A Miniszterelnöki Hivatal véleménye Duray Miklós: Miért szakadt ketté a MÁÉRT a legutolsó ülésen? című írásáról*

Duray Miklós egy műfajilag nehezen meghatározható írásban – tanulmány, pamf­let, vitairat, publicisztika – igyekszik választ adni a címben megfogalmazott kér­désre. Meglehetősen hosszas, feltűnően pontatlan és csúsztatásoktól sem mentes jó húsz oldalas okfejtés után adja meg a választ a fent idézett kérdésre: „Az évek óta létező feszültség láthatóvá és tapinthatóvá vált, akárcsak a földrengés okozta vetődés, két egymásra toluló földkéregtábla mozgásának következményeként.

A politikai vízválasztók hasonlatosak a domborzati elemekhez vagy a földtani szer­kezetekhez. Már az első, az 1996-ban megrendezett magyar–magyar csúcstalálkozó alkalmával megmutatkoztak a bércek és a süllyedések, valamint a törésvonalak. Nyom­vonaluk soha sem változott. Egyszer elsimult, máskor nehezen leküzdhető akadályt jelen­tett, de mindvégig ugyanott maradt és mindig ugyanannak okán volt ott.

Az egyik oldalon elsősorban a nemzet egybetartozása jelentette a szervező erőt, a másik oldalon a végrehajtó hatalomért folytatott harc. Az egyik oldalon a múlt–jelen– jövendő egysége alkotta az együvé tartozás alapját, a másik oldalon a múlékony jelen. Az egyik oldalon az államhatárokkal szétdarabolt nemzet gazdasági és társadalmi megúju­lása volt a cél, a másik oldalon a nemzetközileg meghatározott feltételek teljesítése. Az egyik oldalon a nemzet közösségi léte volt a mozgatórúgó, a másik oldalon az egyén és a társadalmi érdekcsoportok igényének vagy követeléseinek kielégítése. Az egyik oldalon a pártérdek hajtott fejet a közösségi érdek előtt, a másik oldalon sohasem. Az egyik oldalon miniszterelnököket áldoztak fel a nemzetért, a másik oldalon miniszterelnököket gyilkol­tak meg hatalmi érdekből. Az egyik oldalon családi vagyonokat áldoztak a nemzet közös­ségi épüléséért, a másik oldalon közösségi vagyonokat raboltak szét. Az egyik oldalon az ország első zászlós ura áldozta életét a nemzetért, a másik oldalon az idegenből hozott ellenkirály dörzsölte a tenyerét. (…) A Magyar Állandó Értekezlet 2004. november 12-én kudarccal végződött ülése ezért nem hozott meglepetést, sőt kudarcot sem jelentett. Csupán az történt, aminek már 1996-ban meg kellett volna történnie, vagy a MÁÉRT ezt megelőző hét ülése közül bármelyiken.” (…)

Ennek megfelelően a MÁÉRT legutolsó 2004. november 12-i ülésén tapasz­talt viták valamint a közös nyilatkozat el nem fogadásának okai „történelmileg determináltak”, mindkét oldal, a „nemzetiek” és a „nemzetietlenek” is előre meg­szabott pályán mozognak, az ellentétek kibékítése csak akkor lehetséges, ha vala melyik fél szakít történelmi hagyományaival, elveivel, programjával, terveivel és úgymond átáll a másik táborba. Az írás során nem teszi kétségessé, hogy melyik táborba kiket sorol. A történteket annyira eleve elrendeltnek tartja, hogy a már említett történelmi felelősségen (bűnön) kívül nem elemzi a résztvevők felelőssé­gét a történtekben, hiszen itt nem a szakadás ténye, csak az ideje volt kérdéses. – A szerző meglepő szerénységről tesz tanúbizonyságot, amikor meg sem említi saját, nem elhanyagolható, szerepét a szövegegyeztetések már ismert kimenetele kapcsán.

E gondolatmenet végigkíséri a tanulmányt: a baloldali kormányok nemzetpo­litikai tevékenységének minden, akár taktikai, elemét történelmi mértékű straté­giai bűnökké nagyítja, míg a jobboldali pártok ténykedését csak említésszerűen, felszínesen tárgyalja, mulasztásaikat megértően kezeli. Ez az aránytalanság a tény­szerűségben is nyomon követhető. De az alapvető problémát mégis a szemléletmód jelenti. Valamint az, hogy „kiútként” az állampolgársági kérdésben történő állás­pontváltozást várja a magyar kormány részéről. Azzal, hogy egy olyan ügyet jelöl meg az együttműködés egyik feltételeként, mellyel kapcsolatban patt-helyzet ala­kult ki, lényegében legitimálni igyekszik azt az általa felvázolt forgatókönyvet, mely szerint a MÁÉRT működését a magyar kormány és a magyar kormánypártok nél­kül lehet és esetleg kell folytatni.

