Ha június 4. hétvége, akkor az juniális és nemzetközi gyermeknap

A mai hatvanévesek, de a tőlük idősebbek és fiatalabbak is emlékeznek arra, hogy a kommunista rémuralom több mint négy évtizedében majálist csak május elsején, a munka nemzetközi ünnepén lehetett rendezni.

Juniális megrendezésére pedig főleg a június elsejéhez legközelebbi júniusi hétvégén, a nemzetközi gyermeknap alkalmából adtak engedélyt. Ez így volt az egész szocialista táborban.

Magyarországnak volt egy kiváltsága, augusztus huszadika, akkor az államalapító, Szent István emléke helyett az alkotmány napját kellett megülni. Annak az „első alkotmány”-nak, a Rákosi-félének az emlékünnepét, amely arra emlékeztette a nemzetet, hogy a magyar egy alja nép, mert mindaddig, több mint ezer éven át a feudalizmus sötétségében élt, és a jogállamiság csakis a felszabadítás meghozójának, a Szovjetuniónak és a kommunistáknak, valamint zseniális magyarországi vezérüknek, R. Mátyásnak jóvoltából köszöntött rá. Ezzel kimerült a tavaszi és nyári vigasságoknak az osztálytudatot erősítő lehetősége. Arról persze szó sem esett, hogy az egész földkerekségen csak két nemzetnek: a magyarnak és az angolnak van történelmi alkotmánya.

A Magyarországon kívül rekedt magyarságnak ugyancsak számos más ünneplési lehetőséget tálaltak, illetve parancsoltak, hiszen ünnepelni kell, mert a vigasság feledtet. Nem a múltba néző emlékezésekkel kell tölteni az időt, mert az veszélyes, sőt ellenőrizhetetlen gondolatokat ébreszthet az emberekben. „Az emberekben” – kitűnő kommunista csoportjegy, ma is használatos, ha nem tudjuk másként megnevezni sorstársainkat, nemzettársainkat, polgártársainkat. Ünnepeljék hát a magyarok szocialista társaikkal együtt november hetedikét, október huszonnyolcadikát, május kilencedikét, április negyedikét, december elsejét, augusztus huszonharmadikát vagy akár az év tizenharmadik hónapjának harminckettedik napját, csak ne a hagyományos ünnepeket vagy a nemzet sorsfordulóival kapcsolatos események évfordulóit.

Másra emlékezni veszélyes volt, avagy lett volna. Így veszett ki hát a magyar közgondolkodásból és sok magyar vagy annak nevezett „ember” emlékezetéből az ezerkilencszázhuszadik esztendő júniusának negyedik napja,
egy versailles-i palotában, a Nagy Trianonban ránk kényszerített békediktátum évfordulója.

Aki felejt, átadja magát az enyészetnek. Aki felejt, arról elfelejtkeznek. Aki felejt, agymosottá válik. Aki felejt, parancs szerint tud emlékezni. Aki felejt, alkalmas lesz bárki befogadására. Aki felejt, a bűnpártolók cinkosává válhat. Aki felejt, azonosul a bűnnel és a bűnössel.

Aki felejt, önmaga gyilkosává válhat. Aki felejt, bűnözővé válhat. Aki felejt és feledtet, maga is bűnös. Aki felejt, mások kegyeltje lesz.

Sok ilyen „ember”, sok bűnös jár-kel közöttünk, mert sokaknak eredendő bűnük e felejtés közepette kialakult hiányos tudat. Június negyedike!

Olyan évfordulója ez a magyarság nemzeti és állami történetének, mely csak a világosi és a nagymajtényi fegyverletételhez, a mohácsi és a muhi csatavesztéshez hasonlítható – de mégsem.

Június negyedike mindezektől súlyosabb, mert sem Catalaunumnál, sem Lech mezején, sem Muhinál, sem. Mohács mellett, sem Buda elvesztésekor, sem Nagymajténynál, de még Világos után sem vonta kétségbe a győztes a legyőzött fél folytonosságát. Ez első alkalommal a „legeurópaibb” békekötés alkalmával, 1920. június 4-én történt meg Párizsban, Európa akkori „fővárosában”. Abban az épületben, amelynek előterében ma is sok magyar ember csak köp egyet.

Tévedés lenne azt hinni, mint ahogy néhány nemzettársunk ma is gondolja, hogy a Trianonban bennünket ért legnagyobb csapás a vasbányák, a sóbányák, az erdőségek, a hegyvidékek elcsatolása volt.

Ez gazdasági jellegű veszteség volt, mint például Angliáé gazdag nyersanyag-lelőhelyű gyarmatainak elvesztésekor. Ezt ki lehet heverni. Sokkal súlyosabb csapást mértek ránk a békeszerződés stratégiai jelentőségű intézkedései. Ilyen a Tisza vízgyűjtőjének ellenőrizhetetlenné válása. Eredménye: bármikor zúdulhat ránk árvíz vagy zúdulhatnak pusztító mérget hozó szennyeződések. A vasutak és a közutak elvágása, a folyóhidak lebontása a családi kapcsolatokat, a gazdasági életet bénította meg. Eredménye: a családi kötelékek szétszakadása, a trianoni határ mentén volt gazdasági élet széthullása, a határ mindkét oldalán. A Duna-kanyartól keletre máig ebben a határ menti övezetben a legsanyarúbb az élet.
Mindezt – ha nem zúdul a nyakunkba a kommunizmus – talán már kihevertük volna. De az a seb, melyet a nemzet szétdarabolása, történelmünk – több mint ezer év – eseményei színterének, emlékhelyeinknek, temetőinknek elidegenítése, a haza megszűnése ejtett rajtunk, múlhatatlan.

A Párizs környéki békerendszerben érintett nemzetek közül csak tőlünk tagadták meg az önrendelkezés jogát, és azóta folyamatosan híjával vagyunk ennek a jognak. Mindmáig múlhatatlan sebünk csak ennek a jognak a visszaszerzésével hegedhet be!

2005. június 4.