Jövő, elképzelés nélkül?

Az előadás Párkányban,a Magyar Közösségek Európája című konferencián, 2004. május 19-én hangzott ell

Konferenciánk mostani ülésszakának címe: megmaradás és jövőkép. Ez költői cím, melyet még a tizennyolcadik század, a herderi kérdés szelleme ihletett, de a valóság ettől sokkal prózaibb. A jelent valójában inkább a „jövőkép nélküli jövő” megjelöléssel jellemezhetnénk.
Ez nem cinikus javaslat, hanem összefügg a konferencia főcímének többes számú alakjával, illetve a többes szám használatának az okával.
Magyar közösségek!

Több mint nyolcvanöt éve él a magyarság államhatároktól szétszakítva, és az egyes részek, önállósuló közösségekké formálódva – akaratuk ellenére – távolodnak egymástól. E nyolc és fél évtized alatt egyetlen nagy kettős vágyuk volt: változzon kedvezőbbre a sorsuk és szűnjön meg a nemzet kiszolgáltatottsága. Figyelmeztető és riasztó tény, hogy a magyarság a szétszakítottság nyolcvanöt éve alatt egyetlen olyan elképzelést sem tudott társadalmi és politikai programmá fogalmazni, mely valóban jobbra fordíthatta volna a sorsát. És ha úgy tűnt, hogy sikerült megfogalmazni, nem tudta megvalósítani, és ha mégis belekezdett, nem tudta állandósítani hozzá a neki kedvező feltételeket. Az utóbbi hatvan évben a helyzetébe való beletörődés valamint a beilleszkedés jellemezte magatartását és céljait, s eközben észre sem vette, hogy csak a ledarálását célzó törekvéseket szelídítette elviselhetővé és szalonképessé. Ez többé-kevésbé jellemző a magyarországiakra is.

Pedig gondolatban és kimondva is eljutottunk oda, hogy a nemzet jövőjét az államhatárokkal szétválasztott részek határon átívelő újraegyesítésében és a számbeli kisebbségben élő részek autonómiájának megteremtésében lássuk. Ezt ugyan inkább csak vágyként fogalmaztuk meg, és a megvalósíthatóságának kedvező, a rendszerváltozás utáni rövid – négyéves – korszak elmúltával ma, 2004-ben már ennek sincs programja. Pontosabban: nincs társadalmat egységesítő programja.

Valószínűleg majd sokan felkapják a fejüket ennek hallatán, és tiltakoznak, és állítják, hogy az általuk képviselt elképzelés az egyetlen üdvözítő, az egyetlen realista, az egyedüli hasznos. És majd az is kiderül, hogy mindenki a magyar önrendelkezés híve, mindenki az autonómia híve. Nemcsak azokról derül ki ez, akik éjjel-nappal ezt a bűvös kifejezést ismételgetik, hanem azokról is, akik ki nem ejtik a szájukon, mondván: nem szabad ezzel háborítani a többségi nemzetet vagy a kormánypárti szövetségest, vagy a szomszéd ország kormányát. Majd az is kiderül, hogy néhány szerény nyelvhasználati jogot is már az autonómia előszelének tekintünk, vagy az évtizedekkel ezelőtt tőlünk elvett ingatlan vagyon töredékének visszaadásáról is már azt gondoljuk, hogy ez az autonómia alapja, vagy az autonómia fokozatos megvalósulásának tekintjük, ha a magyar tanítási nyelvű iskolákban a félévi és év végi bizonyítványokra magyarul is ráírhatjuk: matematika – elégtelen. Csak a Vajdaságban nem kell így bohóckodni az autonómiával, hiszen az ottani szerbek jelentős része is autonómia-párti. Csak éppen az eredmények nem tanúskodnak arról, hogy ebben az irányban haladnának a dolgok.

