Akik belefújnak, belefúlnak?

Régi gyakorlat errefelé, hogy időnként valaki szélmentén bele-bele fúj a simalisztbe, és nézi, kinek a szemét borítja fátyolködbe a finom port hordó fuvallat.

 

Már jó ideje fújogatják arcunkba ezt a ködöt, és időnként a szemünkbe is hintik a port. Nem olyan régen (2005. november legelején), a sokak által nagyrabecsült, volt csehszlovák, majd cseh köztársasági elnök, Václav Havel, akit egy amerikai külpolitikai magazin – a Foreign Policy – korunk egyik legbefolyásosabb értelmiségijének tart, ugyancsak jól beledurrantott a kétnullás őrleménybe. Tudjuk, hogy korábban is voltak ilyen – páholyokban kedvelt – cseh értelmiségiek, akiket befolyásosnak kiáltottak ki, azért, hogy megmondják nekik, mit kell mondaniuk, majd rájuk hivatkozva mondták ugyanazt – lám, nekik is ez a véleményük. Az egyik ilyet Masaryknak, a másikat Benešnek nevezték. Ez utóbbi alapította a világon a legelső nemzeti szocialista pártot (hamarább, mint a német nácik). Beneš is körülbelül annyira volt baloldali, mint későbbi utódja, Havel. Mindketten- skrupulusok nélkül – lepaktáltak a kommunistákkal.

Mibe fújt hát bele a néhai cseh elnök mintegy három héttel 2005 ádventje előtt? Nem is fújás volt ez már, hanem rúgás. A bokájába rúgott néhány szomszéd nemzetnek – a németnek, a lengyelnek és a magyarnak. Rádásul az utóbbi kettő az ő elnčikôsködése idején a csehekkel együtt lett a tagja az Antall József által kezdeményezett s most Visegrádi Négyek néven nevezett, döcögő együttműködési szervezetnek. Nem mondott Havel sem többet, sem kevesebbet, mint hogy: jaj neked Közép-Európa, ha Németországban, Lengyelországban és Magyarországon a nemzetnek elkötelezett (szerinte populista) erők kerülnek kormányra. Néven is nevezte az ördögöt. A magyarok közül egyértelműen Orbán Viktort tekintette nemkívánatos politikusnak. Ezt le lehet fordítani oly módon is, hogy ha Magyarországon megint Orbán kerül hatalomra, akkor vége lesz annak az aranyidőnek, amikor Németországban a szocdemek, Lengyelországban és Magyarországon pedig a kommunistából szocialistává vedlett pártok uralkodtak. Ide züllött hát az a volt polgárjogi aktivista, akivel egy időben én is azonos hajón ültem? Akkor még mindketten azt mondtuk: ha a világnak egyik helyén megsértik az emberi jogokat – és mi ezt tétlenül nézzük – bárhol a világon megtörténhet ugyanez.

Rég volt ez! Talán igaz sem volt, hiszen Hável szavainak máza alatt már talán akkor is más volt.

Havel megnyilatkozásával majdnem azonos időben (2005. november 17-én) született egy levél, amelyet az 1990 februárjában általam alapított politikai mozgalom, az Együttélés Csehországban megmaradt részének országos szervezete fogalmazott meg. A hivatalban lévő cseh miniszterelnököt, Jiri Paroubek szociáldemokrata politikust szólították meg, szemére vetve, hogy ugyan nemrégen (2005. szeptember 24-én) kormánya bocsánatot kért a II. világháború után Csehszlovákiából elüldözött németek antifasiszta részétől, ám nem tette meg ugyanezt – hasonlóan árnyalva – az igazságtalanul üldözött magyarokkal és lengyelekkel. A levél példaként elsősorban a Szudéta-vidékre 1946-1947 telén kényszermunkára elhurcolt felvidéki magyarok sorsát említi, hiszen a ma Csehországban élő magyarok egy része ezek leszármazottja.

