Mégis van magyarkérdés?

(Elhangzott 2005. március 21-én, Pécsett)

2005. február 24-én és 25-én ifjabb George Bush, az Amerikai Egyesült Államok elnöke – alig huszonnégy órányit – éppen Pozsonyban tartózkodott, hogy itt tartson megbeszélést Putyin orosz elnökkel. A protokoll szerint találkoznia kellett Szlovákia kormányának tagjaival is. Ezen a találkozón – a térségben uralkodó viszonyokkal kapcsolatban – az amerikai vendég részéről elhangzott egy „ugyan, milyen időnk lesz ma” jellegű formális kérdés. Dzurinda miniszterelnök a feltett kérdéshez csaknem hasonlóvá sikeredett, „itt minden rendben lenne” bejelentéssel kezdte válaszát, de ez csak első fele volt mondandójának. A mondat másik fele arról árulkodott, hogy itt még sincs minden rendben, mert a „magyarok nem tudnak belenyugodni Trianonba”. Bush elnöknek e válasz hallatán rezzenetlen maradt az arca, és a látszólag sematikus témáról folyó társalgást berekesztette.

A kérdés azonban lógva maradt a levegőben, mint a rossz rémregényekben a véres tanújel. Akkor hát rendben van-e minden, vagy sem? Vagy: minden rendben lenne, ha minden másképp lenne? Hogyan áll Közép-Európa és a Kárpát-medence szénája?
A szlovák miniszterelnöktől elejtett fél mondat sok mindenről tanúskodik. Elsősorban arról, hogy bizony térségünkben nincs minden rendben. De ha már valami nincs rendben, akkor semmi sincs. Mert ha egy nemzetközi jogi döntést – amely a térség kapcsolatrendszerét alapvetően befolyásolta, és a számlájára írható a második világháború is – még nyolcvanöt év múltán is vitatnak, akkor az a döntés minden bizonnyal rossz volt. Ha ez a döntés nem csak a károsultat, azaz a magyarokat foglalkoztatja, hanem a kedvezményezetteket is – például a szlovákokat, románokat stb. –, az azt jelenti, hogy ők is bizonytalannak érzik magukat, pl. a döntéssel szerzett javak miatt. És, hogy az Egyesült Államok elnöke úgy hagyta abba a témát, mintha elvágták volna, szintén jelent valamit. Legkevesebb annyit, hogy mindezt tudja ő is. Együtt mindez arról tanúskodik, hogy sem a trianoni, sem a párizsi békeszerződés, sem a kommunisták internacionalizmusa, sem az 1994-ben megkötött stabilitási egyezmény, sem a Magyarország és a szomszédos államok között megkötött alapszerződések, sem a globalizmus és egyelőre az Európai Unió sem talált megoldást a magyarkérdésre.
* * *
De nem találtak megoldást a szlovákok, románok, szerbek stb. sem, mivel az 1920-ban elszakított területeken élő, azaz az akkor keletkezett új államok területéhez csatolt magyarok javarészt máig sem tartják hazájuknak ezeket az államokat. Mert máig sem szerezhettek ott olyan jogállást, státust, hogy ne érezzék magukat idegennek szülőföldjükön. Nem rendeződött nyelvhasználati joguk, önkormányzatiságuk, nem szűnt meg szervezett elnemzetlenítésük, köreikben a legnagyobb a munkanélküliség, a szegénység stb. Felszámolni őket az új államoknak nem sikerült, a többségük pedig – még nyolcvanöt év múltán is – a történelmi Magyarországot tartja a hazájának.

A versailles-i békerendszer által kialakított új államokban, illetve az 1990-es évek elején létrejött maradványaikban idegen testnek tartják az odacsatolt magyar közösségeket, folyamatosan kétségbe vonják az adott államon belül a belső önrendelkezésre megfogalmazott igényük jogosságát, elutasítják nyelvhasználati törekvéseiket, oktatásügyük és közművelődésük autonóm szervezésének igényét, politikai alanyiságuk közösségi kifejeződését. Tudatosan és tervezve alakítanak ki folyamatos hiányt térségükben a közpénzekből finanszírozandó területeken, gyanakodva és ellenségesen fogadják az államhatárokkal elválasztott magyar közösségek összetartozásának kifejeződését.

Azokban az államokban is ehhez hasonló a helyzet, amelyekben az odacsatolt magyarok politikai pártjai a rendszerváltozás után – saját erejüknek is köszönhetik ezt – kormányzati tényezővé váltak.

