Legyen úgy, mint régen volt!

Születésnapi beszélgetés Duray Miklóssal –  Elhangzott 2005. július 26-án Pozsonyban,a Pátria Rádió Pulzus c. műsorában. Készítette: Rózsár László. Szerkesztett változat.

– Képviselő úr, üdvözlöm a stúdióban. Engedje meg, hogy születésnapja alkalmából gratuláljak és minden jót kívánjak. – Milyen érzés hatvanévesnek lenni?

– Sőt, hatvanévesnek és egyhetesnek! Egyébként semmilyen különös érzés nem tölt el – sem szomorú, sem örömteli. Egyszerűen annyit érzek, hogy van mögöttem hatvan év. Ennek inkább a súlyát érzem, azt hogy már nem vagyok fiatal, és ez – mondjuk – nem a legörömtelibb érzés. Fizikailag sajnos nem vagyok teljesen rendben, nem vagyok egészséges. Ami a szellemi közérzetemet illeti: közegfüggő. A bennünket körülvevő valóság befolyásolja, emiatt nem érezhetem magam túlságosan jól. Ami a belső energiámat, tudatomat és önazonosságomat illeti, azzal minden rendben van, de a külső hatások következtében – sajnos – nagyon sok negatív energia jár át.

– Feltételezem, hogy már volt alkalma megünnepelni a születésnapját, hiszen ha nem tévedek, a múlt héten volt, hétfőn. Mesélne róla, hogy milyen légkörben, milyen hangulatban zajlott?

– Semmilyen különös ünneplést nem rendeztünk, nem vagyok a nagy ünneplések híve. Értetlenül nézem kollégáim életévfordulós nagy traktáit is, ahová több száz embert is meghívnak. Sőt, mondtam azt is, mikor megkérdezték, hogy miért nem akarok sok vendéget hívni: hát, nem akarom megrendezni a halotti torom főpróbáját – más az, ha az ünnepeltnek az ünneplők meglepetésként rendezik az ünnepet, ez nagyon szép ajándék. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem köszöntöttek fel. Különböző helyről voltak vendégeink,

napokon keresztül jöttek, és ennek örültem, mert sok olyan kedves embert ismerek, akikkel nagyon szívesen beszélgetek. És az, hogy nem hívtam őket, és mégis jöttek, ez mutatja, hogy emlékezetükben tartották, hogy egy társadalmilag is jelentős évfordulót ünneplek. Isten éltesse őket!

– Árulja el, mi szerezte önnek a legnagyobb örömet? Akár ajándék, jókívánság.

– Örömet mindig az őszinteség szerez, és láttam, hogy akik felköszöntöttek, őszinte szándékkal köszöntenek, és nagyon sok telefonüzenetet kaptam olyan emberektől is, akiktől nem is számítottam rá, hogy esetleg eszükbe jutok – ez örömet szerzett. Egyébként kaptam egy-két szép ajándékot is, egy kopjafát Csicsóról, Nagy Géza faragását, és tegnap kaptam egy nagyon szép ajándékot, egy kézzel készített, berakásos szecessziós üvegvázát, a készítőjétől. Tíz évvel ezelőtt is kaptam egy kedves ajándékot, egy fából faragott, ezüstözött tulipánt. Ez most ebben az üvegvázában díszeleg.

– Egyébként foglalkoztatja önt a kora, vagy igyekszik mindent úgy tenni, mint tíz, húsz, esetleg harminc évvel ezelőtt?

– Szeretnék, csak nem tudok, ez a baj.

– Nem sikerül?

– Egy fiatalembernek ezt nehéz elmagyarázni, de nem érzékeli ezt minden idősebb sem. Én is először 41 éves koromban, egy évvel második bebörtönzésem után éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Akkor volt először olyan érzésem, mintha elkezdtem volna öregedni. Addig ilyet sohasem éreztem. Akkor, a karácsony utáni napokban egyszer csak úgy érzetem, hogy valami másképp történik velem, mint addig. Azóta is ezt tartom annak a fordulópontnak, amikor elmúlt fölöttem a fiatalság, és elkezdődött az öregedés. Tudom, túl korán jött, de az addig eltelt évtizedek tükrében nem csoda az elhasználódás.

– Hogyha igaz az, hogy mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát, akkor ön most mennyi?

