Az etnocídium rendszertana

Dr. Bene Év a Megdőlt az életfa című könyvének előszava

Geológusként sok rendszertant kellett megtanulnom, nemcsak a valamikori állat- és növényvilág megkövesedett maradványainak az élővilágéra emlé­keztető rendszerét és a vegytani rendszert, hanem az ásványvilág és a kőze­tek rendszertanát is. Mikor ezeket a természetes rendszereket tanultam, nem gondoltam arra, hogy a humán világban egynémely emberi szándékok és tervezett cselekvések összességének és következményének olyan tökéle­tes rendszerét lehessen felfedezni, mint amilyet Bene Eva ír le a Megdőlt az életfa c. könyvében, noha a XX. században találkoztunk egy-két embertelen eszme- és cselekvési rendszerrel. Ezeknek egyike a kommunizmus, másika a nácizmus volt. Nekünk azonban – ezekkel együtt és rajtuk túl – a legkegyet­lenebb és legfájóbb emberi döntési és cselekvési szisztéma az 1920-ban államhatárokkal elszakított magyarság elnyomásának és gazdasági ellehetet­lenítésének tervutasításos rendszere volt, társadalmi kapcsolatainak, családi kötelékeinek és évszázados településszerkezetének tudatos szétverése, vala­mint a kollektív felszámolására indított, összpontosított támadás.

De ez már Bene Eva rendszertanának a sűrűje. Azért is, mert az általa leírt rendszernek Trianon az egyik taxonja – a legfontosabbak egyike.

A könyv -röviden- arról szól, hogy milyen cselekvési, intézkedési, ide­ológiai, érdeki, erkölcsi, gazdasági, politikai, hatalmi, mediális, oktatási, verbális lehetőségei és elemei vannak a közösség, a társadalom, a nemzet tönkretételének.

Ha elfogadjuk azt az axiómát, hogy véletlenek nincsenek – és ebben megegyeznek a materialisták és az istenhívők is -, akkor azt a pillanatot sem tekinthetjük véletlennek, amikor Bene Éva fejéből kipattant a szikra, és elkezdte írni a könyvét. Az ötlet tűzköve annak az aljas módon kikény szerített, a nemzetet megszégyenítő és megalázó és 2004. december 5-én megtartott népszavazásnak az eredménye volt, melyet arróla kérdésről írtak ki, hogy a nemzet egy-e, vagy Magyarország népének semmi köze elszakított részeihez. Ez izzította fel Bene Éva szellemi gyutacsát.

Valljuk meg őszintén – még ha reménykedtünk is a népszavazás ered­ményességében – végül nem számszerű eredménye taglózott le bennünket. Az eredménytől – pontosabban: az eredménytelenségtől – sokkal tragiku­sabb az akkori és most is hivatalban levő magyarországi kormány, a kor­mányfő és a kormánypártok magatartása. Bene Évának a magyar nemzet elveszejtéséről írt rendszertanába azonban nem az a kormányzati magatar­tás illeszthető be szervesen, amelyről feltételezhetnők, hogy vele a magyar­országi állampolgárok vagy adófizetők közösségét és a velük kapcsolatosnak vélt államérdeket védte az államhatárokkal elszakított nemzetrészekkel szemben. Ilyenre akad példa Európa korábbi történelmében, egyébként nem lennének svájci németek, osztrákok vagy franciák és vallonok, flaman­dok és hollandok. A rendszertanba tehát nem ez a magatartás, hanem a nép­szavazásról megfogalmazott kormányzati érvrendszer illeszthető. Ha ugyanis a kormány az állampolgárok közösségét védte volna valamilyen külč nleges megrázkódtatástól, mert úgy ítélte volna meg, hogy túl gyönge elviselni a nemzetegyesítéssel járó megpróbáltatást, akkor azt kellett volna mondania, hogy a szavazásra jogosultak ne vegyenek részt a népszavazáson, mert az egész nemzetet érintő ügyeket, valamint az alapvető emberi jogokat nem lehet népszavazás tárgyává tenni – ebben a nemzet túlnyomó része egyetér­tett volna vele.

Mert a nemzetről nem lehet szavazni – szintúgy az életről sem.

Ez a kormány azonban a nemzetnek az államhatárokkal elszakított része iránti idegenséget, félelmet és gyűlöletet keltette oly módon, hogy hazugsá­got terjesztett, ezt enyhébb szavakkal saját jogrendszere nercismereteként is lehetne nevezni. A kormánynak ez a magatartása illeszkedik Bene Éva rendszertanába, mert ez utal a tudatos nemzetrombolásra.