De az elszakított magyarok sem találták meg a kisebbségi helyzetből való kiemelkedésre, a társadalmi és politikai egyenrangúságuk kifejezésére szolgáló megoldás kulcsát. Hiszen egyik részük az autonómiát látja ilyen megoldásnak, de az a részük, amelyik kormányzati helyzetbe került, nem mer kiállni ennek érdekében, beérné pótmegoldásokkal is, mert úgy véli, veszélybe kerülne a hatalmi szerkezetben kiharcolt helye, és államuk többségi politikai erői folyamatosan megalkuvásra kényszerítik őket a számukra létfontosságú ügyekben is. Ennek jellemző példája volt, hogy Szlovákiában 1998-ban a Magyar Koalíció Pártjára olyan kötelezvényt erőszakoltak, amelyben le kellett, hogy mondjon mind az autonómiáról, mind az önálló magyar egyetemről, és még azt sem lehetett elérni, hogy visszavegyék azokat a magyar pedagógusokat az iskolákba, akiket a korábbi kormány politikai okok miatt távolított el.
Sem Romániában, sem Szlovákiában nem sikerült a közigazgatásban egy olyan területi és igazgatási reformot bevezettetni, amely ne engedné tovább rombolni a magyar lakosság települési szerkezetét és szervezett közösségi létének szociológiai esélyeit.
* * *
Ezek a kérdések azonban csak részben vagy töredékesen múltak mindeddig a magyar nemzet egészén vagy egészben maradt részén. Mondhatnánk úgy is: minden szempontból nézve azok kerültek túlsúlyba, akik a magyarság túlélési törekvéseinek ellenzői voltak. Nemzetközi segítséget a jogérvényesítéséhez pedig nem kapott a magyarság, és nem kaptak az államhatárokkal szétdarabolt magyar közösségek sem, mondjuk olyat, mint a dél-tiroli osztrák-németek az autonómiájuk megteremtéséhez és Ausztria érdekükben gyakorolt védőhatalmi jogához.
Viszont Magyarország sem tett az 1920-ban elcsatolt magyar nemzetrészekért annyit, amennyit Ausztria a dél-tiroliakért. Igaz, hogy Magyarország helyzete sokkal nehezebb volt, mert Ausztriának csupán egy irányba kellett figyelnie, a trianoni Magyarországnak viszont először legalább négyfelé kellett, most pedig legalább hatfelé kellene frontot nyitni.
* * *
A magyarságnak, mindazonáltal, hogy a nyolcvanöt évvel ezelőtt meghúzott államhatárokkal szétdarabolták, még mindig van több olyan közös eszméje, amilyen más, azonos nyelvet beszélő, de különböző államokban élő népeknek nincs, vagy ha igen, sokkal kisebb hatásuk van.
A magyar nemzettudatnak meghatározó eleme az európai állami létének ezer éve során megélt történelem. Hasonlóan fontos, hogy kötődik nemzeti kultúrájához, és hellyel-közzel még ma is ragaszkodik eredetmondáihoz, eredetének szervezett állami léte előtti, több ezer év homályába vesző történetéhez. A nemzeti nyelv az egyik legféltettebb ereklyéje a magyarságnak, és ez attól válik különösen hangsúlyossá, hogy a magyar nyelv – akár ötszáz évvel ezelőtt keletkezett – emlékei még ma is érthetőek. A magyar nemzeti tudatnak ez a három „szent” pillére az alapja a magyar nemzeti egységnek, mely nem csupán tiszteletre méltó, muzeális kulturális örökségként vagy virtuális kulturális egységként értelmezhető csupán, hanem nagyon szoros érzelmi kapcsot is jelent, sőt azt is, hogy a magyar politikai nemzeti tudat is máig él, noha az államhatárok meghúzása és az azóta eltelt történelmi sorscsapások miatt látszólag megszűnt. Ennek a tudatnak az életben maradása tette lehetővé, hogy az 1990-ben bekövetkezett politikai rendszerváltozás során az összes magyar nemzetrész politikailag is megszerveződött, noha erre a kommunista rendszerben évtizedekig nem volt lehetősége. Ugyanez váltotta ki a szétdarabolt nemzetrészek közötti társadalmi, kulturális és politikai kapcsolatok egyre szorosabbra fűződését, s bár a kifejezés kissé furcsán hangzik: a „magyar–magyar” kapcsolatok élénkülését. De ez vezetett el a nemzeten belüli, addig nem ismert jellegű ellentétek kialakulásához is.
Milyen ellentétekről van szó?
Elsősorban a kommunista politikai közegben erjesztett szocializációs hatásokra kialakult ellentétről.
Az államhatárokkal elcsatolt magyarság leszakításának kezdetétől fogva érezte és tudta: helyzete igazságtalan, sérelmes, a sorsa így elnyomatás. Ez az érzés és ez a tudat a kommunista hatalmi rendszerben csak erősödött. Az általános politikai elnyomás és a nemzeti elnyomás között kevesen tettek különbséget, mert mindkettő az „ellenséges és idegen” hatalomtól eredt. Az elcsatolt magyar tömegek millióinak ez az élményük nap mint nap a nemzettudatukat is próbára tette. Volt, aki nem viselte el ez az állapotot és nem küzdött tovább ellene, de a zömüknek megmaradt vagy erősödött nemzeti érzésük. Az elszakított magyarok és a politikai hatalom, illetve államuk viszonya nem sokat változott a rendszerváltozás után sem, csak annyit lehetett észlelni, hogy a színkép tarkábbá vált. De ma még ezeknek az elszakított magyaroknak mintegy nyolcvan százaléka őrzi a magyar nemzethez való tartozás tudatát – politikai értelemben véve is.
Magyarországon ez a szocializációs folyamat nem így játszódott le. Kezdetben a trianoni Magyarország magyarsága is főleg az igazságtalanságát és sérelmes mivoltát élte meg a trianoni döntésnek, de nem érezte idegen uralomnak, nemzeti elnyomásnak. A határon túlról érkezett sokszázezer menekült magyar pedig terhet is jelentett számára. Egyéb kérdésekben, amelyekben összeütközésbe került a hivatalos hatalommal, nem volt nemzeti töltet. A második világháború után Magyarországon már sokkal kevesebben érezték igazságtalannak és sérelmesnek azt, hogy nemzetrészeinket ismét elcsatolták, mint huszonöt évvel korábban, ráadásul az országra hulló szovjet megszállás terhe az érzelmeket egyre inkább más síkra, a szovjetellenesség irányába terelte. A történelmi magyar nemzeti fűtöttség magyarországi reneszánsza az 1956-os forradalomban tetőzött, akkor a szovjetellenesség és a nemzet féltése egybeolvadt – ezért volt ötvenhat, akárcsak negyvennyolc, egyszerre ideológiai, nemzeti és felszabadító forradalom.
Ötvenhatnak ez a jellege – az ellene való fellépés – határozta meg a kádári konszolidáció politikai stratégiáját, amely – élve a negyvennyolc utáni helyzet „megoldásának” példájával – összevonta a haynaui megtorlást, a Bach-korszakot és a kiegyezést egy olyan társadalmi szerződés kialakítására, amely szerint a polgár a politikai rendszert anyagi érdekeltsége révén fogadja el. Azaz: ha nem tesz a politikai rendszer ellen, jobban fog élni, mint a békétlenkedők, pl. neki lesz útlevele, a másiknak azonban nem lesz, ő kap lakást, a másik pedig nem kap.

