A legszörnyűbb börtön az idegenek bitorolta szülőföld

Szervátiusz Tibor gyűjteményes kiállításának megnyitója, Debrecen, 2004. október 13.

 

Játszva tenném dolgomat, ha e kiállítás egy népmulatság lenne, és én kaptam volna a vásári kikiáltó szerepét. Csupán azt kellene rikoltanom: ha látni kívánják Szervátiusz Tibort, csak nézzenek körül, itt áll önök előtt számtalan példányban.
De félre a tréfát. Akinek szeme van, látja: Szervátiusz Tibor a szíven szúrt Petőfi Sándor, ő a vastrónon pörkölődő Dózsa György, önmagáról mintázta a Kolozsvári Krisztust, és ő áll a Székely Pieta csavarodó tengelyében. Neki áldoznak, és ő az áldozat a Magyar Oltáron. Ő vagyunk mi, ezért őbenne foglaltatik a nemzet – így hát mi kevesebbek lennénk, ha ő nem volna.

Könnyű dolga volt Istennek, amikor – jókedvében – megalkotta őt az élet kapujában, mert az édesapjáról mintázta. Ezzel a teherrel és előnnyel indította őt jó szívvel a Teremtő egy új lehetőséget nyitó életútra, szabad akaratára bízva tehetségének futását. Az Isten ebbéli szándékát faragta szoborba az apa, majd a fia is először huszonkét éves korában, majd két év múlva ismét, hogy egy serdülőnyi év után megint tudtunkra adja: egyikük sem feledte a fentről jövő megbízatást. Az igazi közös jel a közös mű volt, Tamási Áron vulkánkőből faragott síremléke Farkaslakán: az írott kő.

Szervátiusz Tibor szabad akarata azonban csak a szurdokban zúgó folyó vizeként csaponghatott. Megérintette őt ugyan a szenvedések valóságából lecsapódott Könnycseppek oszlopának ihlete, a Napisten fémes és márványkő csengésű szele, amely az alakkal, a mintával és az üzenettel való halálkomoly játszadozásra hívta ki őt – hogyan lehet e három gráciát eggyé, harmonikus egységgé szelídíteni. De csakhamar kiderült: a szikla nem enged. A sors láthatatlan kőmedre keményebb, mint az ölbe kapható andezittömb, amelyből csak le kell faragni a fölösleget, hogy a véső nyomán kiléphessen kristályba fagyott fogságából Móricz Zsigmond vagy Ady Endre szelleme. Szervátiusz Tibor a bizonyítéka: van elhivatottság és elrendeltség, van szenvedés és azonosulás, de sorstalanság nincs.

Mindazok, akik szeretik Szervátiusz Tibort, és mindazok, akik értik őt, könnyű szívvel állíthatják, mert tudják: Ő a huszadik század egyik legkiemelkedőbb magyar és európai szobrásza. Ez az értékítélet azonban mást és mást jelent a barátok és műértők, a művészek, az ellenszenvtől vagy az alkotóval való azonosulás érzésétől fűtött bírálók, a művészettörténészek, a publicisták, a műkereskedők, a műkedvelők, az alakoskodók és a közéleti emberek nyelvhasználatában. Van, aki piaci értéket, van, aki formabontást ért ezen, más a felkapottak hirtelen ellobbanó dicsfényét, megint más a szómalmok köveinek pusztító vagy egekig magasztaló őrlés-örvényét, de vannak, akik az értékek állandóságát vagy az élet átlényegített valóságát értelmezik így. Mindenki a maga értékrendje szerint.

Szervátiusz Tibor lehetett volna felkapott divatszobrász, akinek a műtermében vagy a szoborgyártó műhelyében viaskodnak a növendékek az anyaggal, és várják a mesteri tudást elismerő bizonyítványt arról, hogyan birkóztak meg az előmintázott mosolyokkal. Hiszen ő mindent tud a mesterségről. Megold minden feladatot, tud szobrot alkotni fából, kőből és vasszegből. Tud faragni, vésni, kaparni, fúrni, csiszolni, köszörülni, hegeszteni, reszelni, fűrészelni, hajlítani, és ha kell baltával odasuhintani, vagy alig érezhetően a négyszázas dörzspapírral simogatni, de tudna lapáttal, légkalapáccsal vagy akár robbantással is szobrot alkotni. Ha rábízták volna a kommunizmus szobrának megalkotását, megszülethetett volna a kommunizmust ábrázoló legjobb szobor, még ha oly rút lett volna is – de hát milyen is lehetne a kommunizmus szoborított mása… Csakhogy ő nem készített ilyen szobrot, és élmunkás-szobrot sem. Nem tett ilyet sem szabad akaratából, sem megrendelésre. Mert egyet nem tud: könyökharcot vívni. Ezért őt nem szerethetik azok, akik teljesítettek minden megrendelést.

