Váljunk építkező közösséggé: ami jo volt, tartsuk meg, tévedéseinket lássuk be!

Javaslat a Magyar Koalíció Pártja választási programjába

Az ember annyira alakítja közvetlen környezetét és az emberi társadalmat, amennyire megvalósítja elképzeléseit, bevallja tévedéseit és tervezi a jövő­jét. Alkalmassága erre a küldetésszerű feladatra attól függ, mennyire követő (heteronóm) vagy mennyire alkotó (autonóm) személyiség, mennyire tud helyzeteket teremteni, és mennyire tudja kihasználni a mások által terem­tett lehetőségeket.

Mindez a szervezett közösségekre, az emberi társadalmakra, de akár egy politikai pártra, esetünkben a Magyar Koalíció Pártjára is érvényes.

* * *

Nyolc év kormányzati munka, taktika, küzdelem, ügyeskedés, szereplés, vagdalkozás, vita, keserűség, kiábrándultság és sok újrakezdés áll mögöt­tünk. Az első négy évben – 1998 és 2002 között – a kormányban három poszton nyertünk képviseletet. A második négy évben – 2002 és 2006 között – eggyel több tisztséget töltöttünk be ebben a legfelsőbb államigazga­tási testületben. Ezenkívül voltak államtitkáraink és további fontos köz­ponti, regionális és helyi államigazgatási tisztségeink, valamint állami vagyon­ellenőrzési megbízottjaink. Az ország parlamentjének második embere is az MKP soraiból került ki. E nyolc évben beigazolódott, hogy az MKP Szlová­kia kormányában való jelenléte növelte az ország nemzetközi szavahihető­ségét. Kiderült, hogy több ízben éppen az MKP magatartásának volt köszönhető, hogy nem bukott meg a kormány és nem borult fel a parlamenti egyensúly. A Magyar Koalíció Pártja ezzel, a némelyek szerint terméketlen­nek, sőt butának, mások szerint viszont példásnak, sőt államalkotóinak tekintett magatartásával elnyerte a megbízható társ minősítést, ezzel a szlo­vákiai politikai életben egyetlen politikai szervezet sem büszkélkedhet.

* * *

Amikor 1998-ban az MKP a három elődpárt egyesülése után, bízva kormányzati részvételének eljövetelében, közzétette választási programját, abban két nagy – minden egyebet háttérbe szorító – célkitűzést fogalmazott meg.

Az egyik Szlovákia NATO-tagsága, a másik az Európai Unióhoz való csatlakozás volt. A párt a saját mozgásterét is alárendelte ennek a két fontos célnak, és ez sok szempontból érthető. A NATO-tagság tett végleg pontot a keleti (a volt szovjet) hatalmi érdekkötődés végére, illetve ez teremtette meg az azon országokkal való politikai és védelmi együttműködés lehetősé­gét, amelyeknek egy része az Európai Közösséget, azaz az Európai Uniót hozta létre. Közép-Európának ebben a térségében először nyílt esély arra, hogy egy olyan érdekszövetség jöjjön létre, amely összefogja az Atlanti óce­ántól a Kárpátok keleti leejtőjéig lakó népeket.

Az EU-hoz való csatlakozás iránti törekvés pedig azon túl, hogy Szlová­kia egy nagy gazdasági együttműködés részévé válhat, a magyar nemzetpoli­tika szempontjából is elsődleges célkitűzést jelentett. úgy véltük, hogy az európai integráció – azzal, hogy fokozatosan minden Kárpát-medencei ország részese lesz – segítheti a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesí­tését. Ám tényként kell megállapítanunk, hogy csupán az Európai Unióhoz való csatlakozással nem javult a Szlovákiában élő magyarok jogállása.

* * *

Noha a kormányzás elmúlt nyolc évében élveztük Washington és Brüsszel támogatását, az MKP visszafogottan viselkedett a magyarság sajátos jogait érintő kérdések megjelenítésében. Ez nem volt sem véletlen, sem meghátrá­lás. A szlovákiai belpolitika alanyainak túlnyomó többsége megrázkódtatás­szerűen ismerte fel, sőt döbbent rá, hogy Szlovákia európai arculata kialakí­tásának érdekében együtt kell működniük a magyarokkal. Ez először történt meg 1920 óta. Részint ennek, részint a szlovákiai politikai közélet fejletlen­ségének tudható be a szlovák politikai pártok azon – 1997-ben és 1998-ban hangoztatott és igencsak szokatlan – követelése, hogy a magyarok nyilatko­zatban mondjanak le néhány alapvető célkitűzésükről.

A kormányzati részvétel első négy évében – e közéleti éghajlat ellenére – elértük ugyan, hogy Szlovákia csatlakozzon „A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájá”-hoz, de a második négy évben az erre kapcso­lódó törvénymódosításokat már nem tudtuk kikényszeríteni koalíciós part­nereinkből. Eddigi koalíciós társaink nem mutattak hajlandóságot arra, hogy anyanyelvünket regionális nyelvként fogadják el, továbbra is csak helyi nyelvnek tekintik. Nyelvi jogaink elismertetésében tehát nem tud­tunk előbbre lépni.