A cseh miniszterelnök 2006. január 3-án küldte meg válaszát az Együttélésnek. Ebben azt írja, hogy a kormány határozata mindenkinek elismeréssel adózik, aki a II. világháború alatt hű maradt a Csehszlovák Köztársasághoz, küzdött a felszabadításáért, és szenvedett a náci elnyomástól. Továbbá sajnálkozását fejezi ki, hogy közülük néhányan magatartásukért nem nyerték el az őket megillető elismerést, hanem az akkori törvényekkel ellentétben károsultjai lettek az ellenséges személyekkel szemben foganatosított intézkedéseknek.

A levél olvastán az a megdöbbengtő, hogy ez az ún. bocsánatkérés némelyekből, p1. Václav Klaus cseh köztársasági elnökből felháborodást, a magyar oldalon pedig sokakból lelkesedést váltott ki, főleg a magyarországi külügyminisztérium magasrangú csinovnyikjaiból, de a szlovák kormány – magyar nemzetiségű – alelnökéből is. Mind a két érzelmi megnyilvánulás a dolgok nercismeréséből, tájékozatlanságból vagy egyszerű butaságból ered.

Mert hát miről is van szó? A jogfosztó benesi rendeletek a németekről, a magyarokról, a kollaboránsokról, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulóiról rendelkeztek. Az ebbe a csoportba tartozó elnöki rendeletekből következtetni lehetett ugyan, hogy kiváltságot szerezhetnek azok a németek és magyarok, akik a II. világháború alatt hű csehszlovák hazafiak maradtak. De alig akadt ilyen német és magyar, és ha lettek volna is, alig volt esélyük arra, hogy valamilyen kiváltságot szerezzenek, hacsak nem ajánlottak fel nekik ilyent valamilyen oknál fogva. Egy-két esetről azonban van tudomásom. Néhány csehországi német szociáldemokrata és felvidéki magyar kommunista kapott mentelmet az üldözés ellen.

A cseh bocsánatkérés tehát annak a néhány németnek szól, akiket, noha mentesülhettek volna az üldözéstől, mégis elüldöztek a szülőföldjükről vagy agyonvertek valahol az utcán. A cseh kormány említett szeptemberi határozata azonban csak a németekről szól, másokról nem, vagyis a miniszterelnök csupán belemagyarázza, hogy bocsánatkérése vonatkozik arra a néhány felvidéki magyar kommunistára is, aki a benesi rendeletek értelmében mentesülhetett volna a magyarüldözéstől. A bocsánatkérés tehát nem a háború utáni csehszlovák fasizmus milliônyi ártatlan német és több mint félmilliónyi magyar áldozatának szól. Arról viszont szól a cseh miniszterelnök levele, hogy senkit sem kívánnak kárpótolni, tehát az erőszakkal Csehországba, kényszermunkára elhurcolt magyarokat sem.

Emiatt vagyok megütközve mindazokon, akik ettől az ügytől begerjedtek, hiszen a bocsánatkérés semmiről sem szól, csupán jókora, szokásos módon elvégzett porhintés..

Ezért elismerés illeti a Magyar Köztársaság elnökét, Sólyom Lászlót, aki éppen január elején cseh partnere meghívására Prágába látogatott, találkozott a cseh miniszterelnökkel is, és addig nem is kelt fel a székről, míg Paroubek ki nem mondta, hogy bizony a bocsánatkérés a magyarokra nem vonatkozott.

Még szerencse!

Sem tőlem, sem elődeimtől, sem rokonaimtól, sem ismerőseimtől, sem üldözött nemzettársaimtól ne kérjen bocsánatot a cseh kormány, de a szlovák kormány se, hanem csak simán – mint amilyen simán repül megfújva a nullásliszt – adják vissza, ami az enyém, ami a miénk volt, aztán menjenek Isten hírével.

2006. január 21., Hídlap

Megszakítás