Az alku körébe tartozott a nemzeti érzés visszaszorítása, mely érzés az ötvenhatos forradalom jelszavaként még így hangzott: „Aki magyar, velünk tart!” Aki a nemzet és a kárpát-medencei magyarság összetartozását eszménynek tekintette, az a politikai rendszert veszélyeztette, mert az ilyen ember fogékony volt a szovjetellenességre és a kommunistaellenes érzelmek befogadására. A nemzet iránti elkötelezettség azonosan ítéltetett meg, mint a szovjetellenesség vagy a politikai rendszerrel való szembeszegülés. A népi baloldal ezzel szemben tett ugyan néhány tétova lépést, de az akkori állampárt tömegeit – a kisebb nyomás irányába való haladás elve szerint – az új stratégia eléggé meggyőzte, ezután pedig a nemzettudatlanság vált tudatuk részévé.

Ezeken a gyökereken nőtt fel az MSZP és SZDSZ tisztségviselőinek, tagjainak, támogatóinak és választóinak többsége. Már szinte nem is különös, hogy nekik nincs nemzeti elkötelezettségük. Az viszont elgondolkodtató, hogy a rendszerváltozás után kialakult – Antall József és Orbán Viktor nevével fémjelzett – magyar nemzetpolitikával szemben a nemzetközi politikai térben éppen a kádári politikai eszmeiséget támogatják, még másfél évtizeddel a rendszerváltozás után is. De nem csupán a Magyarországgal szomszédos államok politikusai és pártjai támogatják – ez még nem lenne csoda –, hanem az európai baloldal és a liberális pártok is, sőt hallgatólagosan még a konzervatívok is. Pedig a kádári eszmeiséget az ötvenhatos forradalom gyökereinek kiirtására fogalmazták meg, ez a forradalom rengette meg először a világkommunizmust, és egy olyan rendszer – a kommunista – megdöntésére tett első komoly kísérlet volt, mely idegen az európai szellemiségnek.

