A nemzet legnagyobbika

Minden nemzetnek van eszményképrendszere. Minél közelebb van egy nép a természethez, minél inkább elfogadja az isteni mindenhatóságot, annál inkább fordul földöntúli elemek vagy felsőbbségi tulajdonságokkal felruházott földi lények felé. A magyar eszménykép-rendszerben ezért volt évszázadokon keresztül a legmagasabb helyen a Boldogságos Szűz, ezért énekeltük himnuszként több évszázadnyi ideig a Boldogasszony Anyánkat. A reformáció, a felvilágosodás, a liberalizmus és az individualizmus azonban törvényszerűen magával hozta az eszménykép-rendszer módosulását, illetve gazdagodását, vagyis ez nem azt jelentette, hogy a korábbit a nemzet elutasította volna, hanem hogy történelmünk nagyjai közül egyre többen foglalták el méltó helyüket ebben a rendszerben. Nem könnyű bejutni ebbe a társaságba.

A szemléleti átalakulásnak köszönhető, hogy Széchenyi István, a modern Magyarország megálmodója lett a legnagyobb magyar. Közfelkiáltással részesült ebben a megbecsülésben, és ezt több mint száz éve senki sem tette kérdésessé. Oly módon történt ez, ahogy nemzeti himnuszunkká vált az „Isten, áldd meg a magyart” kezdősorú Kölcsey vers, vagy ahogy a csehek nemzeti himnuszává lett a „Kdé domov müj” kezdetű himnikus ének.

Egy-egy nemzeti társadalom értékrendi vizsgálatának is tekinthető az utóbbi időben szinte divattá vált „legjobb tíz vagy száz”, „a tíz legnagyobb” keresése a sajtóban, televízióban megrendezett szavazások útján. Biztos, hogy egy ilyen „felhajtás” nem ad képet egy elmélyült eszménykép-rendszerről, de a pillanatnyi állapotot valószínűleg tükrözi. Ezért megnyugvással tölt el, hogy például a magyarországi közszolgálati televízió által a száz legjobb könyvről megrendezett több hetes szavazási sorozat az Egri csillagokat hozta ki győztesként. Világunkban egyre kevesebben olvasnak, és az egyre felületesebb értesülések áradatában fuldokolnak az emberek, és mégis Gárdonyinak ez a csodálatos regénye győzött. Hát mégsem vagyunk elveszett nemzet? Az is jó jel, hogy az első tíz közé nem került be egyetlen divatkönyv sem. Kérdés, milyen eredményt hozna a tíz legnagyobb magyarról tartandó szavazás? Az eredmény biztosan sokatmondó lenne, de féltem Széchenyi eddigi státusát.

Ilyen szavazást tartottak több helyen is, például Szlovákiában, Csehországban, Németországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban – a mintegy száz-száz felkínált névből azokra lehetett szavazni, akiket a nemzet tíz legnagyobbjának tartanak.

Az említett országok mindegyikében politikus, illetve államférfi vezeti a listát. Érdekes, hogy a franciák de Gaulle-ra, a németek Adenauerra és a britek Churchillre, azaz a XX. század közepének nagy államférfiaira szavaztak, a csehek azonban visszanyúltak nemzeti történelmük hőskorába, és a prágai egyetemet alapító királyukra, IV Károlyra szavaztak – tisztelet jár nekik ezért. Örülnék, ha egy magyar szavazáson Szent István lenne a győztes, ez nem sértené Széchenyit sem. A szlovákok között az első helyet Milan Rastislav Stefánik szerezte meg, aki tevőlegesen hozzájárult a felvidéki magyarságnak a trianoni döntéssel bekövetkezett elszakításához, egyszersmind a szlovák államiság megteremtéséhez is. A második hely azonban Alexander Dubčeknek jutott. Ez jó hír, mert valóban ő volt az első szlovák politikus, akit az egész világ megismert, ezzel ő tette nemzetének a legnagyobb jószolgálatot – igaz, hogy politikusként kevésbé volt alkalmas a rábízott feladat teljesítésére.

De van egy további jó hír is. Edvard Beneš nem jutott be a legnagyobb csehek társaságába, pedig éppen abban az időben fogadta el a cseh parlament az őt felmagasztaló törvényt, és állítottak neki szobrot Prágában. Ugy látszik, a cseh nemzet szemében mégsem volt olyan jelentős figura ez a szatócs lelkületű ember, mint a hatalmi politikát képviselő, szintén szatócs lelkületű országos politikusok számára.

A németeknél a harmadik helyet Karl Marx foglalta el. Nem tudom elképzelni, hogy a magyaroknál Lukács György akár az első tíz közé bejuthatna.

