…és építtetett vala ország, állam, haza, nemzet!

Szent István-napi beszéd, 2004. augusztus 20-án, Balatonfüreden

Vannak tények, amelyekkel szembe lehet szegülni, vagy lehet ellenük tiltakozni, mint az elfogadhatatlan valóság ellen. De napirendre kell térnünk afölött, hogy nemzetünk régmúltjának egy része a misztikumba vész, egy másik részén pedig a történészek elmélkednek, sokszor előítéletekkel telve. Mindez nem befolyásolja azt a hitünket, hogy történelmünk folyamatos létünk bizonyítéka, és egynémely történelmi személyiségeink értékrendünk állócsillagai.

Vannak ugyan a régmúltunkkal kapcsolatosan vitatott vagy vitatható események, azonban van több mint ezredéves történelmünknek néhány biztos és kétségbevonhatatlan támpontja, amelyek számos biztos pontot jelentenek mind jelenünknek, mind a jövőnk számára. Egyik ilyen szilárd pontunk fejedelmeink korszaka után első – európai értelemben vett – koronás királyunk, Vajk, azaz István, aki életműve, majd szentté avatása alapján vált kora középkori évszázados stratégiánknak, a hazakeresésnek és a haza megtalálásának legkiemelkedőbb egyéniségévé.

Mert ha igaz, Attila, a hunok királya, és az avar kagánok – akik több mint két évszázadon keresztül kísérleteztek ugyanazzal, mint Árpád fejedelmünk, és az ő házából származó első királyaink – ugyanazt az utat járták, mint honfoglaló őseink és főméltóságú leszármazottaik: országot, államot, hazát, népet és nemzetet szerveztek az örökkévalóságnak.

Kétségtelen, hogy a mű betetőzése Istvánra maradt, és ő ezt teljes szigorral és tisztességgel, hittel és tudással, ésszel és rendszerteremtéssel meg is tette. De itt, abból az alkalomból, hogy államalapítónkra emlékezünk, adózzunk tisztelettel mindazon elődjének, aki odajuttatta népünket, hogy létrejöhessen a Szent István-i mű, hogy épülhessen az ország, az állam, a haza, a nemzet. Mert mi magyarok csak ebben a történelmi keretben lelhetünk nyugalmat és hont.

Nincs fontosabb cél a stratégiainál. Nincs fontosabb, mint a stratégiai cél felé vezető úton haladva a mindig soron következő állomás elfoglalása. De mi a stratégia?

Vannak korok, amikor nem esik szó róla, mert a cselekedetek tanúsítják, hogy létezik. Ez akkor érvényes, ha a közösség egyet akar és egy cél felé törekszik. Ha van kimondott vagy kimondatlan társadalmi megegyezés, amely az egész közösség létére, jövőjére érvényes. Az egészségesen működő társadalmakban lép fel ilyen állapot, amelyekben nem kell tudatosíttatni a stratégiai célt; amelyek természetes módon ennek a célnak irányában mozdulnak, annak érdekében cselekszenek. Szent István államalapításának idején, sőt az előtt, de rajta túl is néhány száz évig, talán Hunyadi Mátyás haláláig ez így volt, noha éppen ő jelentette a nagy kétséget, a közösség és az egyén ellentétét. A róla fennmaradt mondák – noha vitathatatlan, hogy zseniális ember és uralkodóvolt – már nem az eleve elhivatottságról és az elrendelt küldetésről vallanak, hanem egy olyan új érték megjelenéséről, amely mindent vitathatóvá tesz, tehát a stratégiát is, mert ezt ezentúl minduntalan ki kell nyilvánítani, újra kell fogalmazni, vagy be kell vallani, hogy nincs. Ezért keressük tehát, kis szünetekkel, mind a mai napig.

Szent István a hitében is stratéga uralkodó volt; nem egyszerű rendszerteremtő, magát államszervezésnek átadó férfiú, hanem rendszerváltoztató is. Uralkodása előtt ért véget a kalandozások kora. A letelepedett magyarság és az akkori Európa is a megállapodottságot kívánta. Egyet bizton tudott és ennek értelmében cselekedett: az új viszonyokat megteremteni azokkal nem lehet, akik a korábbi állapotok elkötelezettjei – hívei, szószólói, védelmezői, ügynökei – voltak. Tőlük kellett megszabadulni. Tőlük kellett megszabadítani a népet, mert a népet nem lehet lecserélni. Ezért is kellett felnégyelni Koppányt. Szent István, az alázatos keresztény tehát – szemléletében és tetteiben is – radikális politikus volt, aki forradalmi módon, áldozatok árán számolta fel a közéletben a jövőt és a közösség egységét veszélyeztető elemeket.