Az 1990-es évek elején az volt az eszménk, hogy a magyarság helyzetének megoldását, a szomszédos államok területéhez csatolt magyar közösségeket ért sérelmek megszüntetését nemzetközi fórumok elé tárva lehet elérni. Meg voltunk győződve, hogy a kisebbségi magyar közösségek jogi helyzetét csak ily módon lehet kedvezőbbre változtatni. Meg voltunk győződve arról, hogy ügyünk biztonságpolitikai kérdéssé válhat, tehát a helyzetünk rendezése a hidegháború utáni béketeremtés részévé válhat. Ez nem volt oktalan várakozás. A rendszerváltozást követő négy év eseményei és az elért eredmények ezt igazolták. Ebben erősített bennünket az, hogy megszerveződtek a magyarországi nemzeti erők a Magyar Demokrata Fórumban, és politikailag újraszerveződtek a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarok is. Erről győzött meg bennünket az Ermacora professzor képviselte nemzetközi szakmai szemlélet, mely szerint az autonómia alapvető emberi jog. Az Európa Tanács szakmai és politikai fórumain megfogalmazták a nemzeti kisebbségi kérdés megoldhatóságának alapelveit, pl. az 1201-es ajánlást, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. Létrejött az ún. Balladure-terv, melynek első változata 1992-ben fölülmúlta minden korábbi, az önrendelkezés megvalósíthatóságára vonatkozó reményünket, és még azzal is bíztatott, hogy a nemzeti kisebbségek is részesei lehetnek a stabilitási terv kidolgozásának. A féket azonban már 1993-ban behúzták, és színre lépett a titkos diplomácia, kezdődtek a negédes egyeztetések különböző nemzetközi – főleg amerikai – programok bőrébe bújtatva, és újra elkezdtek dolgozni a titkosszolgálatok. Az elszakított magyarok három legjelentősebb csoportját – a romániai, a szlovákiai és a szerbiai magyarokat – vették célgömbjükbe.

Első lépésük a „perszonális differenciálás” volt, azaz azoknak a magyar közéleti személyeknek a megkerülése, vagy a forgalomból való kivonása, akiket nem tartottak alkalmasnak terveikhez. Majd az alkalmasnak tartott személyek előtérbe helyezése következett, népszerűsítették őket a műsorszórásban, meghamisították a rájuk vonatkozó statisztikai adatokat a népszerűségi vizsgálatokban.

Ez a beavatkozás sokkal jelentősebb volt, mint gondolnánk, hiszen tájainkon hagyományos szerep jut a szociológiai elitnek: amit fent mondanak, annak közvélemény-átalakító ereje van. Az 1990-es évek első felében végzett értékrendi vizsgálatok arról tanúskodnak, hogy a rendszerváltozás előtti korszakból transzcendens politikai hitet örökölt át a magyarság kisebbségben élő része. Jelentős számú csoportja – csaknem ötven százaléka – reménykedett még a határmódosításban is. Ez a kommunista hatalmi rend bukása utáni korszakban, éppen a versailles-trianoni békerendszer által kialakított államok széthullása láttán nem volt alaptalan remény. De az elszakított magyarságnak mintegy nyolcvan százaléka az autonómia híve volt, és e hívek kétharmada a területi autonómiát valósította volna meg. Az értékrendjének élén a nemzeti értékek szerepeltek. Az anyagi sikerek óhajtása ugyan fontos szerepet töltött be vágyai között, de még nem teperte maga alá az állandónak hitt, konzervatív értékeket. Mondhatnánk: egészséges egyensúly alakult ki e két értékcsoport között.

A kívülről jövő beavatkozás e társadalmi értékrenden természetszerűleg felnőtt elit újragyúrását tűzte ki célul, hogy következményszerűen átalakíthassa magát az értékrendet is. Az autonómia-koncepciók egyik racionális mozgatórugója az a meggyőződés volt, hogy az autonóm közjogi jogosítványok növelik a regionális és személyi gazdasági újraépülés és növekedés esélyét, az ezzel szemben kívülről megfogalmazott törekvés mátrixát azonban egy ezzel ellentétes hipotézis határozta meg, mely szerint a nemzetpolitikai célok csökkentik az anyagi és társadalmi érvényesülés esélyét, rontják a kisebbségekhez tartozó személyek integrációs esélyeit és zavarják a nemzetközi kapcsolatokat. A közösségi és önrendelkezési célokkal szembeállították a hatalmi és gazdasági beilleszkedés célját, és ezt kínálták fel. Az édenkerti tiltott gyümölcs szerepét ebben a célrendszerben a kormányzati részvétel esélye töltötte be. Voltaképpen csak az értékrenden belüli arányokat kellett átalakítani, hiszen az új célok nem voltak újak, csupán addig más hangsúllyal és másutt szerepeltek a ranglistán. A kormányzati részvétel lehetősége volt az igazi csábítás, mert egybecsengett az önrendelkezés vágyával, egyszersmind megcsillantotta az állam által ellenőrzött gazdasági struktúrákba való bejutás és a privatizációs szabad rablásban való részvétel esélyét.

