iránti udvariasságból. De az sem kizárt, hogy a szomszéd nyelvét vagy kultúráját csupán azért fogja megtanulni, mert szereti eredetiben olvasni a szlovén vagy a szlovák köpők verseit, de lehetséges, hogy egy svájci típusú elvárással fogja szellemi energiáját erre áldozni, mert arra a helyzetre készül, hogy a magyart a szlovák vagy a szlovén magyar nyelven fogja megszólítani és ő viszonzásként szlovákul vagy szlovénül válaszol neki.

Az Európai Unióban törvényszerűen jön majd létre egy olyan politikai kettősség, aminek következményivel, hatásával, működtetésével alig foglalkozunk Ez a belpolitika és az európai politika egyidejű megjelenése, ami térségünkben nemcsak újdonság lesz, hanem egyesek számára esetleg kellemetlen meglepetés is, főleg a Magyarországgal szomszédos országok etnokrata politikusai, de a kommunista gyökerű baloldal számára Trianonban keletkezett új államok állampolitikusainak eddigi kollektivista meggyőződése szerint az állampolgár az állam alattvalója, tehát rendelkezhet vele az állam és elvárhatja feltétlen alattvalói hűségét. A csatlakozás után azonban az európai politika a belpolitikától függetlenül járhatja útját, és a politikus csak a választópolgárnak tartozik majd elszámolással. Az Európai Parlament képviselőjének nem az állampolgársága szerinti államot kell képviselnie, hanem a rá szavazó választópolgárt, és nem a vele egy államban megválasztott képviselőtársával kell majd együttműködnie – noha ennek sem lesz akadálya – hanem a vele azonos értékrendet valló többi európai képviselővel, a magyarok esetében pedig az azonos nemzetpolitikai célokat követő magyar képviselőkkel és az őket támogató többi európai képviselővel. A nem magyarországi magyar ha európai politikussá válik – szabadon képviselheti nemzetét, függetlenül a belpolitika alantas szándékaitól.

Az európai politika további távlatokat is nyit számunkra. Az Európai Parlamentben több lesz a magyar képviselő, mint a magyarországi. A Szlovákiában megválasztott magyar képviselők az unión belül használhatják anyanyelvüket, míg a pozsonyi parlamentben erre nincs joguk. Ezután az Európai Unió dokumentumai hozzáférhetők lesznek magyar nyelven is. Az unió szerveiben pedig, mindenütt, ahol érvényes a soknyelvűség, azok a magyarok is beszélhetnek magyarul – ha ott megjelennek -, akik az unión kívüli államok polgárai. A Kárpát-medencében ezáltal felértékelődik a magyar nyelv szerepe.

Az elszakított magyar közösségek gondjainak egy része kikerülhet az egyes államok belpolitikai útvesztőjéből, és az európai politika részévé, közös európai gonddá válhat, ezáltal tovább szűkül a kizárólagos belügyek köre. Ez a lehetőség növelni fogja az integrált magyar képviselet jelentőségét. A magyar politika megjelenése az Európai Unióban egy különleges helyzetet teremthet: nyilvánvalóvá teheti, hogy a magyar nemzetpolitikát nem lehet azonosítani az állampolitikával. A jelenlegi európai nemzetállam-felfogás szempontjából – miszerint a nemzet az államhoz kötődik – ez merőben új jelenség lesz az európai politikában. Talán ez által fogják megérteni az Európa-politikusok a magyar kérdést, és lehet, hogy ez hasznára válik egész Európának.

Egyben biztosak lehetünk: nem csak az európai fórumokon megjelenő integrált magyar politika lesz újdonság, hanem a magyarság határokon átívelő újraegyesítésének lehetősége is új keretek közé kerül – például kikerülhet a pártpolitika és az állampolitika korláti közül. Amikor 1996-ban először fogalmaztuk meg a nemzet újraintegrálásának gondolatát, nemcsak a nyilvánvaló szükség hozta ezt, hanem az európai integrációban rejlő lehetőségek is ébresztették a gondolatot, noha a távlatait akkor még nem láthattuk.

Az európai integráció schumani gondolata – ellentétben a tisztán racionális churchilli alapvetéssel – a béke megőrzése érdekében kifejtendő, a békét fenyegető veszélyekkel arányban álló erőfeszítéseken, a szolidaritáson és a közös jövőtervezésen, tehát a jelen és a jövő fokozatos összekapcsolásán alapult. Ezen értékek mentén érdemes végiggondolni az integráció kérdését a Kárpát-medence regionális viszonyai között, mert az integráció, Robert Schumann szerint sem csupán az egyes állantok horizontális kapcsolódása a többi államhoz, noha leegyszerűsítve annak tűnik.

