Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Orbán Viktor méltatása a Hűség-díj átvétele alkalmából, Kisoroszi, 2004. április 25.)
Amikor 1989 koranyarán valahol Toronto külterületén egy magyar családnál meghallgattam és végignéztem felvételről Orbán Viktornak az 1956-os mártírok újratemetésén mondott beszédét – azon kívül, hogy szavaitól az egyetértés boldogsága töltött el, meg a rácsodálkozás, mert ekkor hallottam e fiatalember nevét először – két esemény és két tapasztalat jutott eszembe. Az egyik emlékkép Rajk Lászlónak és társainak újratemetéséhez kapcsolódott, majd az alig három hét múlva bekövetkező októberi forradalom tizenegy éves fejjel megélt véres végkifejletéhez. A másik emlékkép, az 1968. augusztus 21. után Csehszlovákiában, ifjú-felnőtt fejjel szerzett tapasztalatok summázatóból eredt, miszerint a kommunista hatalmi rendszer nem reformálható. Ez utóbbi tapasztalatommal álltak összhangban Orbán Viktor beszédének azok a megállapításai, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek, valamint a szovjet csapatokat haladéktalanul ki kell vonni az országból. Nem árt emlékeztetni, hogy e borostás fiatalember szavait akkor és még két éven át milyen lesújtó vélemények kísérték – még azok részéről is, akik közben a demokratikus választások során kormányba kerültek. De azt sem szabad elfeledni, hogy neki volt igaza, nemcsak utólagosan, hanem az örökkévalóság szempontjából is, hiszen még 2004-ben is folytatjuk harcunkat a történelem egyik legbűnösebb rendszerének utóvédjeivel.
Orbán Viktor ez egyik legnagyobb beszédének idején, 1989-ben, még élt néhányunkban a remény, hogy az 1956-os forradalom nyomdokain haladva forradalmi úton lehet megdönteni a kommunista hatalmi rendszert – tehát valódi nagytakarítással szabadulhatunk meg a mindnyájunkat fojtogató nemzetidegen, kultúránktól idegen hordaléktól. A reményt a megannyi „bourbon”-szövedékkel átnőtt ellenzéki („nemzeti”) kerekasztal oltotta ki, ahol az Orbán Viktor beszéde által is képviselt tiszta ész logikája kisebbségbe szorult az ávós és rákosista apák fiainak és a kádári ellenforradalom jóhiszemű, de a változásba vetett hitükben megrendült áldozatainak túlsúlyával szemben. Így lett eltemetve Kárpát-medence szerte a forradalom megtisztító szelleme. Ekkor szembesültünk az igazi valósággal, és tizenöt év múltán is ezzel állunk szemben.
A XIX. század közepe óta a magyar modernizmust kibontakoztató törekvések eszméjét sokkal többször nyomták el, adták fel vagy árulták el, mint ahányszor megtagadta Péter Krisztust azon az emlékezetes péntek hajnalon. Egy biztos, hogy 1919-ben végleg elbukott. De voltak, akik mást tettek: ellenálltak, kiálltak, új programokban gondolkodtak, mert hűek maradtak az eszméhez, az értelemhez, a nemzethez és a hazához. Ezen másként cselekvők, másként gondolkodók, ezen hűségesek egyike Orbán Viktor – emiatt szeretik őt sokan, emiatt Félnek tőle sokan.
A hűség a legbonyolultabb, de egyben a legegyszerűbb érték. Mert a Csábítás Hegyéről felkínált lehetőségeknek ellenállni soha sem könnyű, hiszen a sok kívánnivaló kínálattól az ember feje inkább forogni kezd, mintsem megtisztul. Belé lehet zavarodni, mint ahogy általában történik. De mégis mily egyszerű minden, ha van mihez tartania magát az embernek, ha van sorvezetője, ha rendezetten áll lelkében a hit és eszében az eszme. Könnyű az ilyeneknek, mert az állhatatosság csak a gyengéknek erény, az erősnek természetes.
