Kapitány úr… !

– Hé fiam! Tegyél görbe fát a tűzre.

– Miért, Kapitány Úr?

Kanyar következik. Kapitány úr, nem mindegy? Miért fiam?

Mert süllyed a harossz. Mi süllyed?

– A harossz.

– Nem értem.

– Hajó lenne, nem süllyedne.

Itt tartunk! Csak sokunk vagy sokak számára nem világos, hogy a kanyar odakanyar-e, vagy még odább-e, esetleg visszakanyar, és mitől rossz az, ami jó volt, mindannyiunk hajója volt – ezt gondoltuk 1998-ban és azóta.

Aki még nem jött rá, hogy nem a sivatagi hajóról van szó, sem az „Afrika Királynője” nevű csotrogányról, amelynek igazi kapitánya Katharine Hepbum volt, annak el kell árulnom, hogy a Szlovákia vizein bukdácsoló, „Magyar Koalíció Pártja” elnevezésű, navigálatlan bárkáról beszélek.

Mikor kezdődtek a bajok?

Azok mindig az elején kezdődnek.

De inkább vágjunk a dolgok velejébe, a 2002. évi szlovákiai parlamenti választások eredményének kellős közepébe.

Győztünk, de vesztettünk.

Az MKP akkor – 2002-ben – csaknem háromszázharmincezer szavazatot söpört be, megszerezte a parlamenti mandátumok 13%-át, ez húsz képviselői helyet jelentett, de vesztett egymandátumnyi választót a hagyományos magyar választók táborából, főleg a dunaszerdahelyi, a komáromi, a rimaszombati járásban, Tornaalja környékén, &odrogközben és Ung-vidéken – a legerősebb magyar területeken. Ugyanakkor az elvesztett magyar szavazatok helyett szerzett majdnem kétszer annyit a nem magyar identitású területeken és az ingatag identitású választóktól – főleg Pozsonyban és Kassán. Két hónappal később, a helyhatósági választáson további, apró veszteséget kellett a pártnak elkönyvelnie. Több körzetben csökkent a párt jelöltjeiből megválasztott polgármesterek száma és a képviselők száma meg aránya is az 1998-as eredményhez képest. A legszembetűnőbb csökkenés a rimaszombati térségben volt észlelhető, de a lévaiban is jelentős volt.

Ilyen esetekben minden pártban meghúzzák a vészharangot. Az MKP-ban azonban a harangkötélhez kapót dorongolták le. Sajátos eset! De talán érthető, hiszen 2001-ben a megyei választáson nagy sikert aratott a párt, csaknem kétszeresen fölülmúlta saját lehetőségét – köszönet érte a magyar választóknak.

Csakhogy 2004-ben ismét választottunk. Ezúttal európai parlamenti képviselőket. A 2002. évi részvételhez képest azonban a magyaroknak csak a töredéke jött el választani, mindössze kilencvenháromezren (92 927), ez pedig 13,24%-os részvételi aránynak felelt meg országosan (a felvidéki

magyar választóknak ez kb. 20-21%-a). Ezzel az eredménnyel először maradtunk az átlagos szlovákiai szint alatt, hiszen az országos részvételi arány 16,96% volt (a szlovákok részvételi aránya meghaladta a 20%-ot). Megalkottuk eredménytelenségünk magyarázatára az elméletet: az Európai Parlament oly távol áll a magyar emberektől, hogy nem érezték át oda küldendő jelöltjeink támogatásának fontosságát. Közben nem vettük észre, hogy az eddigi választási szokásaink szerint kétszer annyi magyart lehetett volna mozgósítani, és akár négy képviselőt is bejuttathattunk volna a strasbourgi parlamentbe. Csupán azt kellett volna elmondani, hogy ott nem úgy van, mint a pozsonyi parlamentben, ott a magyar magyarul beszélhet, és együtt a magyarországi képviselőkkel egy páratlan európai magyar szigetet alakíthatnak ki, és először a történelemben legitim európai képviselőként képviselhetik a nemzetnek és felvidéki részének ügyét. Ezt nem mondtuk el, mert nem mertük, és nem is történik így, mert nem merjük, vagy nem akarjuk így bonyolítani az eseményeket – mert nem tudunk, nem akarunk, nem merünk nemzetként viselkedni!

De szarvasbőrt az eddigiekre, hiszen a választások tétje másutt van, ott, ahol a pénz tornyosul. Ehhez pedig a megyei és az országos hatalmi befolyás megszerzése nélkül nem lehet hozzáférni. Ez is azonban a választási eredménytől függ.

