A válság valósága

Az egyik újságíró barátom, aki történésznek indult, 1994 szeptemberének elején mellemnek szegezte az akkor legidőszerűbbnek tűnő kérdést: miként fog alakulni Szlovákia belpolitikája az évtized végéig? Kérdését magyarázandó, elmondta, hogy a pártok politikájára, a kormányra és a parlamentre gondol.

Egy ilyen kérdésre kapásból kell válaszolni és röviden, egyébként csak terjengősen lehet. Én ezt válaszoltam:

 

„Szlovákia politikai térképe a folyamatos átalakulásról tanúskodik. Egy

re-másra keletkeznek új pártok, bejutnak a parlamentbe, majd szétesnek és eltűnnek. A szlovák politika éppen felcseperedóben van.”

A barátom elmosolyodott, majd komoly hangon megjegyezte: „Mivel a barátom vagy, nem teszem közzé a véleményedet, nem akarlak nevetségessé tenni. Magad is láthatod, hogyan merevedik be minden, hosszú ideig itt semmi sem fog változni. Befejeződött a pártok alakulásának korszaka.”

Azóta sokszor beszélgettünk, és amikor egy-egy új párt tűnt fel a politikai látóhatáron, mindig megállapítottuk, hogy nem volt igaza. Az elmúlt hetekben azonban én bíráltam meg magam, mert a szlovák politika megrázó valósága meghaladta minden eddigi sejtésemet.

„Politikai válság van Szlovákiában.”

„Ismét vagy folyamatosan?” – kérdezte a barátom. „Ilyen sorrendben” – válaszoltam gúnyosan.

Önmagában már az is válságjel, ha a politikusok nem tudják, hogy az éppen napirenden lévő válság parlamenti vagy kormányválság-e. Hogyan találhatnának válságkezelési eszközöket, ha a vita a nyilvánvalóról, a vitán felüliről folyik?

Minden posztkommunista rendszert válságok terhelnek. Magyarországon értékrendi és nemzettudati válság tombol, mert ezt hagyta ránk örökül a kommunizmus. Szlovákiában is látható ilyen válságtünet, de nem ettől rengenek a parlamenti padsorok, sem a kormánypalota kapuja. Szlovákiában, több posztkommunista államhoz hasonlóan, a serdülőkorát éli a politikai szerkezet. Olyan ez, mint egy földrengés-övezet. Ha ilyen körülmények között nem az utca kezdi irányítani a politikai életet, hanem parlamenti keretek között marad, akkor a politikai válság parlamenti válságként érzékelhető. Innen azonban már nyomon követhető a gyökere és burjánzási lehetősége is.

Minden parlamenti válság eredete pártviszályban vagy a pártok közötti ellentétekben keresendő. Ha a szlovákiai helyzetet vesszük példaként, akkor a rendszerváltozás utáni első belpolitikai válságot kell szemügyre vennünk. Ez 1991 tavaszán bontakozott ki. Parlamenti válságként vált érzékelhetővé, de az első Mečiar-kormány bukását eredményezte. Gyökerei egy nagy rendszerváltoztató politikai mozgalom, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen berkeiben eldurvuló ellentétekben keresendő. Ez okozta a szervezet megszűnését is.

A magyarországi pártok valamivel érettebben viselkedtek. Például az MDF belső feszültségei ellenére végig tudta kormányozni az első négy évet, és csak a választási vereség után kezdett hasadozni. A kisgazdák és utánuk a kereszténydemokraták belső viaskodásai hasonlítottak leginkább a szlovákiai pártviszonyok éretlenségére. Majd tizenöt évvel a rendszerváltozás után haláltusájának vívása közben az MDF válságtünetei-képviselők kizárása, átállása, a tagság és a pártvezetés közötti ellentétek – ugyancsak a szlovákiai politikai jelenségeket idézik.

Csakhogy Szlovákiában ismétlődnek a politikai válságok, és ez nem korlátozható egy-egy párt belső állapotára.

Szlovákiában az első válsághoz hasonló helyzet a második Mečiar-kormány bukásakor, 1994-ben alakult ki. A legnagyobb kormánypárton belüli ellentétek annyira elsorvasztották a parlamenti kormánytöbbséget, hogy megbuktathatóvá vált – és meg is bukott – a kormány. A folyamat eredményeként új pártok alakultak, amelyek az átállt képviselők révén – választások nélkül – parlamenti pártokká minősültek. A válság végkifejlete annyiban azonban eltért az előzőtől, hogy a legnagyobb kormánypárt kiheverte a válságot, és a soron következő – idő előtti – választáson győzni tudott.

Mečiar harmadik kormányzásának idején, 1994-1998 között a politikai válság Szlovákiában új, állandósult formát öltött. A kormányzati oldalt a durvaság és a magyarellenesség jellemezte. Ekkor szervezte meg a szlovák titkosszolgálat p1. a köztársasági elnök fiának elrablását, ekkor fogadta el a parlament az államnyelvről szóló, fasisztoid törvényt, mely megosztotta az ellenzéket is. Az ellenzék mégis egyre inkább egységesült és, kivéve a baloldalt, illetve a magyar pártokat, politikai tömörülést hozott létre, amely később választási párttá alakult. Ennek a korszaknak a végére esik a három magyar párt egyesülése is, s ez ugyan közkívánatra történt, de a felvidéki magyar politikai elit egy részének ellenére – az eluralkodó belpolitikai válság nélkül ez nem történhetett volna meg. A pártegyesülés ellenzői ezért is érzékelték úgy, hogy ez is a válság egyik tünete.

