Valaki helyettünk gondolkodik?

Nyárutón, készülve a közelgő ősz mellünknek szegülő feladataira, rendet kell teremtenünk nemcsak a kertben, hanem az íróasztalon meg egyéb helyeken és rekeszekben is.

 

A rendteremtés teszek-veszek-szakaszában került a kezembe Ablonczy Balázsnak a legutolsó trianoni évforduló alkalmából írt eszmefuttatása, megjelent a Heti Válasz 2005. június 2-i számában. Megjelenésekor – idő híján – csak belepillantottam, most azonban (néhányszor) végigolvastam írását. Nagyon érdekes volt.

Ablonczy néhány évvel a kommunista rendszer bukása után vált érett felnőtté. Történészként Teleki Pál életművének értő kutatójává lett, könyvet is írt róla, és a televízióban – amikor a kommunista-liberális városvezetés nem engedélyezte Teleki szobrának elhelyezését Budapesten – néhányszor harcosan és ifjú történész tudóshoz méltón védelmezte őt. Ez eddig jól hangzó történet.

Teleki Pál életművét – mint ahogy azt Balázs is tudja – a trianoni tragédia teljesítette ki. Geográfus szakemberként elvégzett munkája is bizonyítéka annak, hogy az I. világháborút lezáró békerendszer mindenféle szempontból megcsonkította a magyar nemzetet. Családok tízezreit döngölte a sárba, és megnövelte az öngyilkosságok, az egyéni és családi tragédiák számát. Ámbár az is lehet, hogy a közegészségügyre is hatással volt, mert ha nem lett volna Trianon, akkor talán 1920 és 1930 között sokkal több vízöblítéses illemhely épült volna a magyarlakta területen, mint egyébként. Ablonczy Balázs azonban – szerencsére – nem ezekkel a tényekkel és valószínűségekkel vitatkozik, hanem a józanságnak arról a porondjáról pöröl, ahonnan csak tisztességgel lehet és szabad feleselni. A kérdés: kivel? Valamilyen szélsőjobboldali, revizionista, államhatárt változtatni, esetleg a szomszéd népek ellen fegyvert ragadni akaró tömeggel? Vagy a helyzetébe beletörődött közösséggel? Félek, hogy ma, az utóbbiakat mérhetjük tömeg-mértékkel, az előbbieket még 1918-1920 tájékán sem sikerült volna tömegesen felfedeznünk.

Eszmefuttatásának többszöri elolvasása után azonban egyre inkább azt éreztem, hogy azoktól félti a nemzetet, akiknek még ma is fáj Trianon, és nem azoktól, akik például 2004. december ötödike előtt a „nem”-mel való szavazásra buzdították Magyarország felnőtt lakosságát. Erre mondják mifelénk, Illyést idézve, hogy növeli, ki elfödi a bajt.

Egyszer, az ezerkilencszázkilencvenes évek közepe táján Pesten, úgy déltájban, amikor a legtöbb értelmiségi jelenik meg az utcán, a Múzeum körúton sétáltam. Megálltam a központi antikvárium kirakata előtt, az 1920-as és 30-as évek határrevíziót követelő és irredenta mozgalmainak plakátjait, füzeteit állították ki. Ekkor láttam életemben először ezeket az eredeti példányokat, és óhatatlanul emlékezetembe idézték szüleim, nagyszüleim korosztályát, akiknek a két világháború közötti húsz év nemcsak a borzalmak korszaka volt, hanem a reménységé is: várták a trianoni diktátum igazságtalanságainak jóvátételét. Nézelődésem közben megállt mellettem két egye

temista küllemű fiatalember, ablonczybalázs-korúak lehettek, ráköptek a kirakatüvegre, és káromkodva kérdezték egymástól: „mit akarnak már megint ezek a szar hungaristák?” – pedig csak az üzlet könyvésze tette közszemlére gyűjteményének egy részét, mint ahogy egyébként is tette, és remélem, teszi ma is, mindig más-más témát választva.

Trianon óta körülbelül három emberöltőnyi idő telt el. Azóta felnőtt hozzávetőleg tizenkét-tizenhárom nemzedék és öregkorukat élik – ha még élnek – az akkortájt születettek. Az öreg sebek is mindig másként fájnak, mint az újak. Ami 1920-ban hihetetlennek tűnt, ma már a mindennapjaink része. A háborús repeszszilánkot azonban akkor is ki kell operálni, ha régen fúródott az ember testébe, és nem csak frissiben. Csak azért ott hagyni a szívünk peremén, mert ott tokosodott be, megengedhetetlen, életet kockáztató játék, hiszen bármikor elmozdulhat a helyéről, és akkor elvégzi eredendő feladatát: embert öl.

Amikor az 1980-as években Pozsonyban, több száz napos szakaszokban a kommunista hatalom börtönének falai között múltak napjaim, sokszor gondoltam végig mindazt, ami a XX. században történt velünk, magyarokkal.