A Duray-féle diskurzus lényegében lehetetlenné teszi azt, hogy értelmes, elő­remutató vita alakuljon ki a MÁÉRT eddigi és jövőbeni szerepéről. Ezt a nemzeti intézményt és tevékenységét nem lehet csupán a Duray által preferált nézőpontból elemezni, értékeléséhez szükség van a mindenkori magyar kormány mozgásteré­nek, a nemzetközi környezetnek, a szomszédsági és európai kapcsolatoknak az elemzésére is. – Jellemző például, hogy Duray tanulmányában az EU csatlakozás említés erejéig sem szerepel!

A MÁÉRT-ra is rányomja bélyegét az a dilemma, ami megterheli a magyar– magyar kapcsolatok teljes spektrumát. A résztvevő feleket igyekszik egyenlő felek­ként kezelni, amikor a felek közötti egyértelmű különbségek lépten-nyomon a fel­színre kerülnek. A magyar–magyar kapcsolatokban kulcsszerep jut a magyar kor­mányra és azon belül a magyar miniszterelnökre. Ez a magyar alkotmányos beren­dezkedésből fakad. Ennek megfelelően a MÁÉRT-ban is kiemelten fontos szerepe van a miniszterelnöknek és a kormányzatnak. Ő/ők képezik az intézmény motor­ját. Ezt az „egyenlőtlenséget” szabályozni nem lehetett, ezért, többek között, a MÁÉRT-ra vonatkozó jogszabályok elenyésző mértéke. Viszont a kialakult szokás­jog segítségével és annak betartásával, betartatásával ki lehetett küszöbölni a fent említett aránytalanságot. Vagyis a mindenki mindenhez hozzászól kevésbé prakti­kus elve, valamint a konszenzusos döntéshozatal és a közös nyilatkozat teremtette meg annak lehetőségét, hogy az értekezlet komoly nemzeti intézménnyé váljon azáltal, hogy elmondható volt, a résztvevők egyenlő felekként ülnek asztalhoz füg­ getlenül attól, hogy kiket képviselnek, honnan jönnek, mekkora a tényleges politi­kai súlyuk stb. Ennek fejében a MÁÉRT működésének szabályozatlan volta lehe­tőséget teremtett a magyar miniszterelnöknek arra, hogy kötöttségektől mentesen, az aktuális kül-, bel-, gazdaságpolitikai helyzetet mérlegelve a leginkább megfelelő időpontban hívja össze az értekezletet, lényegében tetszőleges napirenddel.

A magyar kormány és a határon túli szervezetek közötti bonyolult politikai alkuk sokasága tartotta fenn a MÁÉRT eddigi működését. Természetesen fontos tényezőt képeznek a konszenzusos véleményalkotásban a magyarországi ellenzéki pártok is, de a mindenkori ellenzék szerepe nem nevezhető kulcsfontosságúnak, amikor a MÁÉRT belső dinamikáját vizsgáljuk.

Mindennek megfelelően elmondható, hogy a MÁÉRT legfontosabb fegyver­ténye maga az értekezlet ténye és léte volt! Mindezt olyan formában sikerült meg­oldani, ami nemzetközileg is elfogadható volt, nem sértette (túlzottan) a szomszé­dos államok „érzékenységét”, hangot adott az összmagyarságnak és minden tag­szervezett igyekezett a lehető legtöbbet kihozni belőle (nyertes-nyertes játszma).

Két lényeges esemény miatt viszont valóban zavarok következtek be az intéz­mény működésében. Az egyik a Státustörvény létrehozása, a másik az EU bővítése volt. A Státustörvény megalkotásával lényegesen megnőtt a határon túlra szánt költségvetési támogatások nagysága valamint létrejött egy olyan bonyolult poli­tikai-közigazgatási-diplomáciai rendszer, melyet a MÁÉRT hagyományos keretei között már nem lehetett kezelni. Új helyzet keletkezett a támogatások területén és olyan szereplők jelentek meg (például Belügyminisztérium), melyek korábban nem vettek részt ilyen formában a határon túli magyar szervezetekkel történő együtt­működésben.

Felerősödött a szakmapolitikai jelleg, megnőtt a szakbizottságok tevékenysé­gének a fontossága. Az EU csatlakozással pedig lehetőség született egy újfajta poli­tikai diskurzus megjelenésére, mely kevésbé ideologikus módon közelít azokhoz a problémákhoz, melyek fontosak a magyar–magyar együttműködés szempontjából. Sajnos a határon túli magyar szervezetek egyelőre még nem felkészültek egy ilyen diskurzusváltásra, amit a kettős állampolgárságról szóló viták – álviták – csak tovább halasztottak.

A megváltozott helyzetben a MÁÉRT jövőjét a szakmai szint erősítése biztosí­taná valamint működésének egy olyan fokú szabályozása, ami lehetőséget teremt a magyar kormány domináns szerepének a megőrzésére.

(2005. február)

 

Skip to content