– Ezt nem tudom meghatározni, mert mindmáig úgy érzem, mintha még serdülő lennék, legalábbis abban az értelemben, hogy sok bennem a bizonytalanság, főleg ami a szellemi képességeimet és szellemi termékeimet illeti. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy niég nem értem meg a feladataim teljesítésére. Ilyen szempontból fiatalnak érzem magamat. Lehet, hogy ez jó is – noha sok kételyt ébreszt bennem ez az érzés önmagammal szemben. Akiben kételyek vannak, annak van szégyenérzete is, és ez megvédi őt a kevélységtől, megvédi attól, hogy beképzelt legyen, tehát azt hiszem, hogy ez nagyon jól használható az önvizsgálatra és az önellenőrzésre is.

– Nem tudom, hogy egyet ért-e velem, az idősebb emberek azt mondják, hogy az ember úgy 40-50 éves kora után szokott elgondolkozni azon, hogy ha újra kezdhetné az életét, mit cselekedne másképp? Önnek vannak ilyen gyötrelmei?

– Hogy is mondjam? Tudatában vagyok annak, hogy ez olyan kérdés, melyet nem lehet megválaszolni, de úgy érzem, hogy az életemnek a legnagyobb részét ugyanúgy élném le, ahogy eddig. Pontosabban, ha újraélhetném, akkor ugyanúgy élném, mert a tévedéseimet hiába tudatosítom, azokat nem lehet elkerülni. Viszont, amit megtettem, gyerekkori cselekedeteimtől kezdve, a börtönön keresztül, egészen a mai napig, ha még egyszer tehetném, ugyanúgy tenném meg.

– Tehát a tapasztalataiból okulva sem tenne az ellen semmit, hogy a kommunisták meghurcolják?

– Nem, azt akkor is tudatosan vállaltam, és tudtam, hogy nem lehet elkerülni. Nem menekültem el előle. Ha véletlenen múlott volna, hogy börtönbe zárnak, akkor lehet, hogy ezt a véletlent igyekeztem volna elkerülni. Csakhogy mindkét alkalommal előre tudtam, hogy bebörtönöznek, ezért erre az eshetőségre tudatosan készültem. Csak azt nem tudtam, hogy erre mikor kerül sor. Nem azért vállaltam ezt, mert be akartam csukatni magamat, csak tudtam, hogy azért a tevékenységemért, amelyet saját elhatározásom szerint végeztem, nem kerülhetem el a börtönt.

– Hogyha a politikai múltját és jelenét vesszük, ma nem érzi tehernek azt például, hogy sokak számára Szlovákiában ma, és nemcsak ma, hanem évtizedek óta ön az első számú közellenség?

– Valóban, sok magyar és sok szlovák ezt gondolja, de szerintem mindkét nemzet kisebbik része. Ami az így gondolkodó magyarokat illeti, pontosan tudom, hogy kik ők, honnan jöttek és merre haladnak – sok közismert és kevésbé ismert embert nevezhetnék meg közülük, sokak meglepetésére. Abból a körből kerültek, illetve kerülnek ki, akik elsősorban az anyagi életet tekintik fontosnak, a tekintetnélküliséget, a karriert, vagy egy pohár whiskyt, azért a lelküket is eladnák vagy már réges-régen eladták – vagy csak egyszerűen csahos kutyák. Emlékszene az 1980-as években is voltak pártkarrierre vágyakozó magyar emberek itt a Felvidéken. Voltak közöttük olyanok, akik nagyon meggyűlöltek engem, mert muszáj volt állást foglalniuk velem kapcsolatban, a tevékenységemmel kapcsolatban. El kellett határolódniuk tőlem, hogy ne kerüljön veszélybe megálmodott jövőjük. Ez az állásfoglalás-kényszer olyan megpróbáltatás volt számukra, amiért gyűlölni kezdtek engem, és a mai napig gyűlölnek. Vannak olyanok, akik a kommunista időszakban, ha megláttak az utcán, átmentek a túloldalra, hogy ne találkozzunk, és ne kelljen szóba állniuk velem, mert attól tartottak, hogy az engem nyomon követők jelentést írnak erről. Tudták, hogy ezt a kis vargabetűjüket észrevettem, ezért saját gyávaságuk miatt gyűlölnek a mai napig. De van olyan is, akinek a felesége mostanáig sem bocsátotta meg nekem, hogy a férjét – állítólag miattam – nem vették fel a kommunista pártba, noha inkább hálás lehetne érte. Ezek az emberek elég sokan vannak – a felvidéki magyarságnak mintegy tíz százaléka – a gyűlöletet továbbadják, és ez így gyűrűzik tovább. Azok is, akik fiatalabb korúak voltak, akiknek az életkoruk miatt a kommunista rendszerben a hivatalos hatalommal vagy önmagukkal éppen csak kezdődött a konfliktusuk, de a rendszerváltozással felcsillant előttük egy más vagy új érvényesülés lehetősége, és karrierkeresésük során ütkčiztek az én értékrendemmel, és ennek a következménye nem az činvizsgálat lett, hanem hogy legszívesebben megfojtottak volna egy kanál vízben – mert az első lehetőséget utolsó vagy egyetlen lehetőségként fogták fel, mint az egy korosztállyal idősebbek a kommunista rendszerben. Ezek a magyarok adták tovább az ellenem irányuló gyűlöletet, és gyűlöletet keltettek ellenem a szlovákokban is. Ezt egy részük tudatosan tette a szerint a Machiavelli által megfogalmazott elv szerint, hogy teremtsd meg saját ellenségedet vagy ellenpólusodat, hogy legyen kit ellenfelednek tekintened, legyen kitől elhatárolódnod, legyen kinek a hátterével pozitív hőssé válnod, azaz kollaborálnod az erősebbel, ebben az esetben az új hatalommal. Ezeknek az embereknek egy részével a mai napig együtt kell működnöm, mert az a társadalmi parancs, hogy ne gyűlöljük egymást, hanem amiben lehet, működjünk együtt. Ám ez gyakorlatilag lehetetlen.