Mi a nemzetrombolás? Bene Eva szerint ennek két fő ága van: genetikai és társadalmi. A magyarság esetében az előbbivel nem érdemes foglalkozni, még ha a markergének felfedezése és a magyar populációban való nagy­számú jelenléte nem teszi is elhanyagolhatóvá ezt a kutatási vonalat. De azt mindannyian tudjuk, hogy a magyar népesség közösségeinek összessége a kora középkortól állandóan keveredett más népekkel, sőt önmagában is

kevert népség volt. Nem volt idegengyűlölő, nemcsak Szent István óta nem, hanem előtte sem. A magyarság évezredes történelmében nem lelhető fel a zsidók ószövetségi idegengyűlölete. Ezért nem jöhet számításba a nemzet genetikai tisztasága sem. Kérdés azonban, hogy egynémely lélektani és kul­turális megnyilvánulások mennyire genetikaiak – ez a nemzeti karakter kér­dését veti fel. A lélekbúvárok azt állítják, hogy a magyar individualista nép, ez pedig arra is utalhat, hogy individualizmusa eredendő jellegű. Kérdés, hogy ez a jelleg nem mégis felvett, kóros civilizációs szokás-e, például nem a helyzetsorozatok folyamatos megoldhatatlanságának a következménye-e, vagy esetleg más gyökerű? Azt tudjuk, hogy vannak szocializációs szokások és zavarok, létezik egyezményes értékrend és erkölcsi norma. Ezek azonban tudatosan is befolyásolható társadalmi, közösségi tényezők.

Egy populáció szempontjából az a legalapvetőbb kérdés, hogy társadal­mában milyen viszonyban van egymással a közösségi és az individualista hajlam, és ez mennyire válik az egyéni és a közösségi tudat meghatározójává. Ezt a szembenállást nem lehet elhanyagolni a szervezett társadalmak között folyó érdekharcok miatt sem.

Egy zárt társadalom akkor eredményes egy nyitottal vagy nyitottabbal szemben, ha benne az individualista érdekeket serkenti – a közösségiek kárára. De a zárt társadalom csak akkor sikeres a nyitottal szemben, ha benne úgy serkenti az individualizmusra buzdító érdekeket, hogy önmagát körömszakadtáig védi ugyanezzel a szándékkal szemben. Ez pedig a zárt és a nyitott társadalom közötti konfliktus forrása.

A kapitalizmus kialakulása óta egyre gyakrabban találkozunk ezzel a konfliktussal, melynek ereje és mérete növekszik. A kapitalizmus kialakulá­sának alapfeltétele volt, hogy a pénzre alapozott hatalom zárt világa úgy uralkodjon el a többletértéket létrehozó társadalmon, hogy – manipulálha­tósága érdekében – minél nyitottabbá tegye. Ez olyan eredendő globalista érdek, amelynek érvényesülését leginkább a hagyományos nemzeti értékek, a hagyományos család, a hagyományos értékrend akadályozta. Ennek az akadálynak a leküzdésére születtek az individuális érdekeltségeket népsze­rűsítő eszmék. Ezért váltotta fel a szabadság eszméjét a szabadosság, ezért kellett megszabadítani az ember szabad akaratát a hit és a közösségi felelős­ségérzet kötelmeitől. Rombolni kellett a nemzetet, a közösséget, az ember eredendő, belsőleg kiegyensúlyozott autonómiáját. Ezért kellett átalakítani a hagyományos nemzeti közösségeket az állampolgárok olyan nyitott közös ségévé, amelynek kötelékéből bármikor ki lehet lépni, hiszen egy jogi kap­csolatrendszerben eltörpülnek az érzelmi és értéki kapcsolatok – azaz a nemzet tagjait országlakókká kellett zülleszteni. Ennek a helyzetnek az ellensúlyozására alakultak meg – már a XIX. század elején – a különböző értékvédő civil mozgalmak, hogy mentsék a menthetőt. De ennek a számlá­jára írható a – szívesen baloldalinak címkézett – antiglobalista szervezetek létrejötte is a XX. század utolsó harmadában és nemzetközi mozgalmuk fokozódó türelmetlensége is.

Eppen ez a pártirányzati címkézés hívja fel a figyelmünket arra, hogy a politikának és az ideológiai pártoknak milyen szerep szánatott a hagyomá­nyos közösségek szétverésében.