Az összmagyarságon belül ez a szocializációs különbség teremtette meg nem sokkal a rendszerváltozás után a nemzetpolitikai ellentéteket. A magyar kérdés immár nem csupán nemzetközi politika kérdésként létezik, hanem felgerjedt, felgerjesztették a nemzeten belül is.

* * *

A rendszerváltozás után négy nagy kérdésben alakult ki ellentét a nemzet egységét helyreállítani akarók és az ezzel ellentétesen gondolkodók, azaz Kádár magyarjai között.

Az első Antall József bejelentése volt, mely szerint „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének” tartotta magát. Közjogi és politikai bírálatok özönét zúdítottak rá emiatt, nemzetközivé gyűrűzött a vita körülötte. Az akkori magyarországi szocialista és liberális ellenzék egyetlen szóval sem kelt a védelmére, noha a miniszterelnök kijelentése közjogilag tiszta volt, hiszen az egész nemzetért viselendő államférfiúi felelősséget nem az államjog függvényeként kezelte, hanem erkölcsi keretek közé helyezte. Alkotmányjogilag is megalapozott volt ez az érzelmi fűtöttségű nyilatkozata, hiszen a rendszert változtató folyamatban módosították Magyarország alkotmányát az egész nemzetért vállalandó felelősség kötelezettségének megfogalmazásával. Ez a konfliktus volt az első jele annak, hogy a nemzetpolitika további vitákat válthat ki.

A másik összetűzés ama gondolat körül izzott fel, hogy az európai integrációs folyamattal páthuzamosan egyesíteni kellene a nemzetet. Itt abból a vádból eredt a vita, hogy ez a gondolat, úgymond, nem veszi tekintetbe a szomszéd országok érzékenységét.

A harmadik összetűzésre a státustörvény – vagy ahogy a szocialisták mondják: kedvezménytörvény – szolgáltatta az okot. Ebben főleg a nemzet egységére való utalást és a törvény által kialakítható egységes szervezési rendszert érték támadások.

A negyedik, eddigi legnagyobb összetűzés a magyar állampolgárság odaítélésének kedvezményessé tételéről, pontosabban az ezt lehetővé tevő törvény megalkotásának követeléséről kiírt népszavazás körül és magáról a magyar állampolgárság visszaszerezhetőségéről bontakozott ki – ebben a szocialista-liberális kormány „érvelése” nemzetgyalázó propagandává vált. A kormány nem alkotmányjogi és nem nemzetközi jogi érveket használt, hanem a kádári korszakban, az „ötvenhatos” forradalom gyökereinek a kiirtására alkalmazott képletbe ültette érvelését. Ha az elszakított magyarok kedvezményesen kapnának magyar állampolgárságot, úgy, hogy nem lenne kötelező nekik előtte Magyarországon letelepedni, akkor megszállnák az országot, és ez alapjaiban megrendítené a gazdaságot. Ez az érvelés ugyan nem volt logikus, de az anyagi bizonytalanság kialakulásának a veszélyével rémisztgette a választópolgárokat – az „aki magyar velünk tart” helyett „aki velünk tart, annak megéri” elv szerint.

* * *

Tulajdonképpen az összes felvetés, kezdve attól, hogy az elszakított magyarok többsége a mai napig sem tartja hazájának azt az országot, ahol a szülőföldje van, hogy nyolcvanöt év után sincs rendezve az elszakított magyarok jogi helyzete azokban az államokban, ahol élnek, hogy véres vitát vált ki minden törekvés, amely a nemzet egységének a megtartását célozza – az elszakított magyaroknak nyújtandó támogatásoktól a Magyarország és a szomszédos országokban élő magyarok közötti kapcsolatokon át a magyar állampolgárság jogfolytonosságának visszaállíthatóságáig – mind-mind azt jelzik, hogy legkevesebb nyolcvanöt éve létezik megoldatlanul és lezáratlanul a magyarkérdés, amely, ha az Európai Unió segítségével sem tudjuk megoldani, európai botránnyá fajulhat.

Pozsony, 2005. március 20.