A felvidéki magyar politikusok egy része nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy a szlovák választók és a szlovák pártok 2002-től elkezdtek másként viselkedni – tanultak tőlünk. Ennek első jele – és nekünk fel kellett volna rá figyelnünk – a 2002. évi helyhatósági választáson mutatkozott meg, ugyanis akkor Léván és Losoncon, de valamelyest Rimaszombatban is szlovák nagykoalíció alakult ki. Mindhárom esetben sikeresek voltak, mert a magyar polgármester-jelölt megbukott, sőt Léván a városi önkormányzatba csak egy magyar képviselőt sikerült bejuttatni. Ez a jelzés arra lett volna jó, hogy tudatosítsuk: a 2001. évi megyei választásokon elért magyar siker 2005-ben, a következő megyei választások alkalmával előidézheti a magyarellenes vagy MKP-ellenes szlovák összefogást. Ez nem is maradt el, s noha szinte előre lehetett látni, a felvidéki magyar politika hajóskapitánya nem vette észre a zátonyt. Ekkor jött volna jól a görbe fa!

Mi történt hát 2005-ben?

Egy többszálú eseményből szőtt felmosórongyot vágott az arcunkba a könyörtelen valóság.

Ennek az egyik fonala onnan csörlődik, hogy az 1998-2002-es kormányzati időszakban a Magyar Koalíció Pártja kormánypártként belenyugodott a magyarok számára előnytelen közigazgatási területi felosztásba. Semmilyen ellentételt nem tudott (nem akart) kiharcolni. Legésszerúbb az lett volna, hogy az alkotmány módosításának támogatását 2000-ben a kisebbségi önkormányzatok megalakításának alkotmányos jogához kösse. Ám ezt már a pártban sem lehetett elfogadtatni. A megyék megalakulásakor tehát nem volt más hátra, minthogy igazodjunk a számunkra előnytelen helyzethez.

Nyitra megyében él a felvidéki magyarságnak a 40,5%-a, ezért a regionális politika súlypontja ide tolódott. Ez azt jelenti, hogy itt kellett volna megalkotni a hátrányunkra kialakult helyzetben a megyei politizálás mintáját. A helyzet alkalmas volt, mert – sajnos – itt is csak kisebbséget alkotunk, tehát meg lehetett volna teremteni a szövetségi politika példaképét. Ehelyett az történt, hogy a 2001-ben – a számunkra sikeres eredménnyel zárult megyei választáson – megszerzett abszolút fölényünket kíméletlenül érvényesítettük a megyében-ezzel magunk ellen fordítottunk mindenkit, és ők le is győztek bennünket.

Vereségünk szövetének harmadik fonala a magyar választók kiábrándultságából eredeztethető. Ok kezdenek elfordulni az egyetlen magyar párttól, mert úgy érzik, hogy az MKP kormányzásának eddigi ideje, csaknem nyolc év alatt nem javult a helyzetük. Továbbra is munkanélküliek. Ha dolgoznak, a havi bérük alig nagyobb, mint a minimálbér, ha sikerül munkát találniuk, napi öt-hat órát kell ingázniuk, vagy el kell hagyni szülőföldjüket. Havi keresetükből alig telik az energiaárak, lakbérek kifizetésére, pedig azok egyre csak emelkednek. A mezőgazdaság „a padlóra került”, csak néhány ügyeskedő, a magyar miniszterhez vagy a korábbi, a mecsiarista vagy a kommunista miniszterhez közel álló nagyvállalkozó gazdagszik belőle, ők pedig a falusi lakosságot éhbérért alkalmazzák, vagy feketemunkásként dolgoztatják, valamint az állami földalap igazgatójának – a Magyar Koalíció Pártja emberének-közreműködésével idegenek kezére játsszák át a magyar községek határában levő földeket.

További szála ennek a bonyolult szövetnek, hogy a megyét mint azt a nagy közigazgatási egységet, amelynek önkormányzatába választani kell, egyetlen magyar sem tartja a magáénak. Idegen tőle Nagyszombat megye, Nyitra megye, Besztercebánya megye, Kassa megye. Ezért nem csoda, hogy nem is érzékeli a felvidéki magyar választópolgár, hogy pillanatnyilag életkö

rülményeinek egy része ettől a megyétől függ. Ugyanolyan idegen ez számára, mint amilyen idegen volt neki a rendszerváltozás előtt az egész államhatalom. Nem csoda, hogy egyre kevésbé hisz a rendszerváltozás értékteremtő és helyzetjavító jelentőségében. Kezd a felvidéki magyar ember lelkileg visszasüllyedni oda, ahol a kommunizmus éveiben volt – ha nem válik a regnáló hatalom individualista cinkosává, akkor elsüllyed a nihilben.

A Magyar Koalíció Pártjának egyik járási elnöke ezt az eszmefuttatást írta le erről a helyzetről, mikor értékelte a 2005. évi szlovákiai megyei választásokat:

„Nincs olyan, gyermekeink számára is reményt és célokat megfogalmazó nemzeti programunk, amiért készek lennénk politikailag, gazdasági áldozatokkal és kultúránk erejével egyaránt síkra szállni… Az elmúlt nyolc évben a látszólagos vagy valós gazdasági érdekekért feláldoztuk a felvidéki magyarság alapértékeit.”

„Kapitány úr! Komolyan mondom, tetessen már egyenes fát a tűzre.”

„Miért fiam?”

„Hogy ne kanyarogjunk annyit.”

2006. január 14., Hídlap