Ritkán fordított hátat az ókori görög szobrászok hagyományainak. És ha igen, csak azért, hogy kísérletezhessen a gondolat más és más kifejezhetőségével. De mindig követte az anyag törvényét a benne rejlő és kikívánkozó sejthetőségek parancsa szerint. És mindig megküzdött az anyag anyagi mivoltával, mindig követte az anyagban rejlő szellemi üzenetet.

Hagyománytisztelő műértő körökben talán még ma is ismert mondás: a festészet akkor hal meg, amikor a képben már nem fedezhető fel a sixtusi kápolna freskóinak nyoma. A szobrászatról is ugyanezt mondhatjuk: ha a szobrász munkájának végeredményében a felismerhetetlenségig torzulnak Michelangelo Dávidjának idomai, meghalt a szobrászat. Szervátiusz Tibor eddigi életművéről viszont azt kell elmondani: művészetében felismerhetők az ősember barlangrajzai is, mert Ő és a Hozzá hasonlók nemcsak azt tudják, amit megtanultak. Bennük leledzik az egész emberiség tapasztalata. De ha ezeket a szavakat valaki túlzónak tartja, akkor érjük be annyival: Szervátiusz Tibor újhegyének tapintása nyomán az élettelennek vélt anyagból elénk lép nemzetünk lényege, sorsa és szelleme.
Nem tudom elképzelni Szervátiusz Tibort propaganda-szobrászként. Képzelőerőm gyenge arra, hogy a Mount Rushmore-i szikla domborművének létrehozójaként jelenjen meg előttem, noha adottsága és szobrászi szaktudása szerint megalkothatta volna ezt a gigantikus művet is. És egyre kevésbé tudom elképzelni, hogy valahol a Havasalföldön szobrászkodjon.

Szervátiusz Tibor művei sekélyesebben értelmezhetők, sőt félreérthetők a trianoni tragédia megértése, Szent István királyunk művének ismerete, elbukott szabadságharcainkon érzett fájdalmunk, nemzeti történelmünk tragédiáinak újra és újra átélése nélkül. Aki nem tud együtt lélekzeni vagy érezni a magyar nemzettel, azt Dózsa György fába vésett ráncai ugyan lenyűgözhetik, de számára ebben az élményben nem jelenik meg más, mint egy sorstól ráncolt és fájdalomtól barázdált arc. Ezen az általánosítható üzeneten túl nem fedezheti fel a hatást kiváltó valódi okot, a mohácsi tragédia, az ország és a nemzet rabszolgasorsának közelgő árnyékát. Egy idegen, lehet, hogy felfedezi Petőfi álló vagy elesett alakjának barázdáiban, szálkáiban és éles hajlataiban az elbukás, az idő előtti halál, a tétlen elmúlásból kelő félelem jelképét, de nem sejtheti meg benne a nemzet bukását. Nem érezheti, hogy a nyugat-európai polgárosodást annyira vágyó költő értelmetlen halála nem csupán léte megszűnését jelenti, de azt is, hogy Fehéregyházánál Európa győzött fölöttünk, még ha az orosz cár csapatainak segédletével is. Egy avatatlan a Székely Pietában talán megérzi a végtelen fájdalom fuvallatát, de nem értheti, hogy hol a gyökere és mi a tragédia oka. A hatalmat képviselő idegen erő a szülőföldjén gyilkolja halomra a székelyt és kényszeríti menekülésre a túlélőket, a Kárpátok karéján túli idegen földre. Az esemény mához szóló üzenetét azonban rajtunk kívül már senki sem hajlandó megérteni: a legyilkoltak leszármazottai ma sem urai szülőföldjüknek. A Székely Pieta lehetne akár az 1849-es végső harcok és mártírok – vagy Trianon, vagy az 1956-os forradalom hősi halottainak és a megtorlás áldozatainak emlékműve. De mégsem az, mert a fájdalom, amelyet a szobor sugároz, csak a vérig alázott büszke és szabad székely magyar fájdalma lehet, aki úgy érzi, megtipratásával már a halála előtt bevégeztetett élete. De ugyanez érvényes a fából, kőből kivésett emberi arcokra is. Aki soha nem látta Szabó Dezsőt még fényképen sem, de olvasta műveit, és ezután szembesül Szervátiusz Tibor róla készült fejszobrával, megérezheti: Szabó Dezső előtt áll.

