Már százhatvan éve énekeljük nemzeti himnuszunkat

Elhangzott a sződemeteri református templomban, 2004. augusztus 6-án

Amikor hivatalos alkalmakkor a magyarok ajkáról még a „Gott erhalte” hangzott, és amikor népünk római katolikus felekezetű része áhítattal, de szomorúsággal telve énekelte a Boldogasszony Anyánkat, Kölcsey Ferenc, egy református köznemes megírta Himnusz c. költeményét.

Vajon sejtette-e, hogy azon a januári napon nemzetünk legszentebb énekét, nemzeti imádságunkat veti éppen papírra? Aligha! Noha nyilvánvaló volt számára is, hogy műfajilag olyan verset költött, amely a nemzetnek önmagával kapcsolatos érzését volt hivatva kifejezni. Egy olyan állapotnak lírai tükrözését, amelyet legújabban némelyek – elég bugyután – sorstalanságnak neveznek, ahelyett, hogy a lényegi valóságot mondanák és magárahagyatottságnak, az isteni gondviselésből kirekesztett állapot érzésének neveznék.
Himnuszunk költeményének megszületésekor éppen átalakulóban volt a nemzet. Kölcsey krisztusi életkorának évében, 1823-ban a gondolat és a szellem már átlépte a rendiség határát. Kölcsey nemzetileg beoltott européerként szembekerült a nyelvújítás korai korszakának Kazinczy képviselte kozmopolitizmusával. Ekkor kezdte felváltani a latinnak mint az addig nemzetközileg használatos nyelvnek az univerzalizmusát, illetve az új birodalmi szellemet képviselő német nyelvi uniformist antitézise, a történelem, a kultúra és a nyelv egymásra kapcsolódásából kialakuló új nemzeteszme, az ahány nyelv, ahány kultúra, annyi nemzet, annyi különböző világ, annyi sajátos egyetemesség érték-viszonylagossága.

A magyar költészetben azonban alig venni észre ezt a társadalmi, nemzeti, filozófiai átalakulást, hiszen szinte ugyanúgy szőtte át a nemzetféltés, akár Balassi Bálint, akár Zrínyi Miklós poézisét, mint Kölcsey vagy Vörös marty költeményeit. Csupán a szemléleti gazdagodást, a nemzetféltés okainak szaporodását és a korszellem hatását lehet észlelni, de a lényeg marad: a nemzetért érzett aggodalom.

Kölcsey lelkivilágát a Himnusz megírásakor még a romantikus keseredettség, a szinte önpusztító kilátástalanság érzete hatotta át, ezen a hangon szólt költői lantja. A balsors érzése nem költői túlzás, hanem történelmi valóság volt a magyar felvilágosodás mozgalmának bukása után, hiszen a magyar szellemiség legjobb képviselőit bebörtönözték, a köznemességet, mely főleg protestáns volt, elnyomta a hatalom, mert ellenfelet látott e feltörekvő, neki ellenálló, polgárosodó új társadalmi osztályban. Ezért a lehető legtermészetesebb módon kéri Kölcsey az Istent, hogy szánja meg a nemzetet, hiszen elesettségével, kudarcaival, számtalan balsikerével megbűnhődte már nemcsak a múlt bűneit, hanem a jövőben elkövetendőket is. Ez a fohásza azonban még valamelyest derűlátásra vall. A Himnusz verspárjából, a Vanitatum vanitasból már hiányzik ez bizakodás, abban mindent hiábavalónak ítél, még a balsorsot is.

A művelődésünkben járatlan ember Kölcseyt akár egyversű költőnek is hiheti, mert a Himnusz nemzeti himnuszunkká válása miatt szinte maga alá teperte egész életművét, pedig ennek gondolatisága – prózai műveié, politikai eszmefuttatásaié, parlamenti beszédeié – sokkal súlyosabb, mint költői munkásságáé.

