Bálvány vagy szobor?

Prágában a cseh külügyminisztérium épülete előtt felállították Edvard Beneš szobrát. Erre a magyarok és németek körében felháborodást keltő eseményre 2005. május 16-án került sor. Nemcsak Edmund Stoiber, Bajorország miniszterelnöke tiltakozott ellene, hanem Magyarország külügyminisztere is.

Van-e a cseheknek okuk és joguk arra, hogy a XX. század egyik legvitathatóbb politikusának szobrot állítsanak? És erkölcsileg elfogadható-e egyáltalán köztiszteletben részesíteni egy olyan embert, akinek a nevéhez bosszú, hazudozás, jogi csalás, más nemzet megcsonkításának a megtervezése és kivitelezése, németek és magyarok tömeges lemészárlása, a szülőföldhöz való joguk megvonása, más nemzet nyelvének betiltása, az emberi méltóság durva megsértése, üldözés, deportálás, kiűzés elrendelése, az emberhez méltó élet jogának a kétségbe vonása, milliók napi szenvedésének előidézése tapad?

A válasz egyszerű: van okuk és joguk is a cseheknek, hogy azonosuljanak ezzel a férfival. Politikusi pályafutása során és halála után is azonosultak vele, ezért csoda lenne, ha most mást tennének. Ez tehát hagyomány.

A kritikátlan azonosulás azonban inkább ösztönös magatartás, és nem a gondolkodó, az elemző, a szégyenérzetre képes, lelkiismerettel megáldott ember sajátja, és nem is igazán keresztény szemlélet, hiszen annak központi értéke nem a rajongás, hanem a szeretet. A Beneš-jelenségre pedig ez utóbbi a legkevésbé sem jellemző.

A cseheknek van okuk arra, hogy Benešben az önálló cseh államiság egyik megteremtőjét tiszteljék. Kevesen tettek annyit ezért, mint ő. Csupán Masaryk viheti el előle a pálmát, őt mint államalkotót elsőként foglalták törvénybe, még 1935-ben. Sajátos törvény volt ez, aligha fordul elő sok hasonló jogszabály a világon. Csupán egyetlen mondatból áll: érdeme van az állam megteremtésében. Ugyanilyen törvénybe foglalták ugyanezért még 1992-ben egy szlovák politikus, Štefánik nevét, majd 2004-ben Benešét is. A szoborállítás csupán ezt követte.

Tudatosítanunk kell, hogy a cseh múlt is identitászavarral terhes, sorozatos meghasonlásoktól van barázdálva, a cseh nemzetnek évszázadokon át csonka volt a társadalmi szerkezete, és a Cseh Királyságot vazallusi félelem sulykolta a Német-Római Birodalom árnyékába, megértek a csehek a mohácsihoz hasonló katasztrófát is, de ezt náluk Fehérhegynek nevezik. A tizennyolcadik század végétől pedig a nemzeti nagyság álma és ennek megvalósítása hajtotta őket, mint több más európai nemzetet is. Ráadásul a cseheket még a herderi eszme is ebbe a látszatvilágba terelte. Ók is kétkövű malomban őrlődtek: rettegtek a németektől, a magyarokat pedig olyan vetélytársnak tekintették, hogy már-már elkezdték gyűlölni – no nem a cseh nép, hanem politizáló elitje.

Aztán kaptak egy szatócs lelkületű és hamiskártyás erkölcsű zsenit, aki gátlástalanul képviselte az álom valóra váltását, a cseh nemzeti nagyság eszméjét. Tűzön-vízen, holttesteken át. Bármily áron és sikerrel. De mindezt alárendelte a maga önzésének. Még a saját nemzetét és korábban létrehozott államát is áruvá tette, csakhogy bosszút állhasson a németeken és a magyarokon.

Van tehát okuk a cseheknek, hogy felmagasztalják Edvard Benešt, mert sokat tett a cseh államiságért. De ha már a róla alkotott véleményt illetőleg az állami szempont a fő érték-meghatározó, akkor talán nem szabadna elsiklani afölött – és főleg nem a cseheknek-, hogy éppen az ő gyászos tevékenysége is hozzájárult a második világháború utáni helyzet kialakulásához, melynek következtében Kárpátalja a Szovjetunió prédájává vált, és egész Csehszlovákia a Szovjetunió érdekövezetébe jutott. Emlékezetes a Londonban alakított, emigráns csehszlovák kormánynak a jaltai konferencia előtti magatartása. Azt követelték az angoloktól, hogy járuljanak hozzá a magyaroknak az újjáalakuló Csehszlovákia területéről való teljes kiűzéséhez. Midőn az angol kormány megbízottja ezt a kérést visszautasította, cseh rész

ről azt a választ kapta, hogy majd megteszik ezt saját erőből a Szovjetunió segítségével. Sorsszerű igazságtétel van abban, hogy Beneš álma, Csehszlovákia a második világháború után már csupán addig létezett, amíg darabjaira nem hullott Szovjetunió.

Attól tartok, hogy a csehek úgy jártak Benešsel, mint a jégen vágott lékben halászó róka: a nagy fogás reményében belógatta a farkát a jeges vízbe, és mikor belefagyott, azt hitte, hogy ráakadt a nagy hal, és az nem engedi moccanni. Orömében húzta volna nagy erővel a vélt zsákmányt, mígnem beleszakadt a farka.

Azonosulhat tehát a cseh politika vagy a cseh nép Benešsel, csak kérdés, hogy vajon melyik Beneš-képet tartja eszményének: az államalapítóét, a folyékonyan rágalmazó szabadkőművesét, az 1938. október hatodikán államfői tisztségéről lemondó és bölcsen nyilatkozó, majd gyáván megfutamodó politikusét, avagy a bosszúállóét-e? Bármennyire szeretne is mindebből válogatni a szobra előtt tisztelgő utókor, csak az egész személyiséget kaphatja, nincs lehetősége belőle csak egy összetevőt a keblére ölelni. Aki tehát szobrot emelt neki, az nem csupán az államalapításban érdemesült embernek, hanem egy fasiszta lelkületű és náci indulatú, valamint ezeket az eszméket tükröző cselekedetek miatt elmarasztalható politikusnak is szobrot emelt.

Ebből a csapdából csak egyetlen kiút van: a múlt felülvizsgálata és amennyire lehetséges: a jóvátétele. De ennek a megoldásnak éppen az ellenkezőjéről nyilatkozott a szlovák államfő és a cseh kormányfő közösen Pozsonyban, 2005. június 7-én: nem engedik felülvizsgálni az elnök jogfosztó rendeleteit. Pedig lassan ez lesz Európa legnagyobb szégyene.

2005. június 11., Hídlap