Szervátiusz Tibor legkülönösebb és legtragikusabb üzenetét közvetítő műve a Szülőföldem: Erdély – ez még otthon készült a legdrágább hazában, szülőföldjén. Tartalmában egyszerre villan föl az üzenet színe és visszája, egyszerre jelenik meg a bentről kitekintés és a kívülről rálátás állapota, egyszerre válik tapinthatóvá és megfoghatatlanná az elkeseredettség, a kiúttalanság, a vágy, a sóvárgás, a sújtó sors. Ha benn vagyok, és onnan nézek kifelé vagy a semmibe, a Tamási Áron-i ihletésű „mi végre vagyunk a világban” szótlan kérdése jelenik meg szememben. Ha kintről tekintek befelé, ugyancsak szótlanul, tágra nyílt, könnytől fényes szemmel nézek vissza és kérdezem: a kintet a benntől mi különbözteti meg, ha rács a határvonal? A mű eredeti, szülőföldi címe: Börtön.

A legszörnyűbb börtön az idegenek bitorolta szülőföld.

Egy évvel az után találkoztam először Szervátiusz Tiborral, hogy ez a műve elkészült. Azóta sem változott sok minden. Az is inkább a változatlanságot jelenti, hogy átnevezte művét. Annak idején szófukar volt, s ez érthető, de most sincs oka a könnyed csevegésre. Ne is vesztegesse az időt a sok beszéddel. Helyette alkotásai beszélnek. A szó elszáll, csakúgy, mint ahogy elfolyik a víz, de a kő és a szobor marad, mondhatjuk szabadon Wass Albert nyomán.

Minderről talán beszélnünk sem kellene, mert ami látható, erről szól. Azt viszont el kell mondani: csak az tudja, hogy mit jelent a szülőföld, aki már belefúrta tenyerét földjének porába, vagy aki legalább egyszer orra bukott benne, aki végigjárta síkjait és lankáit, aki napokat és heteket beszélgetett végig füvén ülve sorstársaival, akinek könny szökik a szemébe, ha az egyik domborulat bércéről kitárul előtte a folyó völgyének lapálya, amelyet a túlfelőli hegyek fognak keretbe, aki ismeri ételeinek ízeit, aki fél szóból is érti baját és örömét a másiknak, akiben felcsendül a dal, ha senki nem énekli is. A kopjafás Bartók-szobor fejezi ki mindezt. A világ egyik legnagyobb zeneszerzője és magyarja bronzarcának átszellemültsége tanúsítja ennek igazát Szervátiusz Tibor közvetítésével. De akin egyszer sem futott át a borzongás Bartók Concertójának hallatán, ezt sem értheti.

Hát ettől vagyunk egyszerre világraszólók és magyarok, noha a világ nem ért bennünket. Az átszellemültebb részének is csak ködlik valami rólunk. De sokszor már mi sem értjük önmagunkat, mert eredeti önmagunktól válik idegenné gondolkodásunk. Annak szükségességéről, ami természetes feltétele emberi és nemzeti szabadságunknak, gyakran önmagunkat kell meggyőznünk, s ez néha nem is sikerül. Csak az elhivatottak és a beavatottak tudják, mit kell tenni. Ez a kiválasztottság jellemezte Szervátiusz Tibor korábbi alkotásait, és – a nemzet szent jelképeitől származó sajátos gazdagodással – mostani műveit is, tovább ihletve a honfoglalás millecentenáriumától és Szent István királyunk megkoronázásának millenniumától.
Aki elfelejti honnan jött, nem tudja hová megy, és azt sem tudja mi végett magyar, érintse kezével Szervátiusz Tibor bármelyik szobrát és megvilágosodik. Erre, a lelkünket kézrátevéssel gyógyító szertartásra mindnyájunknak szükségünk van, ezért alkoss nekünk minél többet, hogy mindannyian hozzáférjünk gyógyírodhoz.

Köszönjük, amit eddig tettél lelkünkért, és köszönjük, amit ezután teszel értünk. Isten éltessen, Szervátiusz Tibor!