Mindig tudtuk: nekünk kell magyar egyetem!

Megjelent a Trianon utáni első, önálló és törvénnyel alapított, felvidéki magyar egyetem, a Selye János Egyetem első tanévének megnyitójára kiadott emlékfüzetben, 2004. szeptemberében, Komáromban

Szerencsém volt, hogy ismerhettem azt a korosztályt, amelyik ifjú-felnőtt fejjel élte meg az 1918 – 1920 közötti hatalomváltást, a trianoni tragédiát. Ezért élő szóval mondhatták el nekem – egyebek között azt is –, hogy az akkori fiatal értelmiségiek hogyan élték meg karrierjük derékba törését, hogyan keresték a kiutat az új helyzetből.

Családom anyai ágának egyik benősült tagja, aki a trónörökös meggyilkolásának évében érettségizett Losoncon, Fiumében kezdte akadémiai tanulmányait. Közben elvitték a frontra. Szerencséje volt, nem kellett messzire mennie, a piavei, az isonzói és a doberdói hadszíntereken szolgált – hadnagyként. A háború végén rövid ideig hadifogságban volt, annak letelte után azonban nem volt hol folytatnia diákoskodását. Egyetemi városát, a Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötőjét elfoglalták az olaszok. Otthon pedig új háború dúlt. A Károlyi-féle köztársaság erkölcsi, politikai és eszmei csődbe jutott, bukása után, a kommün alatt Stromfeld Aurél vezette vörösök vívtak értelmetlen harcot a Felvidéken a cseh legionáriusokkal. A katonai parancsot a kommunista forradalom exportálhatóságának jegyében Kun Béla adta ki nekik – egy tömeggyilkos, akinek osztagai az ország széltében-hosszában akasztották az embereket, főleg értelmiségieket. Ezért került hurok édesapám egyik testvérének a nyakára is, de az utolsó pillanatban megmenekült az akasztástól.
Az imént említett anyai ági rokonom, aki egyébként most éppen száznyolc éves lenne, beállt a vörösök közé, hogy kiverje szülőföldjéről a cseheket, hogy helyreálljon a régi rend, és ő majd folytathassa egyetemi tanulmányait Fiumében.
De minden másként történt.

Versailles Nagy-Trianon nevű kastélyában döntöttek a győztes hatalmak. Fiume Olaszországé lett, a Felvidék, pedig egy addig sohasem volt országé: Csehszlovákiáé. Történelmi egyetemi városunk, Kolozsvár Románia fennhatóságába jutott. Debrecen, Szeged, Budapest maradt Magyarországnak, ott maradt még lehetőség felsőfokon iskolázott értelmiség képzésére. Az elszakított területről származó magyar fiatal, ha úgy döntött, hogy ez utóbbi helyszínek egyikét választja szellemi építkezésének Alma Máteréül, akkor le kellett mondania arról, hogy a szülőföldjén maradhasson. Pozsonyban, az államfordulat után, felszámolták az Erzsébet Tudományegyetemet, karait áthelyezték Pécsre. A Hell Miksa alapította történelmi gyökerű bányászati akadémia Selmecbányáról elköltözött Sopronba. Több mint egymillió felvidéki magyar volt akkor, és felsőoktatási intézmény nélkül maradtak.

Ennek következtében a sokgenerációs felvidéki magyar értelmiségi családok fiatal korosztálya szétszóródott. Egy része Budapestre költözött, egy része Bécsbe, Göttingenbe, Párizsba, Oxfordba került diáknak, esetleg valamelyik észak-amerikai egyetemi városba. Akik úgy döntöttek, hogy otthon maradnak, azok Brünnben a német egyetemen vagy a Prágában a Károly Egyetemen próbáltak szerencsét, vagy már sehol, mert korábbi terveiket összeroppantotta Trianon. Édesapám Prágát választotta, de csak a visszacsatolás után fejezte be tanulmányait Pécsett. Testvéreinek egy része Magyarország maradékán telepedett le. A család néhány tagja újabb felosztásunk után Nyugat felé sodródott. A hagyományos családi események, a hetenkénti teadélutánok megszűntek, nyolcvanöt év után sem újultak meg, azóta sem adódott lehetőség arra, hogy családunk hagyományos módon találkozzék.

A szétszóródásnak óhatatlanul fogyás lett a következménye. Nem csupán a népesség fogyott, hanem az értelmiség is, sőt, ez még nagyobb mértékben. Ekkor kezdődött a magyar iskoláért, a magyar nyelvű oktatásért folyó harc, és már nyolcvanöt éve tart.
Az évtizedes küzdelmek során a magyar egyetem hiányát a felvidéki magyarság csaknem természetesnek látta, hiszen a magyar óvodákat, általános és középiskolákat kellett folyamatosan védelmeznünk, az alsó szintű oktatás teljességéért kellett kiállnunk, az oktatás államilag diktált magyarellenes szellemét kellett ellensúlyoznunk. A nyitrai magyar pedagógusképzés 1957-től nem a magyar felsőoktatás hiányát pótolta, hanem a vészes magyar tanítóhiányt.

Nyilvánvaló volt: kell magyar egyetem. Amikor követeléseink leltárát készítettük, 1968-ban, ez az igény már akkor is szerepelt benne, s később, a jogvédő bizottság (CsMKJB) készítette követelési jegyzékben is. Ezért kell természetesnek tekinteni a rendszerváltozás első hónapjaiban megfogalmazott egyetemalapítási igényünket, de emiatt lehet akár árulásként minősíteni azoknak az FMK-s magyaroknak a tevékenységét, akik az egyetem ellen szólaltak fel, és azokkal szövetkeztek, akik gáncsolták egyetemalapítási akaratunkat.

A rendszerváltozás első hónapjaiban talán a kommunista hatalmi rendszer bukása miatti örömünk hitette el velünk, hogy megalapíthatjuk a magyar egyetemet. Ennek reményében nyújtottuk be hárman (Sidó Zoltán, Popély Gyula és jómagam) 1990 februárjában, a prágai parlamentben a komáromi Jókai egyetem alapításáról szóló törvényjavaslatunkat. A rendszerváltozás jóvoltából a prágai parlamentbe ugyancsak bejutott többi magyar képviselő azonban nem társult a javaslatunkhoz, sőt, ellenezték. A csoportjukhoz tartozó új magyar politikusok pedig a nyitrai magyar főiskolások körében gyűjtöttek aláírásokat beadványunk ellen, tiltakozó gyűlésekre hívták a magyar fiatalokat, mondván: nekünk nem kell magyar egyetem. És nem is lett, de azokból a pótmegoldásokból sem lett semmi, amelyeket ők az egyetem helyett kitaláltak. És ugyanennek a magatartásnak a következményeként kellett lemondanunk 1998-ban, kormányzati szerepvállalásunk alkalmával a magyar egyetemalapításról.

De végre van egyetemünk! Csak óvakodjunk azoktól, akik ellene voltak, mert tönkretehetik azt, amire 1920 óta vártunk, és már-már azt hittük, hogy hiába.

Skip to content