A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésének eszméje csak annyiban tér el a schumanni eszmétől, amennyiben a kárpát-medencei viszonyok különböznek a nyugat-európaitól, amennyiben történelmileg különbözik a Rajna és a Mozel közén az 1871 és 1945 között kialakult helyzet a Kárpát-medence ezeréves történelmétől, illetve az 1920-ban meghúzott, addig soha nem létezett államhatárok által teremtett helyzettől. A megoldás filozófiája – a történelmi és etnokulturális különbségek ellenére – lehet azonos. Hiszen a bismarcki koncepció, miszerint a franciák és a németek között úgy kell viszályt szítani, hogy a franciákban olyan németellenesség alakuljon ki, ami a német egyesülést elősegítheti. Az ilyen tudatos viszálykeltés módszerében nem különbözik a kárpátmedencei helyzetről. A trianoni béke ugyanis az igazságtalan határmeghúzással ugyancsak a magyar és a szomszédos népek közötti viszályt hintette el – amelyik nép államalakítási vagy területszerzési jogot kapott a békekonferenciától, csak annak válhat az ellenfelévé, akiből gyarapodott, és nem annak, aki gyarapította őt. Akitől pedig elvettek, az a gyarapodótól szeretné visszaszerezni jussát.

Az európai integráció egy több összetevőjű felismerés alapján megfogalmazott regionális együttműködés csírájából fejlődött ki, a francia és a német szén- és acéltermelés egyesítéséből, azzal a nem mondvacsinált indokkal, hogy azt a régiót, ahol ennek az iparnak volt a központja, addig a háború szolgálatába, tehát a feszültség és az ellentétképzés szolgálatába állították. Az integráció tehát a tartós béketeremtés és feszültségcsökkentés eszközeként jelent meg, és a kísérletet siker koronázta.

A Kárpát-medencében nincs a Ruhr- és a Saar-vidéki acél és széntermeléshez, illetve a francia-belga karbonkori kőszéntelepek jelentőségéhez hasonló stratégiai gazdasági-földrajzi terület, és mégis van feszültség. Ez azt jelenti, hogy egyéb okok is kelthetnek békétlenséget vagy feszültséget Európa latin gyökerű kultúrkörében.

A francia-német történelmi határövezet nagyrégiójában elsősorban a természeti forrásokhoz és az arra települt iparhoz lehetett kapcsolni a potenciális veszélyforrást – ki birtokolja, milyen célból a területet. De mi lehet az oka a Kárpát-medencében a borulékony egyensúlynak, és az egyetértés képlékeny állapotának? A helyzeten nem változtatott sem az 1992-ben született Balladure-terv megcsonkításával kialakított Európai Stabilitási Egyezmény, sem a félresikerült kárpát-medencei alapszerződés-rendszer.

A kérdésre egyszerű a válasz: a felszín alatti feszültségnek nem a magyarság jelenléte az oka, hanem a magyar nemzet mesterséges szétdaraboltsága. Az 1990-es években kierőszakolt kísérletek pedig azért nem eredményeztek javulást, mert nem mérsékelték a nemzetcsonkolás következményeit. Társadalomlélektanilag ez úgy működik, ahogyan a kétszikű termést hozó növény csírája viselkedik. Fekszik a földben, fölötte munkagépek járnak, amelyek eltüntetik az eredeti domborzati viszonyokat, a földgyaluk lehengerlik a területet, döngölőgéppel tömörítik a cementtel elegyített sódert, végül befedik a területet egy összefüggő aszfaltszőnyeggel. A planírozás után lehet, hogy személygépkocsik parkolójaként értékesítik a területet, vagy katonákat gyakorlatoztatnak rajta, felkészítvén a szomszéd nemzet elleni támadásra. A kétszikű mag szempontjából egyre megy, ő ugyanis elviseli a közben átzúgó történelmet, és kivárja a megfelelő nedvességi és hőmérsékleti viszonyokat, majd csírát hajt. Kezdetben ezt senki sem veszi észre, mert csak az üregek, azaz az ajtórések irányába terjeszkedik. A rossz vagy a gondatlan tömörítés miatt megmaradt üregek azonban betelnek. De a csíra – ellentétben a gravitációval – felfelé törekszik, és áttöri a beton- és az aszfaltréteget… Ettől kezdve foglalkozni kell vele.

