Autonómia, és… ?

Elhangzott Budapesten, 2006. február 5-én a Magyar Tudományos Akadémia és a Duna tv által rendezett Autonómiakonferencián

Tisztelt Ülnök úr, Elnök úr, Hölgyeim és Uraim!

Kérdéssel kezdem.

Tudják-e, melyik az az ország Közép-Európa keleti felében, amelyiket jelenlegi államhatárai között úgy alakították ki, hogy létrejöttében nem érvényesült a nemzetek, avagy a népek űnrendelkezési joga? Sőt, nemcsak hogy nem érvényesült, de megtagadták ezt a jogát?

Elárulom önieknek, ha nem tudják: ez az ország Magyarország.

A kérdés logikus párja: Melyik volt az a nemzet, amelyiktől megtagad­ták ezt a jogot? A magyar nemzet.

Ha nem vonták volna meg a magyaroktól ezt a jogot Európának Ver­sailles-ban, 1920-bari történt újrafelosztásakor, akkor nem kényszerült volna mintegy hárommillió magyar kisebbségi sorsba, és így nem foszthatták volna meg őket az önrendelkezés legegyszercibb formális jogától is. Ha ez a jog érvé­nyesült volna, akkor ezek a magyarok ma magyar állampolgárok lennének és a hazájukban élnének. És ha nem űzték volna el onnan egy jelentős részüket, mindannyiuknak, leszármazottaikkal együtt azóta is a szülőföldjük lehetne a lakóhelyük és a végső nyughelyük. Maradékuk azonban még most is azon a földön él, ahol az összes ősük született, ahol nemzetük történelmének egy :észe több mint ezer éven át zajlott. De ezeknek a magyaroknak nem volt oguk dönteni arról – s nem volt a többi magyarnak sem -, hogy a szülőföldjük t hazájuk része maradhasson, vagy ne csonkuljon meg, esetleg ne váljon egy degen állam részévé. Ezt a jogot akkor – máig hatóan – megtagadták a magyaroktól, de csak tőlük. Lehet, hogy a koszovói, azaz a rigómezei albánok ,bben a jogban hamarább fognak részesülni – szurkolok nekik.

Bárki felvetheti: miért nem fogtak fegyvert a magyarok önrendelkezési jogukért?

De kik ellen? – kérdezhetjük vissza. Azok ellen, akikkel a Szent István-i hagyaték szellemében évszázadokon keresztül békességben éltek? Azok ellen, akik ugyanannak az államnak voltak részei, amelynek a magyarság is – azaz a Magyar Szentkorona államának? Ez lehetetlen lett volna. Magyarországon a késő középkortól számítva két belháború volt, az egyik 1919-ben, a másik 1956-ban, s mindkettőt a kommunistákkal kellett megvívni. A magyar nemzet a késő középkortól számítva egyetlen szomszédos népét vagy társné­pét sem támadta meg, csak megtámadtatott.

Ezért tűrte békességgel az önrendelkezési jogtól való megfosztását is.

Ez egy huszadik századi magyar alapképlet.

A huszadik század nemzetköziesített alapképlete azonban az, hogy a magyaroktól meg lehet tagadni az önrendelkezési jogot.

Ennek finomított változata azt fejezi ki, hogy a magyarok esetében Magyarország létével Magyarországnak mint államnak a nemzetközi jogala­nyiságával beteljesedett a nemzet, avagy a nép önrendelkezési joga. A többi, mintegy hárommilliónyi magyar ezt a jogát elvesztette.

Ez a mai nemzetközi politika lényege. Ennek a helyzetnek az elfogadá­sára manipulálja évtizedek óta a magyarságot az európai és az euro-atlanti térség államainak közössége. Ezért nem jöhetett létre 1920 óta – a magyar történelmi állam feldarabolása óta – az államhatárokkal elszakított magyar nemzetrészek olyan önrendelkezése sem, amely az új államok keretében teremtette volna meg autonómiájukat.

Miért lehet Európában kétségbevonni a magyaroknak ezt a jogát?

Azért, mert nem gyilkolták halomra a szomszéd népeket? Vagy azért, mert létezik a nemzetközi közösségben egy megegyezés, hogy a magyarok­nak nincs joguk arra, amire másoknak van?

Nem tudom, hol lennénk ma, ha az első feltételezésben levő tettet vég­rehajtották volna. De ez nem kérdés, mert ez a lehetőség senki fejében nem fordult meg.

A másik lehetőség azonban több, mint feltételezés. A kommunizmus évtizedeiben arról igyekeztek meggyőzni a magyarságot, hogy egyes- állam­határokkal elválasztott részeinek – semmi közük egymáshoz, külön-külön egy-egy szocialista nemzet részét alkotják. A rendszerváltozás után csupán a

„szocialista” jelző maradt el.

