Európai polgárok leszünk, lettünk, vagyunk, voltunk!

Még azelőtt, hogy 2004. május elsején kibővült volna az Európai Unió, már tudtuk, hogy az államoknak ez a nagy tömbje csak úgy működhet együtt, és úgy alkothat szervessé váló egységet, ha létrejön az alapszabálya: az alkotmánya. Minden bekéredzkedő állam és minden bennlévő állam kormánya, parlamentje tudta ezt – ha a polgár nem tudta, ezért nemcsak ő hibáztatható, hanem elsősorban az ügyeket intéző politikusok, mert nem mondták meg neki, hogy mire kell számítani. Ezért furcsa, hogy miután az alkotmány szövegét az alaptörvényt előkészítő konvent, valamint az Európai Parlament elfogadta, a ratifikációs eljárás során mind a korábbi, mind az új tagok egy része elutasította vagy elutasítólag viszonyult hozzá. Szembetűnő volt, hogy az új tagállamokban ehhez hasonlóan viselkedett néhány olyan politikai párt is, amely korábban támogatta országa csatlakozását.

Meg lehet érteni minden elutasítását a nagy európai közösség létrehozásának. Hiszen az angol font patináját hogyan lehet feláldozni a nyomdafestékszagú euróért? A napkirály örökségét, a francia gloire-t hogyan lehet alárendelni olyan zagyvaságnak, amelyben németek, olaszok meg holmi kelet-európaiak is kavarognak? Meg lehet érteni a német adófizetők prüszkölését is, hiszen ők fizetik a legtöbb pénzt a közös kasszába. Ugyanezt mondhatnák a finnek és a svédek is. A dánok is berzenkedtek már néhányszor. A volt kommunista országokban fel-felbukkanó ellenkezés is logikus, hiszen az ott élők csak a minap szabadultak ki az egyik – a szovjet – unió karmaiból, most önként egy másikba tántorogtak.

De mi a valódi oka annak, hogy néhány új tag is elutasítja az uniós alkotmányt? Hiszen ők valóban tolakodtak az unióba, minden előnyét és hátrányát eleve elfogadták, önként lemondtak a számukra létkérdésnek számító kivételekről, sőt maguk is álarcot öltöttek, nehogy fel lehessen ismerni alkalmatlanságukat.

Az uniót többen általában véve is elutasítják, de legalábbis ellenérzésük van iránta. Ez a globalizációval függ össze. De ez nemcsak az új tagállamokban van így, hanem a valamikori Közös Piacot létrehozó államok polgárainak körében is.

A globalizáció azoknak az érdekük, akik hasznot húznak belőle. Következménye, hogy az emberek, a közösségek, a kultúrák elveszthetik sajátosságukat. Ezért Európa 99%-a érzelmileg globalizációellenes. De ugyanezek a tömegek tódulnak be a sematikus hipermarketekbe és vásárolják a génmódosított alapanyagokból, tartósító- és ízesítőszerekkel készített dobozos élelmiszereket meg a kínai tyúk tojásából a hajón kikelt és fogyasztható súlyúvá tápszerrel felhizlalt, fonnyadt bőrű „friss” csirkéket, melyeket egyébként kidobnának. De azért veszik, mert olcsó.

A globalizáció ugyanis nem más, mint a felhalmozott tőke uralma, mellyel le lehet törni minden sajátosságot, még a globalizációellenes tüntetéseket is. Hány „multiellenes” tüntető visz magával otthonról tízórait, otthon termelt élelmiszert, szalvétapapírba csomagolva? Ok is a hipermarketben, a Mac Donald’s-ban, a Burger King-ben vásárolnak. Hány globalizációellenes indulattól fűtött emberben fogalmazódott meg, hogy csak házi kolbászt, mangalicaszalonnát, szürkemarha fartőből főzött levest egyen, meg biozöldséget fogyasszon, és csak a saját országában készített árut vásároljon?

De hagyjuk az Európai Unióval szemben megfogalmazott materiális fenntartásokat! Mindannyian tudjuk, hogy a tiltakozókat maga alá teperi a működő tőke, mert a józan ész elfogadja a racionális tőke uralmát. Ezt csak tőkeellenes, bankokat romba döntő „irracionális világforradalom” tartóztathatná fel, de ilyen még nem volt. De sohasem lehet tudni, mi lesz – Habsburg Ottó szerint minden volt és minden lesz. Átalakulóban, újjáalakuló

ban és újrateremtődésben van egész világunk!

Lássuk azonban az Európai Unióval szemben megfogalmazott legsajátságosabb fenntartást.

Az Európai Uniónak egyik új tagállama Szlovákia. Szlovákia Európa legfiatalabb állama, csaknem előzmények nélkül jött létre. Egyetlen történelmi elődje, a Szlovák Köztársaság 1939. március 15-én a náci Németország védnöksége alatt alakult meg. A jelenlegi Szlovákia önállóságát a nemzetközi jog szerint 1993. január elsején szerezte meg. A szlovákok többsége nem elkötelezett híve az Európai Uniónak. De nem azért nem az, mert a nemrég megszerzett állami önállóságot uniós tagsága valamelyest korlátozná – noha korlátozza. Sokkal sajátosabb ennek az oka.

Szlovák politikusok már az 1990-es évek közepe táján megfogalmaztak egy elméletet, mely az azóta eltelt tíz évben is tartja magát. Az Európai Uniót birodalomnak tekintik. És minden birodalomnak ugyanaz a sorsa: területileg növekszik, gyarapszik, elér virágkorába, majd hanyatlik és szertehull. Szerintük erre a sorsra fog jutni az Európai Unió is, és ez azt jelentené, hogy az oda belépett államok nem a belépésük idején meghatározott területtel fognak onnan kikerülni, hanem ki nagyobb lesz, ki pedig kisebb. Szerintük azért uniópárti a magyarság többsége, mert már most arra számít, hogy az államhatárok fellazulását kihasználva összekapcsolódik az egész magyar nyelvi közösség, és ha az Unió széthullik, akkor Magyarország nagyobbként kerül ki majd onnan, mint amekkora a taggá válása idején volt.

Ezután nem is tudom, hogy Európai Unió-pártiként miért szurkoljak: maradjon-e egészben az unió, vagy teljesüljön a szlovákok jóslata?

2005. május 21., Hídlap

Skip to content