Amennyiben még érvényesek a schumanni elvek, de az európai modern nemzeteket kialakító elvek is, akkor a nemzet történelmi, kulturális és nyelvi összetartozását senki sem vonhatja kétségbe. Ellenkező esetben felborítaná az európai nemzetek identitásának alapját. A nemzeti identitás ugyanis nincs semmilyen viszonyban a posztnemzeti államfejlődéssel – ez utóbbi csupán arra vonatkozik, hogy az állam nem az etnikum, hanem a polgár tulajdona, és ha a polgárok közössége többkultúrájú, akkor az államnak minden etnikum, illetve kultúrkör irányában azonos feladatai vannak.

Ezen a ponton képződik a Kárpát-medencei probléma, ugyanis a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése az 1920 óta létező államhatárokon átívelő, több mint ezer éve azonos nyelv, kultúra és történelem alapján egységes nemzetrészek reintegrációjáról szól. Ez megtörténhet a határokon átnyúló szerkezeti elemek kialakításával, a magyar nemzetrészek autonóm jogainak elismerésével, sőt a kettő kombinációjával is.

Az európai integráció korábban az államoknak a gazdasági, vám- és pénzügyi együttműködését jelentette, majd Maastricht és Shengen óta ez az együttműködés hangsúlyozottan pénzpolitikai, jogi és jogalkotási, valamint biztonságpolitikai dimenziót kapott. A 2000-ben kötött nizzai szerződés az unió bővítésével kapcsolatos kompromisszumok mellett a schumani elvek mentén erkölcsileg gazdagodott – ekkor jelent meg az uniós elvek leltárában a kisebbségeknek és a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportoknak a védelme.

A ma is létező, vagy az unió bővített keretei között megjelenő új nemzeti problémák megoldásának azonban nem kell feltétlenül beilleszkednie az integráció elmúlt fél évszázadának normarendszerébe. Az alapokból kell kiindulnunk. Ha a nyugat-európai államok szorosabb együttműködésére éppen a második világháború utáni nagy ráébredés adott okot, akkor miért ne adhatna okot – éppen a nagy bővítés alkalmából -, egy hasonló ráébredés a Kárpát-medencei nemzetek új típusú együttműködésére is? Hiszen a probléma gyökere és jellege hasonló. Ha Churchill majd Schumann – azaz egy brit és egy francia – képesek voltak elődeik politikai és hatalmi álláspontjától eltérő elképzelések megfogalmazására, akkor miért ne kerülhetne sor ehhez hasonlóra a Kárpátmedencében, éppen a schumanni elveken alapuló Európai Unióban?

Miben különbözik a Rajna és Mozel közében, valamint a Kárpát-medencében létező helyzet megoldása? Az előbbinek sokkal nagyobb a gazdasági és katonapolitikai jelentősége – főleg a múltra vonatkoztatva. Az utóbbi térség a nyugat-európai politikában mindig sokadrangú szerepet játszott. De 2004. május elseje után mindkét európai probléma ugyanazon szövetségi rendszerben lesz. A Rajna-Mosel-i európai biztonságpolitikai kérdésre már rég megtalálták a választ a nyugat-európai összefogást létrehozó elődök. Mikor található meg a válasz a kárpát-medencei magyar kérdésre?

A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése során ugyancsak elkerülhetetlen a határokon átnyúló közös szerkezeti elemek kialakítása. Ez azonban nemcsak a magyar nemzetnek az államhatár két oldalán élő része között teremti meg az összekapcsolódást, hanem az integráció törvényszerűsége révén a határon átnyúló közös magyar-szlovák, magyar-szlovén, majd magyar-horvát stb. szerkezeti elemek kialakulásához, vagy a már létezők megerősödéséhez fog vezetni. Ha a magyar nemzet határon átívelő újraegyesülésével párhuzamosan kialakulnak és megerősödnek a szomszédos nemzeteket összekötő elemek is – aminek most csak a kezdetén vagyunk -, akkor a Kárpát-medencében is létrejön a schumanni elvek szerinti integráció. A több mint fél évszázaddal ezelőtt, a Rajna-Mosel vidékén elkezdődött európai integráció akkor lesz valóban eredményes a bővülő Európai Unióban is, ha bekövetkezik szétdarabolt nemzetünk integrációja és a kárpát-medencei népek érdekszövetsége. Reményeink szerint 2004. május elsejével ebbe az irányba haladunk majd fokozott ütemben.

Megszakítás