Lehet-e kárhoztatni…?

Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, Széchenyi István születésének 214. évfordulóján

Lehet-e kárhoztatni a kínaiakat, mert államiságuk hatezer éves?

Lehet-e kárhoztatni az olaszokat, mert múltjuk a Nagy Római Birodalom­ban gyökerezik?

Kárhoztathatók-e a kelták, mert korábban szerveztek birodalmat a szü­lőföldünkön, mint mi?

Ellenségeink-e a gallok, frankok és a germánok, mert ugyanazt akarták, amit mi akartunk?

Miért ne lehetnének társaink a horvátok és a csehek? Hiszen nemzeti történelmük egy időben épült fel a miénkkel! Vagy a lengyelek? Elvégre a sorsuk a mi sorsunkhoz volt hasonló!

De bennünket sem kell gyűlölni, csupán azért, mert népünk európai történelme jóval meghaladja az ezer évet, és államiságunk ünnepét több mint kilencszáz éve ugyanazon a napon, augusztus 20-án tartjuk.

Furcsa lenne, ha azért nem szeretnénk a franciákat, mert enciklopédis­táik az alexandriai könyvtár tudóselődeinek követőiként, elsőként a vilá­gon szerkesztették meg az akkori tudományosság legátfogóbb gyűjteményét – százhúsz évvel a Pallas Nagy Lexikonának megjelenése előtt.

De az őrültséggel lenne határos az is, ha bennünket némely nemzetek azért tekintenének ellenségüknek, mert száznyolcvan évvel ezelőtt – koráb­ban, mint ők – közadakozásból alapítottuk meg tudományos akadémiánkat, hasonló társadalmi felbuzdulással, mint ahogy a csehek hozták létre a nem­zeti színházukat.

Akadémia. A modem nemzetté válás egyik jelképe. Az 1825. év szep­tember 11 -ére összehívott – reformeseménnyé vált – országgyűlés idejének november harmadik napján Felsőbüki Nagy Pál – a főrendek felelősségére hivatkozva – vetette fel ismét ezt az akkor már csaknem száz éve vajúdó ügyet. De egyetlen ember – Széchenyi István gróf- felmérhetetlen jelentő­ségű adománya indította útjára a megvalósulását.

Exempla trahunt! – sokan kényszerültek felajánlani jövedelmük egy részét, ha nem akartak szégyenben maradni az ismeretlen huszárkapitány mögött – és ez bizony az így adakozók közül többeknek igen kellemetlen kényszer volt.

Ez a ki tudja, melyik garnizonból jött és a legénykorból már jócskán kinőtt ember ezen a napon egyetlen mondatot jegyzett be -1814 júliusában megkezdett – naplójába. A bejegyzés Horatiusnak Maecenáshoz intézett költői leveléből származó idézet volt: „Minden honfitársamat ellenségemmé tettem”. Ez volt a szomorú igazság.

Amikor elhangzott a felajánlása, még senki sem sejtette, hogy ez az ember a modern magyar nemzet és a polgári Magyarország megálmodója és a jövendő legnagyobb magyarja lesz.

Aki járt már régimódi kocsmákban, akár az Alföldön vagy a Felföldön, a Dunán túl vagy a Tiszán túl, de akár Erdélyben vagy délen, Bácskában, olvashatta a kármentő rácsán látható helyre függesztve a – deszkára vésővel rótt vagy izzó vastűvel égetett, esetleg fekete tintával kartonpapírra írt – fel­iratot: HITEL NINCS!

Ez a figyelmeztetés nem csupán azt jelentette, hogy elfogyott – a nem kizárólag anyagi jellegű – valami, hanem arról is szólt, ami sokaknak talán soha sem volt. Egyik-másik velünk szomszédos nép ezt úgy fejezi ki, hogy akinek egyetlen vagyona a szekercéje, az hiába kuncsorog a söntésben. Ettől már csak egy lépésre van a „veszett fejsze nyele”-állapot, attól pedig rosszabb már nem is lehet.

Egy szó, mint száz: akinek nincs hitelképessége vagy elvesztette, fizetés nélkül semmit sem kap. Ez egy lesújtó állapot, mert a pénzben mért hitelte­lenség Széchenyi idején, de ma is a vég kezdetét jelentheti.

Széchenyi az akadémiával kapcsolatos nagylelkű felajánlása után hitel­képtelenné vált a bankárvilág számára. Csakhogy a hitelképtelenség vagy a hiteltelenség sokkal többet jelent és jelentett akkor is, mint azt, hogy valaki­nek nincs anyagi fedezete, noha az erről szóló könyvében a Tudnivaló cím alatt a Creditumot ő is csak anyagi vonatkozása szerint értelmezte.