Nem véletlenül jártak ekörül gondolataim, hiszen többszöri börtönzésem is ennek a huszadik századi magyar sorsnak volt a része. Ha nincs Trianon, vagy ha mértéktartóan jóvátétetik, vagy ha sikerül felszámolni a bennünket mindmáig tipró következményét és hatását, akkor nem kerültem volna börtönbe, és ma sem erről beszélnénk. De nem így történt. Ezért Koltay Gábor filmjének címe, a Velünk élő Trianon” teljesen valósághű, és a film tartalma is az, még ha némely értelmiségi vagányok fanyalognak is rajta. De a börtönben, szellemi magányomban mégsem Trianonra, e Belzebubbal rokonított eseményre gondoltam elsősorban, hanem arra, hogy létünkben mi fáj leginkább, mi sújt, sebez, nyugtalanít, keserít, dühít és késztet cselekvésre bennünketPEkkor már tudtam, hogy a felvidéki magyaroknak csaknem tízezres csapata áll mellettem, és ugyanazt követeli, amit én: a magyar iskolák megtartását. És hol a gondolat nyugodtan csaponghat a szélsőségek között, hiszen úgyis a cella falai szabnak határt mindennek: a börtönben mégsem Trianon revízióján törtem a fejemet, és még csak a szökésen sem. Hanem azon, miképp lehetett volna a trianoni döntést úgy megfogalmaztatni vagy akár fegyverrel kikényszeríteni, hogy megnyugvást hozhatott volna? Mert nyilvánvaló, hogy a napi élet vagy a börtönvilág szemszögéből nem a Retyezát, Verecke vagy a Gerlach-falvi csúcs, esetleg a Vöröstorony-hágó földrajzi helyének állami hovatartozása a fontos, de még az sem lényeges, hogy a garam-szent-benedeki vagy a gyulafehérvári román kori és a lőcsei barokk remekművek államilag hová tartoznak, noha ezer éves nemzeti és állami tudatunk részét alkotják. A lényeges az: hol é1 és hol áll a nemzet?

Ne vegye tőlem senki kevélységnek, ha azt mondom: a nemzetről nyilatkozni a legkisebb erkölcsi joga annak a magyarnak van, aki 1920 óta a trianoni Magyarországon él, vagy utána odaköltözött, még ha csak egy évvel ezelőtt is, és tudatilag azonosult ezzel az állapottal. A nemzetért lehet és szabad is tennie mindenkinek, de a nevében csak azoknak, akik végigjárták a XX. század összes poklát – Trianontól ötvenhatig, és a poklok poklát, a szülőföldről való többszöri kiűzetést, az elhurcolást, a hadifogságot, a gulágot, a kényszermunkatáborokat, a börtönvilágot. A nemzet nevében csak az nyilatkozhat, akit a maga nemzeti azonossága egyszerre több, Trianonban elszakított helyhez, emberi kisközösséghez vagy megélt körülményhez is köti. Csak így lehet átérezni ezt a valóságot.

Akkor a börtönben az a renegát gondolat jutott eszembe, hogy az igazi megrázkódtatást nem az váltotta ki belőlünk, hogy sokfelé szabdalták történelmi országunkat – noha ez is több évtizedes válságot idézett elő. Legfájdalmasabb, bennünket folyamatosan gyötrő állapotunk azzal következett be, hogy a nemzetet szabdalták szét, elvágva a baráti, rokoni, családi kötelékeket, szétszabdalva természetes belső kapcsolatrendszerét, tudatosan elidegenítve egymástól a csonkokat, lehetetlenné téve együttes fejlődését, közös jövőtervezését.

Ha van sürgősen megváltoztatandó, hát bizony ez akkor az. De ez nem érhető el sem az autonómia körüli handabandázással, sem iskolabuszok ajándékozásával, még a civil szféra nagy erőfeszítéseivel sem, ha mindez nem illeszkedik a nemzetstratégiába, ebbe az elvont, pártpolitikai viaskodások áldozatává vált, képzetlen politikusok szellemi sötétségében elmerült vagy gazemberek által megásott csapdákba veszett rendszerbe.

Ezért innen azt üzenem Ablonczy Balázsnak, fiatal és tehetséges történészünknek: a magyar nemzetstratégia, ez a rendszerváltozás utáni varázsszó, noha alapelemeiben már létezik, de nagyrendszerként még nem. Ám ennek lényege nem a mozaiknemzet konzerválása, a magyaroktól elhagyott területek emlékeinek megőrzése vagy az érmelléki borok feledésbe merült ízeinek felidézése kell, hogy legyen, és az sem, hogy lesz-e vagy nem lesz

magyarországi fogyasztói (önfelfaló) társadalom – hanem a Kárpát-medencei nemzet együttes léte és közös jövője.

Hát ne mások találják márki a nevünkben, a mi nyelvünk által, a szánk közvetítésével elmondva, hogy mi is lenne jó nekünk – azazhogy elsősorban nekik.

2005. szeptember 10., Hídlap

Skip to content