– Azt hiszem, bátran kimondhatjuk, hogy itt a szlovákiai magyarság körében nincs minden egészen rendben a nemzettudattal. Ennek ellenére is úgy érzi, hogy értelmes volt mindent vállalni?

– Nem a nemzettudattal van gond. A felvidéki magyarság nemzettudata még erős. Az értékrend van összezavarva, és szinte nyomon követhető, hogy ez hogyan kezdődött. Az 1990-es években, a rendszerváltozás utáni évtizedben, egészen 2001-ig végeztek felméréseket az értékrendről mind az elszakított területeken élő magyarok körében, mint a magyarországi magyarság körében, és kiderült, hogy a felvidéki magyaroknak szilárd az értékrendjük. Ez – legalábbis – az 1990-es évek közepén még így volt. Egyensúlyban volt az értékrendjükben a szellemi érték és az anyagi érték – és az nagyon fontos, hogy ez az egyensúlyi állapot megvolt.

– Ki torzította el az értékrendünket?

– Az 1990-es évek második felében kezdett zavarossá válni a felvidéki magyarság értékrendje. Egymásnak ellentmondó értékeket helyeztek azonos szintre, mint például a magyar nemzeti érdekérvényesítést és a szlovákiai kormányhatalomba való beépülést. Addig fontosnak tartották a nemzet megtartása szempontjából az anyanyelvet, az iskolát. Elutasították, vagy zömmel elutasították a vegyes házasságot. Fontosnak tartották, hogy aki a magyar közéletben részt vesz, magyar iskolába járjon, tehát magyar műveltsége legyen. Fontosnak tartották például az önigazgatás kérdését, az autonómia kérdését, sőt a felvidéki magyaroknak csaknem a fele még az 1990-es évek közepén egy olyan – szinte transzcendens – reményben is ringatózott, amely politikailag egészen irreális volt – ez a magyarság helyzetére vonatkozó nemzetközi megítélés lehetséges változásával függött össze. De pusztán

az, hogy volt egy transzcendens remény, mutatta, hogy valami fűti az embereket belülről – hisznek, és ezért áldozatokat is vállalnak. Ezek az értékek az ezredfordulóra szinte kivesztek vagy pedig teljesen összezavarodtak. Ez valószínűleg•összefügg azzal, hogy bizony anyagelvűvé vált a felvidéki magyar politikai szemlélet, és ez elbizonytalanította mindazokat, akiknek az értékrendjében addig egyensúlyban volt az anyagi és a szellemi érték.

– Nem arról van egyszerűen szó, hogy nekünk Mohács kell? Mert a szlovákiai magyarság is addig ragaszkodott a magyarságához – a Mečiar-érában például -, amíg az veszélyben volt?