De amikor 1828, november 19-én hitelkérelmét egy bécsi zsidó bankár, Nathan Arnstein visszautasította – pedig legfontosabb művének, a „Hitel­nek” piszkozata már ott feküdt a pénzember íróasztalán -, csak ennyit tudott papírra vetni: „Az egész biztonság, amit nyújtani tudok, csak becsü­letem és igazságom.” Van-e ettől súlyosabb hitelesség? – kérdezzük, szembe­szegülve a bankár pragmatikus véleményével. De a bankárnak írt válaszá­ban nem ez volt a modern Magyarország iránti elhivatottságra utaló kulcs­mondat, noha ez is elegendő lett volna egy emberi vagy osztálytudati történelmi fordulatra. Az ezt megelőző mondatra kell összpontosítanunk: „Országom nyomorúságos viszonyai között összes javaimmal sem tudok Önöknek biztonságot nyújtani…” E két mondat együttes olvasata azonban nemcsak korüzenet, hanem az idő múlása fölött átívelő sík is.

Akár eljátszhatnánk a szavakkal: hitelesség – hitel – hit. Melyik mit jelent? Feltehetőleg nem járnánk messze az igazságtál, ha a gyökeret a hit közelében keresnénk, mert a hit elkötelezettséget, elhivatottságot is jelent. Az elhivatottság egyrészt érzelmi ügy, de értelmi is. Tudatosan elkötelezett csak az lehet, aki elhivatottságot érez magában, van terve és van kivel meg­valósítani a tervet – így van hitele. Ne felejtsük: Széchenyi István-mint a magyar reformkor sok más egyé­nisége – a romantika szülöttje volt. Ez volt az az utolsó nagy eszmei áramlat a mai valóságunktól visszaszámítva, mely szétválaszthatatlanul kapcsolta össze az érzelmet és az értelmet. A romantikus lelkület nélkülözte a fondor­ latot – egyenes és céltudatos volt: „Akasszátok fel a királyokat!”, mondta Petőfi. De önpusztító is volt. Szinte minden jeles, világraszóló képviselője a romantikának fiatalon halt bele az eszmébe, és mégis – vagy talán éppen ezért – emlékezünk rájuk – Lermontovra, Puskinra, Petőfire, Kölcseyre, Byronra, Shelleyre.

Most azonban elnézést kérek az irodalom rajongóitól.. A költőkről átte­ relem a figyelmet a legsúlyosabb és a legdurvább közéletre: a politikára, azaz a közjóért folytatott cselekvésre. Mert eredetileg is, és a romantikusok felfo­gása szerint is, tehát Széchenyi meggyőződésének síkján is a politika nem jelentett mást, mint közjót.

A nagy kérdés a politikáról szólván is, ma is az: kinek van HITELE! Ki a HITELES ember? Ki a HITELES, közjóért cselekvő ember, ki a HITELES politikus?

A közérdeklődés középpontjában tehát nem az a kérdés áll ki felel meg a bankok feltételeinek, hanem hogy ki felel meg a közerkölcs szempontjából elvárható hitelességnek?

Ki a HITELES?

Van két olyan megszemélyesíthető támpontunk, amelyek, vagyis inkább akik életművük szerint értékítéleti biztonságot jelentenek számunkra: az egyik Széchenyi István, a másik Kossuth Lajos.

Történelmi tudatunkban és szépirodalmi ismereteink alapján is e két ember összebékíthetetlen, de egyúttal mindannyiunk számára nélkülözhe­tetlen értéket képviselt. Az egyik a békés, a rendszerváltozás nélküli moder­nizálás, a másik a vértelen forradalom, azaz a rendszerváltozással összekö­tött megújulás eszméjétől volt áthatva. A kulcsfogalom mindkét esetben a rendszer megváltoztatása, a szemléletbeli azonosság pedig a vértelenség volt. Mind a két történelmi személyiség a nemzet felemelkedését akarta. Széchenyi a szuverén nemzet szellemi és gazdasági megújulását álmodta meg, Kossuth a szuverén liberális jogállamnak és a társadalom rendszer sze­rinti átalakulásának híve volt. Egyikük a politikai szisztéma megváltoztatása nélkül képzelte el a reformot, másikuk csak ennek az átalakításával tartotta ezt elképzelhetőnek, eljutva a fejlemények sodrával az uralkodó trónfosztá­sáig.

Ez a két eszme létezhetett egymás mellett, de nemzeti történelmünk szörnyű tapasztalata, hogy képviselőik mindketten elbuktak.

Kossuth csak halála után, koporsóban jött vissza a száműzetésből, előtte elutasítva a kiegyezést és a császári kegyelem lehetőségét. Széchenyi pedig, szellemi vetélytársának természetes halála előtt több mint harminc évvel, erőszakos halállal múlt ki az élők sorából – szintén idegen földön.