Orbán Viktor első nagy megpróbáltatása 1990 őszén következett be, amikor a hírhedt taxisblokád idején kipróbálhatta volna a manipulált népakarat erejét, és részt vehetett volna a hosszú idők óta ismét demokratikusan megválasztott magyar kormány látszólag demokratikus megbuktatásában – hiszen a demokrácia által teremtett egyik lehetőség éppen abban rejlik, hogy meg lehet buktatni a kormányt. Ennek a megbuktatandó kormánynak a miniszterelnöke Antall József volt, aki – életkora ellenére – érintetlen maradt a kommunizmustól, és ő volt azon elsők egyike, aki felismerte, hogy a kommunizmus romjai alól nem lehet markoló kanállal kimenteni a megmaradt értékeket. Orbán Viktor, akkori ellenzéki politikus, akiről azóta kiderült, hogy szintén érintetlen maradt a kommunizmustól, nem állt be az üvöltözők csapatába, noha az antalli felismerésre csak később jutott tudatosan.
Ez az elemi, zsigerekben bujkáló meggyőződés segítette őt 1993 kora nyarán a Fidesz debreceni kongresszusán azon ellenfeleinek a legyőzésére, akik – egy ellentétes értékrendet képviselve – a nemzet fiataljait ugyanabba a darálógépbe akarták kéz a kézben bevezetni, ahová a kommunista rendszer juttatta volna őket.
A gyökerekből a lélek rezdülései által felfelé áramló emberi értékekre akkor derült fény igazán, amikor 1993. december 12-én – az élet utolsó érintésétől áthatva -, visszaérkezett Antall József halálos ágyától. Íme: nemcsak a kagyló könnyezhet gyöngycseppet.
Orbán Viktor kezében a pohár a nemzethez való hűség ellenlábasainak mérgétől akkor telt be, midőn – sok dollármillió segítségével – időközben az állandó értékek túloldalára került korábbi vélt barátai 1994-ben végleg ki akarták őt iktatni a közéletből. Ők ugyanis akkor már tudták, hogy ez az ember, akit irányítani akartak, egyértelműen a nemzet koordinátáinak metszéspontjában áll. A kitörlési kísérlet majdnem sikerült. De csak majdnem. A természetjárók tudják a legjobban, hogy az üreges szárú laput könnyen el lehet törni, de a fű, ha rálépnek, elhajlik, majd felegyenesedik, a fa pedig sokáig ellenáll a fejszének is.
Ekkor már készen állt a program, ami nem pártprogram volt, sem választási program, hanem a nemzet magyarországi részét újjáélesztő program. Amikor Orbán Viktor 1994 őszén a Für Lajos elnökölte Magyar Demokrata Fórum kongresszusán elmondta – az akár ország ércékelésnek is minősíthető – beszédét, már a miniszterelnök szólt belőle. Nem a főhivatalnok, hanem Tisza Kálmán, Tisza István, Bethlen István, Teleki Pál és Antall József utódja. Pedig akkor úgy látszott, hogy a miniszterelnökség még távol van, és önmagát is túl fiatalnak tartotta erre a tisztségre.
Nem kétséges, hogy a nemzet programját csak az fogalmazhatja meg, aki azonosul a nemzettel. A programot pedig csak az tudja megvalósítani, aki érti, befogadja azt, és megteremti a megvalósítás eszközeit. Az ezerkilencszázkilencvenes évek közepe táján a nemzet felfordult állapotban volt. A tizenötmilliós magyarságra épült antalli programot, ami inkább azonos gondolkodású emberek meggyőződésén alapult, mintsem a kormány programján, az új kormány – a tízmilliót sanyargató terhekre hivatkozva – könnyen elsöpörte. Ez volt a mindent tagadás állapota. De az ekkor – sokszor kétségbeesetten – megfogalmazott tervek és jövőképek, amelyek jelentős része a határon túli magyar szellemi műhelyek segítségével született meg, nem voltak hiábavalók. Megteremtették a magyar megújhodás alapját, az Orbán-kormány programjának a nemzet egyetemességén alapuló kereteit. A nagy káoszban megjelent a rendező elv: a szellem-, a tudásgyarapítás, a család-, a közösség-, a település-, az ország- és a nemzetépítés programja – a Szent-István-i célok. Az individualizmussal és a kollektivizmussal szembehelyezkedő közösségépítő célok. Trianon óta először tudtuk az Európában uralkodó szemlélettel összhangban kormányzati célként is megfogalmazni nemzetünk legtitkosabb vágyát: a nemzet határokon átívelő újraegyesítését. A nemzet ekkor már jó ideje kereste politikusát, és a politikus ekkorra megtalálta a nemzetet – ez volt a nemzet és a politika egymásra találásának ritka esete. A keresés szerteágazó útjai végre évtizedek múltán ismét összefutottak.