A Himnusz megírásának idején még nem látszott, hogy bár a szellemet hatalmi eszközökkel visszaszorították, feltartóztathatatlan volt a fejlődés és a nemzet kibontakozása. Egyébként minden elnyomás elmúlásának és minden újjáalakulásnak ez az oka. Ez következett be Kölcsey szellemi érlelődésének delén, a „hazatalálás” idején a reformkor beköszöntével. Ezért válhatott eredendő kritikusi magatartása és mérhetetlen hazaszeretete révén ennek a kornak mérvadó, programalkotó magyar gondolkodójává és az új nemzeteszme egyik kiművelőjévé.

A reformkor szellemétől áthatva, a pozsonyi Országgyűlésben elmondott lengyelpárti szónoklata után 1831-ben írta le Kölcsey a reformkori aktivizmus legfontosabb, programadó gondolatát:

„Régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”

Kölcsey ars poeticája és ars politicája három pillérre épült. Az egyik volt a nemzet – ez a pillér a Himnusz által hagyott örök nyomot bennünk. A másik a jövőért cselekvő, lankadatlan kritikai aktivizmus. A harmadik a haza. Ez utóbbinak gyémántba vésett mondata tíz évvel a Himnusz után született:

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe s fiadnak
Hagyd örökül, ha kihunysz: A haza minden előtt!”

Ezt az üzenetet folytatta Petőfi Sándor 1846-ban a forradalom előhírnökének tekinthető gondolatával „Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga”.
Kölcsey életművének lényegét talán Szerb Antal summázta mindeddig legtalálóbban: „A hazaszeretetet ő emelte fel a filozófiai gondolat és a vallási világkép síkjába, ő talált szavakat a magyar idealizmus számára, ő alkotta meg a nemzet imáját”.
De Kölcsey révén, a hazával és a nemzettel kapcsolatos gyötrelmeinek időtlenségét igazolva tegyünk egy időutazást, és képzeljük el, hogy a költő száz évvel később születik és a Himnuszt 1923-ban gyöngyözi papírra. Írhatott volna-e mást, mint 1823-ban? A trianoni tragédia után aligha jöhettek volna elő tolla alól más érzelmek, mint a maga korában. Ezt igazolni is lehet. Az 1920-as évek magyar irodalma Babitstól Juhász Gyulán és Karinthy Frigyesen át Reményik Sándorig a nemzet állapotáról szólván egybecseng Kölcsey száz évvel korábbi szavaival. De Kölcsey Ferenc korától – 1838-ban halt meg hirtelen – csaknem százhúsz évvel később az egyik – tőle sokkal lírikusabb – költőutódja, Nagy László az 1956-os magyar forradalom vérbefojtása után egy szerelmes versnek álcázott költeményében a huszadik századi magyar irodalom egyik legsúlyosabb társadalompolitikai allegóriáját fogalmazta meg, a romantikusokéval vetekedő kétségbeesett kérdésként:

„Létem, ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
A Szerelmet a túlsó partra!”

Mit mond költőnk száztizennyolc évvel Kölcsey halála után ebben a szimbolista versében? De mit mondhatna százhatvan évvel a Himnusz óbudai bemutatása után? Aligha mást! Mert kit kell átvinni fogában tartva a túlsó partra a csónakját vesztette révésznek vagy a vízi mentőnek? A nemzetet. Mert a nemzet veszélyben van, mint már évszázadok óta, és Zrínyi azt a megoldást javasolta a veszély elhárítására, hogy ahányan vagyunk, költözzünk át az Atlanti-óceán túlsó partjára.
Kölcsey a hazáról még egyértelműen úgy gondolkodott, mint a nemzet otthonáról, mert ez a kettő oszthatatlan volt. Száz évvel a Himnusz születése után a nemzet és a haza közé – Trianon miatt – egy államjogi diszkrepancia feszült. Szerb Antal így írt Kölcseyről 1934-ben „Aki a hazáját tetterősen szereti, teljesíti emberi kötelességét a földön”. Ezt ma, 2004-ben, Kölcsey időszerűségét is figyelembe véve én úgy látom: ha szeretjük nemzetünket, újrateremthetjük a hazánkat, hogy végre jöjjenek ránk víg esztendők.