Nem a mi feladatunk igazságot tenni kettejük vetélkedésében, hiszen meggyőződésünk, hogy mindkettejüknek igazuk, volt és a legnagyobb magya­rok sorában tartjuk őket számon. A kommunista hatalmi rend bukása után akár népszavazást is rendezhettünk volna nagyságuk mai megítéléséről, ennek az eredményéről mindenki előre biztos lehetett volna: fej-fej mellett végzett volna Széchenyi, a gazdasági reformer és Kossuth, a forradalmár. Most, évek múltán azonban már nem lehetnénk ennyire biztosak az ered­ményben, mert valószínűleg a nevető harmadik lenne a győztes: Deák Ferenc – ha a sör minősége és választéka szerint szavazó népet kérdeznénk meg. Elvégre 1956-nak a győztese is Kádár János lett. A társadalom érték­ítéletének átalakulásával kapcsolatos bizonytalan előérzetünk azonban nem alaptalan, hiszen ma ugyanúgy, mint akkor, 1867-ben a kossuthi eszme hagyományához ragaszkodók alulmaradtak a pragmatikusokkal, a fiskáli­sokkal és a bankárokkal szemben. Jelenkorunkban is, a politikai rendszer­változáskor azok győztek, akik kiegyeztek a bukott rendszer képviselőivel és kiszolgálóival, azaz a személyzetével, tehát a pragmatikusokkal, a fiskálisok­kal, az ügynökökkel meg a pénzszámoló emberi automatákkal. Az akkori kiegyezésnek azonban van egy rettenetes következménye: onnan göngyölő­dik a Trianonhoz vezető tragédia fonala is, nemzetünk önrendelkezésének részleges elvesztése.

Van egy eldöntetlen vita a magyar történészek között. Öngyilkos lett-e Széchenyi István, vagy a császári titkosszolgálat ölte meg őt. Ez az eldöntet­len kérdés a költő Zrínyi Miklós erőszakos halálát övező, vagy Teleki Pálnak – ugyancsak nem természetes – halálához kapcsolódó titokhoz hasonlatos. A szomszéd nemzetek esetében p1. Alexander Dubček elhunytát veszi körül hasonló rejtelem – vajon autóbaleset vagy kitervelt gyilkosság áldozatává vált-e. A vaddisznó szerepe a huszadik században háttérbe szorult.

Nem a titkok felfedésére vagyunk hivatva. De keresnünk kell a titok­nak vélt eseményeket összekapcsoló szálakat.

Széchenyi István történelmi gyökerű magyar ember volt, de européer is volt és hazafiként neofita. Emiatt lelkileg sokkal többet szenvedett hazájá­nak elmaradottsága miatt, mint azok, akik ezt az állapotot, másként – a helyzetbe belenőve és nem belecsöppenve – élték meg. Neki a hazát a Kor­vin Mátyás által kötött szerződés szerint nemzetidegen birodalom, a Habs­burgoké jelentette, és nem a Szent István-i Magyarország látószögéből ítélte meg a dolgokat. De mégis elutasította a nemzetidegen gondolkodást. A naplójában több, erről tanúskodó bejegyzés található. Például 1828. no­vember 16-án ezt írta le: „Az ifjú Bene meglátogatott – úgy beszélt, mint egy berlini! – Minő veszélyben vagyunk! – Mily könnyen fogadunk be minden hatást!”

Wesselényi Miklósnak könnyebb volt a helyzete, mert ő a hazájába belenőve államalapító királyunk szemszögéből látta a viszonyokat. Széche­nyi, e neofita buzgalmú főúr azonban nem a történelem évszázados sodrásá­ban, hanem az erdő nyulait is számon tartó gazdálkodóként élte meg mind­ezt. Ez olyan helyzetkülönbség volt, mint a kádári Magyarországhoz szokott magyar emberek és az elszakított magyarság szemléletbeli különbsége. Oly módon, hogy bár az elszakítottak látják a keserűséget okozó romlást, äm mégis romantikus hévvel lelkendeznek a fénynek minden apró felvillaná­sán, de mindig a nyulaikat kell, hogy számolják. A különbségek miatt e leg nagyobb magyarok egy része forradalmárrá vált, mint Kossuth, másik részük pedig megelégedett a gazdasági viszonyok megváltozásával, azzal, amit pél­dául a XX. század második felében reformkommunista kísérletnek nevez­tünk. A nép többsége azonban kiegyezéspárti lett, és olyan országot akart, ahol a legkevesebb hely a forradalmároknak maradt, noha a szögön még akkor is Kossuth képe lógott.