A történelmet alakító korszakokkal kapcsolatban azonban fel kell tennünk a kérdést: hogyan szolgálhatom úgy a közösséget, hogy az áldozatok is őt szolgálják? Hogyan szolgálhatom a közösséget áldozat nélkül úgy, hogy ne veszélyeztessem a jövőjét? A Szent István-i mű ismeretében ez utóbbi kérdés vagy válasz nélkül marad, vagy azt kell mondanunk: sehogy. Áldozat nélkül ugyanis nincs követendő példa, nincs megtisztulás és nincs kibontakozás, hiszen nagypéntek nélkül sem lett volna feltámadás.

Államalapító királyunk cselekedetei és intelmei közül mindegyiket fontolóra vehetjük és okulhatunk belőlük. De ritkán szentelünk figyelmet szervezői zsenialitásának, a tíz falu egy templom-szervezői elvnek, pedig az a tőle elindított rendszerváltozás előtti korszakhoz képest olyan új szerkezetet teremtett, amelyben a lelki központot alulról, közösségteremtő munkával, és ehhez fűződő eseményekkel kell létrehozni. Ugyancsak ritkán emlegetjük, hogy ő alapította a királyi vármegyéket, a comitatusokat, ezek nélkül nem alakulhatott volna ki sem a korabeli közigazgatás, sem a mai – tehát ezer évvel későbbi – regionalizmus, amelynek keretei között talán lehetővé válik a trianoni határokkal szétszabdalt nemzet közös jövőjének tervezése.

Ne kételkedjünk abban, hogy Szent István jó államot szervezett. Az ország akkor már megvolt, gondoskodtak létrehozásáról a vérszerződést kötő törzsfők. Ám ne felejtsük, hogy az ország, amelyet saját erőnkkel veszünk birtokba – főleg ha örökségnek tartjuk – és az állam, amelyet saját eszünkkel szervezünk meg, természetes módon válik hazánkká. Nem tulajdonunkká, hanem közös életünk részévé, és természetes, hogy érte akár egyéni életünket is feláldozzuk – ez Trianon előtt még erkölcsi parancs volt, de Trianon után puszta cinizmussá vált.

A magyarok országát, Szent István államát sokszor fenyegette végveszély. Származás szerinti vagy szellemi fensőbbségeink többször vélték úgy, hogy utolsót ütött az óra, de az eredendő alapítási energia újragerjedése révén mindig elhárult a veszély. Így volt ez akkor is, amikor István elkeseredettségében felajánlotta az országot az égieknek, így volt ez IV. Béla idején is, majd az Árpád-háziak kihalásakor, a török hódoltság alatt, Rákóczi szabadságharcának elbukása után, a reformkorban, sőt 1849 után is. Szent István műve csaknem ezer évig – pontosan kilencszáztizennyolc évig ellenállt minden ostromnak. Ellenállhatott, mert senki nem vonta kétségbe létét és létjogosultságát, még ha néha már nem létezett is.

A Szent István-i mű mindenkori megújulásának titkát tehát ismerjük, vagy legalábbis sejtjük, hogy ez az államalapítási energia újragerjeszthetőségében rejlik, és ennek az is feltétele, hogy a megújulást a nemzet nagyobb részének akarnia kell. De tudjuk-e a Trianoni összeomlás okát? A külső okait ismerjük, de ezek csak a belső bajok által érvényesülhettek ilyen tragikus mértékben. Minden betegség akkor válik életveszélyessé, amikor elszáll az élni akarás és az életbe vetett hit energiája. Amikor meggyengül a hit, amikor szégyelleni kezdjük a múltat, a gyökereinket, az eredetünket, amikor elhisszük, hogy alábbvalók vagyunk másoknál, amikor belénk telepszik a kisebbségi tudat, amikor csak másokat követünk és nem kezdeményezünk, amikor a nemzetről csak hallgatva gondolkozunk, nem merjük kimondani a szavakat – és ha csak hallgatunk, egyre kevesebbet is gondolunk rá.

A nemzet a legbensőségesebb nagytársadalmi kapcsolatrendszer, amelyben minden nemzedéknek el kell számolnia feladataival, mindegyiknek számot kell adnia arról, hogyan sáfárkodott a Szent István-i művel. Már-már négy emberöltő óta kell azt mondanunk, hogy más került ki kezünk alól, mint amit ránk bíztak. Szent István országa, Szent István állama, Szent István népe, tehát a magyar haza már nem az, mint az őrzésünkre bízott. Nem a földrajzi vagy államjogi valóságára vonatkoztatva mondom ezt, hanem a lelki és a szellemi tartalmára értve.

Minden korban lehet a Szent István-i műhöz méltót, hozzá viszonyíthatót alkotni. Ma is van egy ilyen feladatunk: e szétdarabolt nemzet határokon átívelő újraegyesítése. Rövidesen ezzel kell elszámolnunk.

Megszakítás