– Ez így nem igaz. Azzal azonban egyetértek, hogy a dacos magatartásnak van belső tudati és lélektani fűtőértéke. Viszont daccal nem lehet jövőt építeni. Nem hiszem, hogy a nehézséges élet alkalmas a nemzet megmaradására. Alkalmas lehet arra, hogy magunkba zárkózzunk, de nem alkalmas arra, hogy megmaradjunk. Azt a helyzetet, amelyben most vagyunk, hogy a Magyar Koalíció Pártja révén a felvidéki magyarság beleszólhat, legalábbis elméletileg beleszólhat az ország kormányzásába, és elméletileg az államhatalom részese, alkalmasabbnak tartom a jövőépítésre, mint az ellenzéki állapotot. Az ellenzéki állapotban viszont tisztábban lehet megfogalmazni a gondolatokat – akik ilyen helyzetben nem tudnak tiszta gondolatokat és célokat megfogalmazni, azok alkalmatlanak a kormányzásra is. Most folyamatosan alá vagyunk rendelve olyan kormányzati körülményeknek, amelyek értékrendzavaróak, és valamelyest ezzel függ össze a felvidéki magyarság zavarodottsága is. Utaltam arra, hogy az 1990-es évek második felétől követhető nyomon az értékrendünk összekuszálódása. Ez egyértelműen azzal függ össze, hogy behatolt a magyarság soraiba egy olyan kívülről gerjesztett eszme, mely ugyan nem volt idegen számára, de nem párosult egyetlen hagyományosnak tekinthető értékével sem. Ez az akkori „mecsiari” kormányzat megdöntése és az új kormányban való részvétel eszméje volt. A magyarság hagyományos értékeiből csak egy lehetőséget foglalt magában ez a cél: ha ezt sikerül elérni, nem lesznek veszélyeztetve a magyar iskolák. A kormányzati részvétel reményének a felcsillantása pedig az anyagiakban való gyarapodás lehetőségét nyitotta meg előttünk: csökken majd a munkanélküliség, növekedni fognak a munkabérek, jobb helyzetbe kerülnek a mezőgazdászok, megszűnik a közigazgatás magyarellenessége stb. Némelyek ezt úgy fordították le önmaguknak, hogy megnyílnak zsebeik előtt a közpénzforrások – ezek lepték el 1998-ban a Magyar Koalíció Pártját, de úgy, hogy a pártelnök füle sem látszott ki közülük… Az értékrendi zavarok azonban abból következtek és következnek, hogy a csatolt célokból gyakorlatilag egyiket sem lehetett elérni, a hagyományos célok pedig kiszorultak a látómezőből. Mára oda fajult a helyzet, hogy a magyar többségű helyi önkormányzatok – és nem a szlovákok – fogják bezárni a magyar iskolákat, mert a központi hatalom nem teremtette meg ennek az átruházott feladatnak az elvégzésére szükséges anyagi feltételeket. Arról a központi hatalomról beszélek, amelynek a felvidéki magyarok is részesei. Közben az egyszerű polgár azt látja, hogy némely magyarok, akik az ő szavazataik révén jutottak a lehetőségekhez, anyagilag gyarapodnak, valamint gyarapodik az őket körülvevő siserehad is, a választásra jogosult polgárok pedig szegényednek. Ez szinte azonos helyzet azzal, amely miatt szegény Tiborc emelt panaszt.

– Az imént azt mondta, hogy az életében volt néhány nagyobb tévedése is. Mire gondolt? Magánéletére vagy a politikai karrierjére?

– Az embernek nehéz önmagáról akár jót, akár rosszat mondani. Mindig jobban látja mások hibáit, mint a sajátjait – ez természetes. A legnagyobb gyengeségemnek azt tartom, hogy nem sikerült megakadályoznom a felvidéki magyar politikának – ebben az esetben a Magyar Koalíció Pártjának – erkölcsi lezüllését, és legnagyobb mulasztásomnak tekintem, hogy tudással nem vérteződtem fel eléggé. Úgy érzem, nem tettem eleget és nem tudok eleget. Ezt hatvanéves korban már nem Lehet pótolni.

– Van egyáltalán olyan ember, aki elmondhatja magáról, hogy elégedett lehet a tudásszintjével?

– Nagyon sokan vannak, akik elégedettek. Ezek zöme hivatásos politikus.

– A politikában nyilván vannak vetélytársai, ellenfelei. Van-e olyan ember a politikusok körében, akire igazán ellenségként tekint?