Kérdés: lehet-e ebben az állapotban a kossuthi szemléletet tükröző, de Széchenyi-féle reformpolitikát folytatni? Ezt talán csak a reformkor végén lehetett volna megtenni, ha nem torkollott volna a szabadságért folytatott háborúba ez a nagyszerű korszaka történelmünknek. De ezek után az is ért­hető, hogy Kossuth miért természetes halállal halt meg. Rá 1867-ben vétót mondott a nemzet kiegyezéspárti része, és noha a negyvennyolcasok közül sokan nem vallották be, de örültek ennek, és lelkiismeretük megnyugtatá­sára sorozatosan állították a Kossuth-szobrokat.

Széchenyi István Naplóját és Hitelét olvasván egyre inkább az a meg­győződés uralkodik eI rajtam, hogy helyzetünk sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk.

Olvassuk el Széchenyi naplójának egyik bejegyzését, amelyet harminc­hét éves korában tett (1828. november 17-én): „Borzalmas éjszakát töltöt­tem!… Keveset tanulva, és egy korhadt nép megreformálásának az élén, az ár ellen úszva – sokaktól gyűlölve, mindenkitől kerülve – bomlottan etc. és Crescence iránti szerelemtől összetörve – egy Egész, mely téboly, őrület és öngyilkosság közt lebeg!”

De talán nem tanulság nélküli az akadémia főrendi alapítójának emberi pályafutása a példátlan felajánlás utáni harmadik évben. Nyelvtanárként tengeti életét, osztályosainak gyermekeit oktatván, de még ebédre sem hív­ják meg. Köreikhez méltatlannak tartják, vagy csak egyszerűen zavaró körülménynek? Sajátjai körében él kivetettként, óraadó tanárként. A nap­lója tanúsága szerint előre látta helyzetét. Ne felejtsük: ő a legnagyobb magyar, de csak elhunyta után avatták azzá.

Értem én Széchenyi kétségbeesését és menekülését. Egyrészt megte­hette, mert volt rá pénze, másrészt volt rá oka. Sőt, egyre inkább érthető az is, hogy nem természetes halállal halt. Ugyanis a romantikus forradalmi és reformista eszmeiség helyét egyre inkább a pragmatizmus és az alkuszellem foglalta el. Ebben a helyzetben Széchenyi, ő, ki az eszményekkel teli gazda­sági szuverenitásnak volt elkötelezettje, veszélyesebb személlyé vált – azzá válhatott -, mint egy forradalmár, aki fölött elmúlt az idő. Ha erre rájött, önkezével vetett véget zsákutcába jutott életének. Ha nem jött rá, és teljesí­teni akarta elhivatottságának parancsát, akkor idegen kézzel kellett véget vetni földi pályafutásának.

Gondoljuk végig az életét. Ő is és Kossuth is ugyanazt akarta. A közel­múltbeli viszonyok szerint Széchenyi volt a reformkommunista, mondjuk a Petőfi Kör vezetője, Kossuth pedig Nagy Imre, akinek a feliratai 1953-ban készültek. Minden hasonlat sántít, mondhatnánk, de mindegyiknek van valóságos alapja.

Ha még közelebb jutunk a mához, Széchenyi Deák Ferenc képét magára öltve az ellenzéki kerekasztalnál ülne és Antall József szerepét kapná, Kos­suthnak pedig a házon kívülről bekiáltozó újságíró vagy ingerkedő jurista szerepe jutna. De ha szerepeik a mában különböznének is a múltban betöl­töttől, a valóságban nem nagyon térnének el egymástól. A mindenek lényege amúgy is abból adódik: kinek van hitele? Antall József Széchenyi (és Deák) szerepében könnyen mondhatta: „Tetszettek volna forradalmat csi­nálni!” – mert a rendszerváltozásnak nem volt Kossuth Lajosa. Ő már ugyanis 1956-ban elbukott. A rendszerváltozás Széchenyije pedig akkor jutott erre a sorsra, amikor a megváltozott politikai rendszer viszonyai között a korábbi rendszer hívei alakíthattak kormányt.

A „Kinek van hitele?” kérdésre ma már tehát azt válaszolhatnánk: annak van, akiét még nem sikerült lerombolni, vagy aki vásárolt magának. De ez utóbbi múló hitel, kb. annyit ér, mint a kocsmai – azaz semennyit.

Ha végiggondoljuk Széchenyi életpályáját, modernizációs eszmeiségét, nem csodálkozhatunk sorsának sanyarú végén, hiszen 1849-ben minden összeomlott. Megbukott Kossuth forradalma, megbukott Széchenyinek Ma­gyarország korszerűsítéséről alkotott elképzelése. Akárcsak késóbb, 1918-ban, amikor hosszú évtizedekre elbukott a magyar modernizmus.

Azóta sok év telt el. A nagy bukás óta legalább nyolcvanöt év. A mos­tani megújuláshoz ismét kellene egy kossuthi és egy Széchenyi-féle eszmei­ség, hogy újra tudjuk teremteni a nemzetet. Mert újra kell teremteni!

2005. szeptember 21.