A kapitalizmus antagonistája – látszólag – a kommunizmus. A kommu­nisták kiáltványa szerint a kommunista a kapitalista antitézise, mégis ugyanaz a célja mint a kapitalistáé: a hagyományos közösségek és a hagyományos értékrend szétverése – ez főként a marxistákra vonatkozik. Egyébként miért kellene parafrazálniuk Archimédest, azaz ígérni a Földnek sarkából való kidöntését. A proletár internacionalizmusnak ugyanis ez a lényege és nem a tőke által elnyomottak iránti szolidaritás. Erre nézvést az inkább jobboldal­inak minősített liberális pártok is ugyanennek a célnak az elérését támogat­ják, néha kimondottan is, hiszen a nyitott és egyre nyitottabb társadalom, tehát a csökkent közösségi önvédelem állapotában lévő társadalom megte­remtése ugyanezt jelenti. Ezért nem véletlen, hogy a XX. század során az egyik oldalon a hagyományos szociáldemokrácia, azaz a szolidaritást és a hagyomá­nyos közösségek szétverése miatt kiszolgáltatottá vált emberek védelmét hir­dető szociáldemokraták, valamint a keresztény pártok értékrendje közeledett egymáshoz a leginkább. A másik oldalon pedig a kommunisták és a liberálisok fonódtak össze. Ennek sajátos példája a rendszerváltozás utáni magyarországi, de valamilyen mértékig a Kárpát-medencei magyar politika is.

A hagyományos közösségek, azaz a család és a faluközösségek bomlasztá­sának tervét, a nemzet szétverését felfoghatjuk sajátos magyar kérdésként is. Nem csak azért, mert a XX. században és a XXI. század legelején is a kommu­nista, majd összefonódva a neoliberális és kommunista hatalom éppen Magyar­országon pusztított leginkább. Hanem azért is, mert mind a történelmi és a csonka Magyarországnak, mind a magyar nemzetnek sajátos helyzete van Európában és a keresztény kultúrvilágban. Egyrészt kultúrájának és eredeté­nek ősisége vetekszik a zsidóéval, másrészt sajátosságai gyökeresen eltérnek az

őt körbeölelő szláv, román, germán kultúráétól. Ezért vetélytárs is, de sokak számára idegesítően más – tehát tüske. Ez önmagában azonban vajmi kevés ok a magyarellenes cselekedetekre. Erre viszont ráépül a másik ok, és az a nemzet földrajzi helyzetével, Kárpát-medencei elhelyezkedésével függ össze.

A magyarság országalapítási stratégiája, ez a Krisztus utáni első évezred­ben mintegy háromszáz éven át tartó szívós munkával megvalósított Kár­pát-medencei stratégia párját ritkító a népek történelmében. Es ez éppen az európai kontinens legszebb, egyúttal legsebezhetőbb nagyrégiójában történt, két nagy – a germán és a szláv – kultúrkör és hatalmi érdek ütköző övezeté­ben, a nyugati és a keleti kereszténység ütközőzónájában. Ezzel a helyzettel függ össze a „kereszténység és a Nyugat védőpajzsa”-szerepkör is, hiszen a magyarságnak nem maradt más választása, minthogy megvívjon a tatárokkal és az oszmán-törökökkel – ezt diktálta életösztöne, fennmaradási érdeke és hatalmi elkötelezettsége. Ennek a helyzetnek a logikai következménye, hogy bármilyen egyéb hatalmi érdek, mely a némettel vagy a szlávval került érdek­kapcsolatba vagy érdekellentétbe, a magyart kínálta fel zsákmányként – mint például a versailles-i békerendszerben. De ez már a modem politika területe. Annak a kornak a része, amelyben a dinasztikus politikától és dinasztikus érdekektől merőben eltérő módszerek és érdekek kezdtek érvényesülni.

Bene Eva rendszertanának némely elemeit éppen ezen összefüggés sze­rint és a globalizáció kibontakozásának lökéshullámain hozzánk érkező nép­vándorlási, hatalmi és gazdasági érdekek tükrében kell olvasni. Mert így válik értelmezhetővé gazdasági kiszolgáltatottságunk, a tájainkon folytatott mezőgazdasági termelés eredetiségének és függetlenségének felszámolása, termőföldjeink elidegenítése, a családellenesség vagy akár az egynémely hatalmi-politikai körök propagálta burkolt és nyílt nemzetellenesség, az auto­nómia-törekvéseknek az elszakított magyarok közösségeiben való elnyomása, illetve legitim politikusaik által való feladása is.

A rendszerváltozást követő néhány kezdeti évben azok a közéletnek elkötelezett Kárpát-medencei magyarok, akik már akkor is a nemzetegyesí­tés valamilyen formájában látták tevékenységük értelmét, arra a következ­tetésre jutottak, hogy a nemzetnek az erre irányuló közös akaratát csak akkor lehet megvalósítani, ha ugyanezt akarja a nemzetből kitermelődő politikai osztály is. Ez a nemzetpolitika egyik alaptétele. Az, hogy a politikai osztály alkalmas-e a nemzetépítő feladatra, úgy mérhető le, ha szándékát és programját összevetjük Bene Éva rendszertanával.

Skip to content