Ennek a korszaknak az utóéleteként alakult ki a szlovákiai belpolitika válságának újabb szakasza, amely most, 2005 szeptemberében tetőzött – remélhetőleg.

Az új válságidőszakot három, minőségileg megkülönböztethető részre lehet osztani. Az első az 1998. november eleji kormányalakítás volt. Erre a politikai elemzők nem figyeltek fel. Európának elfogadható kormányt Szlovákiában akkor ugyanis csak az egyesült magyar pártok utódpártjával, a Magyar Koalíció Pártjával lehetett alakítani. A szlovák pártok a magyarokat azonban csak írásban, arról adott kötelezvény fejében vették be a kormánykoalícióba, hogy nem követelik például a magyar egyetemet és az autonómiát, de nem kaphatják meg a mezőgazdasági tárcát sem. A partner megalázása azonban válságkeltő ok – akár kormányzási válsággal is kezdődhetett volna az új választási időszak, ha a magyarok nem hagyták volna magukat megalázni. Ettől komolyabb helyzet alakult ki 2001 júniusában, amikor a közigazgatási területi felosztásról szóló törvényjavaslat jóváhagyásakor a miniszterelnök pártjának képviselői a kormány előterjesztése ellen szavaztak, összefogva az ellenzékkel. A többi kormánypárti képviselő csak „nézett, mint Rozi a moziban” – és nem történt semmi, pedig ez kormányválságot idézhetett volna elő.

A két példa alapján azonban arra is lehet következtetni, hogy Szlovákiában csak az a válsághelyzetnek minősíthető ok idéz elő válságot, amely gazdasági vagy hatalmi csoportérdekeket sért – de csak akkor, ha azok nem magyar érdekek.

Az 1998-2002 közötti időszakban két parlamenti kormánypárt vérzett el (a köztársasági elnök pártja és a baloldal). Az egyik megszűnt, a másik kettészakadt, és eltűnt a politika porondjáról. Ugyanebben az időszakban két új párt alakult, az ANO és a SMER – egyik liberálisnak vallja magát, a másik új baloldalinak -, s 2002-ben mindkettő bejutott a parlamentbe – az egyik kormánypárttá vált, a másikból lett a legerősebb ellenzéki párt. Az akkori ellenzék körében is hasonló folyamat játszódott le. Kivált egy csapat Mečiar pártjából, és kettészakadt a Szlovák Nemzeti Párt is. Ezek az új pártok sikertelenül vették a választási akadályt.

A harmadik válságszakasz a kormánypártokon belüli megosztottsággal függ össze, annak pedig az 1998. évi parlamenti választást megelőző szervezkedésben rejlik a gyökere. Az 1998. évi választások után a választási pártból kivált egy csoport, más képviselőket is magával sodorva, és a miniszterelnök vezetésével új párttá vált. A miniszterelnök tehát pártütőnek és szakadárnak minősíthető, és ez szintén arra utal, hogy a szlovákiai belpolitika még most is átalakulóban van és kiszámíthatatlan. Ez a helyzet csak azért nem idézett elő válságot, mert megmaradt a kormány támogatottsága a parlamentben. De 2004-ben a miniszterelnököt is hasonló sors érte: szembe kellett néznie azokkal – a saját pártütőivel -, akik új pártot hoztak létre: a Sza

bad Fórumot (Slobodné Fórum). Ezzel kezdődött az egy évvel később, 2005 őszén kicsúcsosodó politikai válság, mert csökkent a kormány támogatottsága a parlamentben. Ezt tetézte az egyik, magát liberálisnak valló kormánypárt (az ANO) szétrobbanása, elnökének a miniszteri posztról való menesztése és a kormánykoalícióból való kiválása. Mindennek következtében a kormány elveszítette – az egyébként is gyenge – parlamenti többségét.

Ez a több mint egy éve húzódó parlamenti válság azonban a korábbiakhoz képest két új elemet tartalmaz. Egyelőre nem vált kormányválsággá, noha korábban már a kormány bukását jelentette volna. Továbbá a pártokon belüli harcok azonos mértékben tizedelték meg az ellenzéket és a kormányoldalt, noha ilyesmi korábban csak kormányoldalon történt.

Dzurinda második kormányát a bukástól 2005 szeptemberében ez az utóbbi körülmény mentette meg. Sikerült összetoboroznia annyi pártütőt, hogy ismét működni kezdjen a megbénult parlament, és ne terjedjen át a válság a kormányra.

A helyzet ily módon való megszilárdulása azonban csak látszat és önámítás is. Egyrészt azért, mert megkérdőjelezhető a kormány parlamenti támogatottságának legitimitása, másrészt bármikor összeomolhat az ingatag építmény.

Ezt az állapotot tisztességes módon csak idő előtti választásokkal lehet megszüntetni. Ehhez azonban kilencven parlamenti képviselő közös akarata szükséges, és az idő előtti választásról hat, egymástól különböző nézet alakult ki a parlamentben.

Ezt az állapotot nevezhetjük a válság válságának, de az utóbbi nemhogy megszüntetné a másikat – bár a formális logika szerint ez következnék-, hanem inkább úgy tartósítja, hogy jó mély legyen, ameddig csak fennmaradhat.

 

2005. október 15., Hídlap

Skip to content