Lássuk, hol helyezkedik el ez a nagy esemény a magyarság időtlen hálóján, a nép, a nemzet, a haza, az ország, az állam, a polgár és az államforma egymást fedő és egymástól eltérő síkjain. A történelmi szövet egyik fő vezérfonala a rendszerbe rendeződés. Az államalapító a tíz falu egy templom szervezési szerkezetét állította fel, ami ugyanazt jelentette, mint a tengeri hajósoknak a világítótorony és nekünk – Trianon óta – a szülőföldön boldogulás, az otthonmaradás programja. A másik szövetet a rend és a szabadság kölcsönhatása hozza létre, mert e kettő egymástól elválasztva diktatúrát és bomlást jelent. A harmadik hálózat hullámzó síkját a haza-ország-állam kölcsönös kapcsolata alakítja ki, amelyben az ország a nemzet lakóterülete és történelmének színtere, a haza az ősiség, a szülőföld és a jelenbéli jogok egyidejűségét jelenti, az állam pedig e három rendszerelvű összekapcsolódását. Az államforma a rendezés elvének programja, ami a kormányzattól függ. A nép és a nemzet, e két történelmileg eltérő jelenség azonban a kultúra felvető szálain csomósodó múlt-jelen-jövő egymásra hatásának bonyolult társadalmi következménye. A nép és a nemzet a kultúra fonatára támaszkodva csak akkor tud fejlődni, ha a közös múlt és a hagyományok hátterén, a jelenbéli élmények hasonlóságára alapozva közösen tervezi jövőjét, közösen fogalmazza meg jövőbeli céljait. Az államhoz kapcsolódó polgár az anyagelvűség jelképe, de a nemzet által válik értékmegtartó erővé.
E bonyolult szövetrendszer síkjain az összekapcsolható pontok logikai fonalaként jelenik meg Orbán Viktor miniszterelnökként. Először Magyarország miniszterelnökeként, majd rövidesen a nemzet miniszterelnökeként. Gondoljuk végig, az országépítő és az államot újjászervező kormányzati tevékenységgel párhuzamosan azt a feladatot végzi, amivel nem a választópolgárnak kell elszámolnia, hanem a nemzetnek. Orbán Viktor miniszterelnöksége idején alakult meg a Trianon utáni első összmagyar politikai testület, a Magyar Állandó Értekezlet, és fogadta el a Magyar Országgyűlés az első olyan törvényt, amely megteremtette a szétdarabolt nemzeten belüli szolidaritás törvényes kereteit. És a rajzasztalon feküdtek a nemzet egyesítésének és az egységes nemzetépítésnek további tervei.
Orbán Viktor eddigi életéből tizenöt év mindenki számára látható volt. És úgy vált olvashatóvá, hogy a nemzet többsége lelkének rejtett zugaiban létező eszménnyel azonosult. Mert energikus fiatalsága, az alkotás és a meggyőződés szellemétől áthatott radikalizmusa, a huszadik század elején elbukott magyar modernizmus újraidézése, a szétesőben levő nemzetet újraszervező tervek, a család és a közösség tisztességét visszaállító szellemiség erősödése, a hívő és a közösségért alkotó ember felértékelődése közvetlenül vagy közvetve Hozzá kapcsolódó közös élményünkké vált. Orbán Viktor a szemünk előtt változott át a magát kereső fiatalemberből országos politikussá, államférfivá, majd a nemzet szolgájává. Régen keressük azt az embert, aki több mint politikus, több mint államférfi – most végre megleltük. Köszönet érte családjának, munkatársainak, de nem utolsósorban neki.
Maradj hű, Orbán Viktor, hogy nemzetünket övezhesse az élet koronája.