A legtöbb tudós a francia névsorba került, majd a britbe, végül a németbe. A cseh nagyok között Komensky tekinthető tudósnak, noha a

köztudatban nem így, hanem a népek tanítójaként szerepel. Az ő neve megjelenhetne akár a leghíresebb magyarok között is, mert az oktatást és a pedagógiát forradalmasító művét, az Orbis Pictust Sárospatakon alkotta. Csak a tíz legnagyobb szlovák közé nem jutott egyetlen tudós ember sem, hiszen az első helyen végzett személy politikus gyanánt került oda, nem csillagászként.

A legkönnyedebbre a francia névsor sikerült: Edit Piaf, Bourvil és Moliere is felkerült rá. A németeknek dübörgősebb nevekre esett a választásuk: Bachéra, Goethéére, Luther Mártonéra.

A cseh névsor viszont a legkiegyensúlyozottabb és a legnemzetibb. Hiszen a tízből öten (IV Károly, Masaryk, Havel, Žižka, Ján Hus) jelentősen befolyásolták a cseh nemzet sorsát.

A legfiatalabbakból álló névsort a szlovákok állították össze, mert a tíz személyiség közül csak ketten nem éltek a XX. században. De a tíz legnagyobb szlovák közé – és csakis oda – bekeveredett két köztörvényes is. Az egyik a háborús bűnösök nemzetközi listáján szerepelt (Jozef Tiso), akit a népbíróság ítélete alapján 1946-ban a pozsonyi bíróság udvarán kötöttek fel, a másik egy rablóvezér Qánošík), őt szintén felakasztották. Képzeljük el, hogy a tí_ legnagyobb magyar közé bekerülne Szálasi Ferenc és Zöld Marci.

A hírességek névjegyzékei azonban abból a szempontból is érdekesek, hogy kik hiányoznak róluk. A francia jegyzékből hiányzik Napóleon Bonaparte és XIV Lajos. Nélkülük biztosan szegényebb lenne a francia nemzet. Az angol hírességek közül hiányzik Viktória királynő. A legnagyobb németek névsorából pedig kimaradt neves tudósuk, Humboldt.

A tíz legnagyobb cseh névsora arról tanúskodik, hogy a cseh nemzetnek nagyon tiszta, nemzet- és értékorientált az eszményrendszere. IV Károly után a második helyet a modern cseh állam megalapítója, Masaryk foglalta el, a harmadik helyet pedig a kommunista hatalom megbuktatásában leginkább kiérdemesült író, Václav Havel. Erre a három helyre a magyar névsorból sokkal többen pályázhatnának: Szent István, Szent László, IV Béla, (Korvin) Mátyás Király, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Antall József. Pályázhatnának, ha lehetne, de talán nem is baj, hogy még nem kérdezte meg tőlünk senki, kikre adjuk voksunkat. Ne egy huszonegyedik századi, manipulált népszavazás jellegű ankéton rezegtesse a lécet bármelyik ősünk az első tíz közé jutásért.

A szlovák névsor azzal jellemzi a szlovákokat, hogy az a leghiányosabb. Az ankét készítői nem titkolták, hogy sokaknak feltűnt: nem szerepelnek a választható személyiségek között magyar királyok. Viszont szerepeltek élő személyiségek is, közülük azonban senki sem került az első tíz közé.

Talán nem is lényeges, hogy az élők és a holtak közül kiket soroltak fel a kérdezők. De mindenképpen tanúskodik a szlovák nemzeti értékrendről egy különös történet. E felmérés idején vehette át a magyar parlamentben a legjelentősebb közép-európai személyiségeknek adományozandó díjat, a Szent Adalbert-díjat egy szlovák kereszténydemokrata politikus, František Mikloško, és emiatt, valamint az ott elhangzott beszédek, de főleg saját beszéde miatt a bírálatok és az átkok özönét kellett elviselnie. Már az önmagában is idegességet váltott ki a szlovák közvéleményben, hogy ezt a díjat Szent István koronájának jelenlétében adták át, meg hogy korábban megkapta Antall József is, aki lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni, de aztán a legtöbb oldalvágást maga Mikloško kapta. Nemcsak azért, mert beszédében a szlovákságot a magyar történelem részeként, Szent István révén helyezte el a közép-európai térségben, hanem főleg amiatt, hogy szlovákként bocsánatot kért a magyaroktól a II. világháború utáni meghurcolásukért.

Lám, ily módon is fény derülhet egy ember, de egy egész nemzet értékrendjére.

2005. szeptember 17., Hídlap

Skip to content