A szemem előtt játszódott le a kommunista hatalmi rendszer bukása után az a szomorú történetsor, amelyben az Egyesült Államok kiküldött politikai ügynökei és diplomatái, valamint Brüsszel politikai megbízottjai igyekeztek meggyőzni először az erdélyi magyar politikai elitet, majd a felvi­dékit, végül a délvidékieket, hogy ne az autonómiatörekvésekért szálljanak síkra, hanem épüljenek be az adott államok kormányzati szerkezetébe és ott is a minimumot akarják csak. Miért? Hogy ellenőrizhetőkké és zsarolha­tókká váljanak, és nem azért, hogy a hatalom demokratikus megosztásával segítsenek sorstársaikon. Láttam az Európai Közösség francia szakembereit, akik arra tanították az elszakított magyarok által lakott államok szakpoliti­kusait, hogyan kell úgy átalakítani, illetve modernizálni a közigazgatást, hogy abban ellehetetlenítsék a magyarokat. Az Európai Unió régiós politi­kájának is ez a lényege.

Két megválaszolatlan kérdés vetődik fel.

Az egyik: ellentétes-e az autonómia a demokratikus államszervezési elvekkel? Erre a válaszom csak a ,,nem” lehet. Ha ellentétes volna, egyetlen demokratikus berendezkedésű államban sem létezne autonómia. De ha ellentétes lenne magával az államszervezés elveivel, akkor nem létezett volna autonómia a történelmi Magyar Királyság területén sem. Márpedig bizonyítható, hogy volt, már a középkorban, mégpedig-mai szóhasználattal élve – kulturális és területi autonómia is.

A másik kérdés: ellentétes-e az autonómia a kelet-közép-európai stabili­tással? – Szerintem sem, hacsak nem az ellentétét állítják ennek valamilyen titkosított dokumentumok. A gyakorlat azonban azt mutatja, mintha az auto­nómia tilalmára ebben a térségben valóban valamilyen titkos nemzetközi megegyezés vonatkozna. Pedig az autonómiára való jog alapvető emberi jog, még akkor is, ha ezt semmilyen nemzetközi egyezmény sem tartalmazza.

De hogy minden világos legyen, fel kell tenni a kérdést: mi az autonómia?

Az autonómia belső, azaz államon belüli önrendelkezés!

Allamigazgatási, illetve közigazgatási kategória, mely nem vonatkoztat­ható el egy állam felségterületétől vagy annak egy részétől A nem területi autonómiának is területi vonatkozásai vannak, mert szükségszerű, hogy valamilyen közigazgatási egységhez kötődjön.

Az autonómia, mint minden más közigazgatási elem, egységesen legitim kell, hogy legyen, ha nem így van, akkor nem autonómiával, hanem szap­panoperával van dolgunk.

És ami a legfontosabb: az autonómia jogát az ország alkotmányának kell tartalmazni vagy alkotmányerejű törvénnyel kell meghatározni – ha ez nem így van, akkor az ugyancsak operett-intézmény. De az autonómia egyik leg­alapvetőbb eleme a közjogi hatáskörökkel felruházott testületek rendszere, amelynek a működését törvénnyel kell szabályozni és működésébe csak tör­vénnyel lehet beavatkozni. Ha ez nem így történik, akkor az nem autonómia.

A legizgalmasabb kérdés azonban továbbra is az: ha az autonómia tör­vényekkel szabályozott rendszer, akkor miért félnek keleten is és nyugaton is az elszakított magyarok autonómiatörekvéseitől, és attól, hogy a Magyaror­szággal hét szomszédos állam területén, de ősi lakóhelyén élő magyarság továbbra is egybetartozónak érzi magát. Azt megértem: akinek rossz a lelki­ismerete, fél a másiktól. Netán erre is ez a megállapítás lenne érvényes? Vagy azzal kapcsolatos ez, hogy 1920-ban megfosztottak minket önrendel­kezési jogunktól, és ez az állapot folyamatosan érvényes?

Végül is mindegy, hogy miért félnek. A tények valamiféle félelemről vagy fondorlatról tanúskodnak, ezért keresik az adott országok és európa politikai elitjei minden elszakított magyar közösségben azokkal a magyar politikusokkal a kapcsolatot, akik hajlandók lehátrálni az autonómia plat­formjáról vagy pedig elfogadni olyan megoldást, melynek semmi köze az auto­nómiához, azaz a belső önrendelkezéshez, illetve ezért igyekeznek azokat a magyar politikusokat diszkriminálni, akik határozottan autonómiapártiak.

Ha megtaláljuk a helyes választ, még az sem változtatja meg azt a tényt, hogy a magyarságnak most már nyolcvanhatodik éve tartó Kárpát-meden­cei helyzete Európa egyik szégyene.

Skip to content