– Azt tudom, hogy rám sokan tekintenek így, de ez még nem ok arra, hogy én is így tekintsek másokra. A politikusok magatartását abból ítélem meg, hogy egyénileg vagy a politikai csoportosulás (párt) tevékenysége révén hozzájárultak- a közösségépítéshez, vagy éppenséggel közösségromboló tevékenységet folytattak. Ilyen szempontból igenis megkülönböztetem a közszereplőket, mert számomra az jelenti a mércét a közéletben, hogy ki milyen értékrendet vall a politikai életben. Hogyan veszi ki a részét a politikai életből? Önmagának, illetve a saját politikai csoportjának akar-e csupán hasznot szerezni, vagy pedig a közösségépítés gondolata irányítja? Tudatosítanunk kell, hogy apolitikus szót ma már inkább megbélyegzésként használják sokan. Ha valakire azt mondják, hogy ő politikus, akkor az olyan, mintha azt mondanánk, hogy ez egy szenny ember, mert elfelejtettük azt, hogy csak az politikus, aki a közjóért cselekszik. Mert a politika a közjót jelenti, a közért való cselekvést. Van egy hosszabb eszmefuttatásom arról, hogyan kell művelni a szerves politikát, és a szerves politika a hagyományos közjóért való cselekvés. A szervetlen politika pedig ennek az ellentettje, az egyéni érvényesülésnek, az egyéni haszonnak a keresése, tehát amit látunk magunk körül. Majd hogyha valakinek lesz rá ideje, akkor megnézheti, a „Változások küszöbén” című könyvemnek a legutolsó írását, az ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. En a szerves politika művelését tartom politikai krédómnak, a közért való cselekvést. Ennek alapján ítélem meg a politikai közszereplőket – tudnak-e a közért cselekedni, áldozatot vállalni, vagy csupán a saját birodalmukat építik azt a képletet alkalmazva, amely még a kommunizmusban csontosodott meg sokunkban, hogy aki nem lop, az a saját családját lopja meg.

– Beszéljünk még egy keveset a magánéletéről. Boldog ember-e Duray Miklós?

– Vannak boldog pillanataim. Általános boldogság azonban nem szokott eltölteni. Nem sok okom van arra, hogy boldog legyek. Sokan azt mondták valamikor, hogy én sikeres ember vagyok. Ha végignézem az egész életpályámat, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem vagyok sikeres, mert mindabból, amit elképzeltem, csak egyet-kettőt tudtam megvalósítani, illetve valósult meg, pontosabban. Sikeresnek érezhetem magam visszamenőleg abban a korszakban, amikor börtönben voltam, mert sikerült elérnem azt, amit akartam. Nem a börtönt értem ezen – nehogy félreértsenek, nem vagyok mazochista -, hanem a magyar iskoláknak a megvédését. Akkor sikerült megvédenünk a magyar iskolákat, és én erre azóta is nagyon-nagyon büszke vagyok, mert ha akkor nem sikerült volna, akkor ma már nem lennének magyar iskolák – meghátrált előttünk a kommunista hatalom. Ma olyan helyzetben lenne a magyar oktatásügy, mint a szlovákiai ukrán vagy a ruszin oktatásügy, mert aki tudja, hogy az milyen állapotban van, ne kívánja, hogy olyan állapotba kerüljünk valaha. Erre nézvést sikeresnek érzem magam és ennek a sikerélménynek van egy boldogságnyi súlya. Örülök annak is például, hogy sikerült a három magyar pártot egyesíteni. Nagyon nehéz volt, nagyon sokan nem akarták. Aztán amikor sikerült, akkor azok próbálták belőle húzni a legnagyobb hasznot, akik ellene voltak. De mégis örülök, és boldogsággal tölt el, hogy sikerült egyesíteni a három magyar pártot, mert ezt akarta a felvidéki magyarság, és tudom, hogy ennek óriási stratégiai és taktikai jelentősége is van. Viszont látjuk ennek a negatív oldalát is, hogy nem tudtunk megtisztulni, hogy a három elődpárt egyesülése: az MKP létrejötte után azonnal kormánypárttá vált, ennek következtében nem tudta felvértezni magát azzal a szellemi és emberi hordalékkal szemben, amely éppen a kormányalakítás körülményei miatt – törvényszerűen – ellepte.

– Hogyha létezne a mesében lévő aranyhalacska, aki teljesíti az ember kívánságait, mit kívánna tőle?

– Hogyha véletlenül kifognám ezt az aranyhalat, lehet, hogy nem lenne ideje megkérdezni, mit kívánok, mert visszadobnám őt a folyóba, mert én természetvédő is vagyok. De hogyha talán mégis megkérdezné, hogy mit óhajtok, akkor elmondanék neki egy magyar dalt, amely katonadalként is ismeretes volt, de más dalként is ismerős, és az ismétlődő sorai így hangzanak: legyen úgy, mint régen volt – teljesítse ezt…

– Köszönöm, hogy eljött, és még egyszer nagyon sok boldogságot kívánok.