Az átalakuló elit szeme előtt megcsillantott célok elérhetőségéért azonban nagy árat kellett fizetni: le kellett mondani olyan alapvető nemzetpolitikai célról, mint az autonómia vagy az etnikai viszonyokat is tükröző közigazgatás, vagy az etnikai és történelmi hagyományokon alapuló regionalizmus, némely célokat pedig háttérbe kellett szorítani, olyanokat, mint például a magyar oktatásügy és kultúra autonómiája, magyar egyetem alapítása, nyelvi jogok stb., amelyek addig vezető helyen voltak az elszakított magyarság értékrendjében. A felkínált ellenértéknek piaci ára volt, át lehetett számítani vízvezetékre, csatornázásra, út és járdaépítési költségre, különböző paternalista jellegű állami támogatásokra, állami hivatali munkahelyekre, igazgatótanácsi tagságra, állami részvétellel működő bankok, biztosítók felügyelő-bizottsági tagságára stb. Akik elfogadták az ajánlatot, a szó mindkét értelmében megalkudtak, a felkínált világ részeseivé váltak. Akik nem alkudtak, vagy számon kérik a tisztességét, esetleg a megszerzett hatalmi pozíciót mégis nemzetpolitikai célra akarják hasznosítani, azokra a süllyesztő vár, és előbb vagy utóbb eltűnnek. És bizony el is lehet őket süllyeszteni, hiszen a társadalom átalakított vagy zavarossá tett értékrendje már alkalmas lesz arra, hogy a nép ne akarja vagy ne tudja visszahozni ezeket a politikusokat a süllyesztő kapujából. Azokat pedig, akik megkötötték az alkut, árgus szemmel figyelik, nehogy megsértsék.

Az alkunak volt még egy tétele is. A magyarok felelősek azért, hogy a Magyarországgal szomszédos országok az európai és észak-atlanti együttműködési szervezetek tagjává válhassanak. Ezért kellett megalakítani a Visegrádi országok tömbjét, noha közöttük súlyos történelmi eredetű feszültségek és ellentétek vannak mindmáig. Ezért kellett megkötni a politikai butaság jelképévé vált alapszerződéseket Magyarország és a szomszédos államok között. Ezért kellett rábírni az elszakított magyar közösségek vezető politikusait, hogy a magyar közösségek problémáit vonják ki a nemzetközi fórumokról, illetve keltsék azt a látszatot, hogy minden megoldható belpolitikai eszközzel.

A rendszerváltozás utáni években azt gondoltuk, és mérvadó szakembereink azt mondták, hogy a magyar kérdés rendezése itt, Európa közepén a politikai stabilitás és a biztonság kérdése. Egy-két évvel később pedig azt kezdték súgni a fülünkbe, hogy felejtsük el az aggodalmainkat, mert – ezzel kecsegtettek bennünket – mindent megold az Európai Unió, de az odacsatlakozás feltétele a NATO-tagság. Aki ezt nem érti, a népe ellensége.

Így jutottunk el 2004. május elsejéig az Európai Uniós tagságig. Úgy jutottunk el ide, hogy az elszakított magyaroknak egyetlen fontos ügyét sem sikerült elintéznünk, azaz megoldanunk. A nyelvhasználat ügyében rosszabb a helyzet, mint a két világháború között, elszegényedtünk, és fejünkre nő az idegen tőke, a magyarlakta területeken nem csökken a munkanélküliség, nem költözik oda működő tőke. A közigazgatást nem tudtuk sem magyarbaráttá, sem emberbaráttá tennünk, az autonómia ugyanolyan ellenséges kifejezés maradt, mint a kommunista időszakban, Szlovákiában pedig a második világháború utáni magyarüldözés firtatása politikailag és jogilag is tabu. Az állam pocsékol, de a magyar kultúra művelésére nem ad pénzt – idegen adófizetőként Magyarországon kell koldulni erre.
De mégsem csüggedünk, mégsem látjuk borúsan a világot, mert van az Európai Unióban esély a magyarság megmaradására és jövőképünk megrajzolására. Hiszen a vámhatár megszűnését követni fogja az államhatár teljes átjárhatósága, ez pedig a meglévő szerkezetek összekapcsolásához, az eredeti, az 1918-ig élt kapcsolatok felújításához, olyan új ötletek megvalósításához vezethet, hogy mindennek következtében az államhatár egy forgalmi táblával jelölt vonallá változhat.

Ám az elképzelt lehetőségek teremtette lelkesedésünkre azonnal árnyékot vet egy aggodalom: mi lesz akkor, ha ezek során is úgy fogunk viselkedni, mint korábban – és ott, ahol hidat lehetne építeni, ladikozni fogunk, autópálya helyet a házunk előtti járda szegélyét fogjuk építeni, és a közös térségfejlesztés terveiről csak beszélni – netán még beszélni sem – fogunk?

Hogy ez miként lesz, azt jóformán még nem is sejtjük. Az lesz-e a közeljövőnk hozadéka, hogy lesz jövőképünk és megmaradási esélyünk, vagy tán csak az a kérdés, hogy ki vagy mi bitorol bennünket?

Skip to content