Határkitűzők, sorompóőrök, hídverők

Az után, hogy az állítólagos európai demokraták szentesítették a trianoni békediktátumot, 1920-ban munkához láttak a határmegállapító bizottságok, amelyekben a szakavatott katonai topográfusok és földmérők mellett részt vettek az alkoholnak hódoló francia katonatisztek is, és egyből munkához láttak a helyi népi diplomácia képviselői is.

Néhány liter pálinkáért vagy jó borért az antanthatalmak szakemberei, avagy a térképet átrajzolni hivatott végrehajtóik hajlandók voltak némi határvonal-módosításra. Mindig aszerint tértek el az eredetileg megállapított államhatár kitűzésétől, hogy tudta-e őket kellőképpen ösztönözni arra a helyileg érdekelt gazda, földtulajdonos, hogy a szélesre kopott hegyű irónnal meghúzott nyomvonalat kissé délebbre vagy északabbra, keletebbre vagy nyugatabbra igazítsák. Ezért lehetett megtartani esetenként egy tulajdonos birtokában egy-két hektárnyi földterületet az Ipoly és a Duna folyása mentén, úgy, hogy azt ne szelje ketté az államhatár. Mégis gyakran átgázoltak községek kataszterein és elválasztották egymástól azt, amit a történelem egyetlen, oszthatatlan egységgé alakított a korábbi évszázadokban. Holott az igazi megoldás az lett volna – ha már nem lehetett elkerülni a Párizs melletti döntést -, hogy ne léphetett légyen a kitűzendő, sohasem létezett államhatár környékére olyan ember, akit azzal bíztak meg, hogy ássa be e határt kijelölendő köveket.

Megdöbbentő a műszaki értelmiségieknek és a katonatiszteknek a megrendelés teljesítésére, illetve a parancs végrehajtására való készsége. Ezek a szakteájukban jól képzett emberek sohasem azt vizsgálták és vizsgálják, hogy az utasítások vagy a megrendelések megfelelnek-e a valóságban létező körülményeknek, mennyire alakítják át az élhető létezőt élhetetlenné vagy nehezen élhetővé, hanem azt tekintik elsődlegesnek, hogy meg tudják-e oldani a feladatot, végre tudják-e hajtani a parancsot. Számukra az a dicsőség, ha a legképtelenebb megrendeléssel is megbirkóznak. Ha megdöbbentő a közember alárendelődési képessége, akkor ez még inkább az.

A határkitűzők pálinkával fertőzött pragmatizmusa 1920 táján tobzódott. Személyesen azonban a kommunisták által 1977-ben jóváhagyott erőműrendszer, a bős-nagymarosi tervezőinek körében – az 1980-as és ’90-es években – találkoztam először ilyen magatartással. Ekkor a kitűnően képzett hidrológusok, geológusok, vízépítészek, mélyépítészek, tervezőmérnökök, energetikusok a szakpiai siker kéjes élvezetével beszéltek arról, hogyan

tették tönkre – egyébként figyelemre méltó – művükkel a világ legértékesebb szárazföldi deltáját, a Csallóköz és a Szigetköz között elterülő, folyóágakkal szabdalt területet. Dicsekvésük tárgya nem a természet tönkretétele volt – hiszen nem ezt rendelték meg náluk, és nem is erre voltak hivatva. Az igazi feladat a parancs teljesítése, a megrendelés kielégítése, a feladat megoldása volt. A terv végrehajtói, az építésvezetők, a pallérok pedig néhány liter pálinka, bor és némi suska (pénz) fejében mindig módosítottak egy kicsit az utasítást kiadók irányelvein. A bősi erőmű betonjából így épülhetett fel néhány száz családi ház a Csallóközben, így juthatott átlagon felüli jövedelemhez ott több ezer ember, és ez elegendő volt ahhoz, hogy a térség lakosságának a többsége a megrendelők cinkosává váljon.

Senki sem vitatja a szakemberek feladatmegoldó készségét és képességét. Mint ahogy senki sem vonja kétségbe azoknak a határőrkatonáknak a célba lövő képességét és szabadságolási vágyát, akik évtizedeken keresztül lőtték le a berlini falnál keletről nyugatra menekülő nemzettársaikat. Azoknak a csehszlovák határőröknek és vámosoknak – ráadásul magyar származékoknak – a megélhetési ösztönét sem kárhoztatom, akik azért vizsgálták meg a végbélnyílásomat néhányszor az 1970-es és 1980-as években a határátkelő állomáson, mert utasították őket erre. De azokat az egykori barátaimat sem átkozom el, akik azért árultak el engem többször is, mert féltek, és nem merték vállalni a kommunista hatalomtól – esetleg éppen becsületességük miatt – rájuk kimérhető büntetést vagy más megpróbáltatást. De azokat a szürkesorsú, vakond életű helyi emberkéket sem ítélem el, akik a kommunista érában a helyi mezőgazdasági vagy kisipari termelő-, esetleg értékesítési szövetkezetben, vagy az akkori párthatalmi szervezetben a hivatalos hatalom emberei voltak. És éppen a börtönzésem miatt kellett önmagukkal reggelente a tükörben – fogmosás vagy borotválkozás közben – szembenézniük, arra gondolván, hogy talán napközben valaki telefonon „fentről” felhívja őket, és megkérdezi, mi a véleményük arról, ami miatt engem bebörtönöztek. Sőt azokat a határőrkatonákat sem becsmérlem, akik 1996-ban a szlovák katonai őrnaszád géppuskafészkében kucorogtak, és céloztak ránk, amikor a Hídverő-napok záróakkordjaként a Duna vizének nyugodt szintjére helyeztük az igazságtalan államhatárt jelképesen felégető mécsesek ezreit.

Ok mind, akár műszaki zsenik, akár parancsot teljesítő katonák, felkapaszkodásra vágyó gerinctelen családapák és hozzájuk hasonló utódaik csak annyira bűnösök, amennyire a közfelfogás szerint bűnösnek tekinthetők a

megrendelők vagy a „bűnre vezető alkalmat” teremtők.

Mindig az erőszakot képviselő hatalom a látszólagos győztes, és a bűn

terhe alól való felmentés is innen érkezik. De a történelem és a közösségi erkölcs győztese mindig az az állhatatosság, amely szembeszegül ezzel a hatalommal.

Ezt nem szabad elfelejteni!

2005. július 30., Hídlap

Skip to content