A második négy évben célul tűztük ki, hogy rendezzük a kisebbségi kul­túrák támogatásának ügyét. Erre több elképzelés is született. Az egyik javas­lat arról szólt, hogy önkormányzati elven alapuljon a kultúra finanszírozása. Ezt alapjában utasította el a kormánykoalíció többi tagja. Javaslatunkat emiatt arra kellett módosítanunk, hogy legyen a kisebbségi kultúrák támo­gatására szánt pénz elosztó szerve egy központi hivatal. Ez a javaslatunk sem lett eredményes, noha 2002-ben a feladat kormányprogrammá vált. Jelen­leg ott állunk, hogy 2006-ban sikerült megkétszereznünk a központi költ­ségvetésben azt az összeget, amennyit 2005-ben szánt a kormány a kisebb­ségi kultúrák támogatására. Most tehát 160 millió korona (körülbelül 4,2 millió euró) jut arra, amire három évvel ez előtt csak 50 millió jutott – ez az ügy azonban nem csak pénz kérdése.

Hasonló sors sújtotta az ún. kisebbségi törvényt is. Bár a kormánykoalíció 2002-ben a kormányprogramban is vállalta ennek a teljesítését, mégsem lett belőle semmi.

Az első négy évben nyilatkozatban kellett lemondanunk az önálló magyar egyetem megalapításáról. A második négy évben mégis sikerült tör­vénybe iktattatni a komáromi – a Selye János Egyetemet. Ez nem kis mér­tékben köszönhető az Európai Unióhoz való csatlakozásnak is. A Lajtától nyugatra ugyanis nem értették, hogy Szlovákiában miért gördítenek aka­dályt e jogos igény gyakorlati megvalósulása elé. Reméljük, ebből okulnak erdélyi sorstársaink is.

A kormányba lépésünk első négy évében kezdődött a közigazgatás reformja. A gondolat motorja az MKP volt, hiszen már az elődpártok prog­ramjában is fontos szerepet töltött be a közigazgatás korszerűsítése és az önkormányzatiság erősítése. Ezt hangoztatta az 1994. január 8-án megren­dezett komáromi önkormányzati nagygyűlés is. Mindnyájan azt reméltük, hogy a helyi önkormányzatok szerepének növelésével és a regionális (kerü leti/megyei) önkormányzatok megalakulásával növekszik az arra való jogunk, hogy beleszólhassunk saját ügyeinkbe. Ezért vállaltuk azt a – már említett – megaláztatást, hogy 1998 őszén a kereszténydemokraták és a kommunisták nyomására nyilatkozatban mondtunk le az autonómiáról. Azonban mégsem a várakozásunkkal összhangban alakult a helyzet, ebben nagy része volt a miniszterelnöknek is, mert becsapta koalíciós partnereit – pártja a parla­mentben az ellenzékkel együtt szavazott a kormánynak a közigazgatási terü­leti felosztásról szóló javaslata ellen. Az első négyéves ciklusban, ilyen körülmények között született meg tehát az új közigazgatási területi felosztás, amely a jogérvényesíthetőség szempontjából hátrányos helyzetbe hozta a magyarságot és a többi kisebbséget is. Az első kormányzati ciklusunk végére – azzal a fenyegetőzéssel, hogy kilépünk a kormányból – nehezen, de sikerült kikényszerítenünk a megyei/kerületi önkormányzatok jogkörét meghatá­rozó törvény elfogadását. A második ciklus elején – ugyancsak az MKP hajt­hatatlansága miatt – nyújtotta be a kormány a parlamentbe a fiskális decentralizálásról szóló törvényjavaslatot, amely ugyan növelte az önkor­mányzatok önállóságát, mégsem terjesztette ki kellőképpen a lehetőségei­ket, mert a meghatározott pénzforrások nem elégségesek az átruházott fel­adatok teljesítésére. Ennek az a következménye, hogy a helyi hatalom nem tudja a jogkörét és feladatkörét teljesen betölteni. Ezzel párhuzamosan azonban nem szenteltünk figyelmet a kistérségeknek, sem a kisebbségi önkormányzatoknak. Ez utóbbi igazgatási és ellenőrzési rendszernek az alkotmányos garanciája csökkenthette volna kiszolgáltatottságunkat a szá­munkra előnytelenül meghatározott megyékben és azokon a településeken, illetve térségekben, ahol számbeli kisebbségben élünk

A közigazgatási reform – minden hibája ellenére – végre megszüntette azt az évtizedek óta tartó áldatlan helyzetet, amelyben az iskoláink ki voltak szolgáltatva a központi kormányzatnak. A reform azonban nem biztosította az iskolák fenntartására szükséges pénzforrást. Igaz-éppen az MKP nyomá­sára – sikerült hároméves haladékot adni a kis iskolák helyzetének megoldá­sára, de a sorsukat ezzel mégsem oldottuk meg. Ezért több helyen az a hibás vélemény alakult ki, hogy nem kellett volna átruházni az iskolák fenntartási jogát az önkormányzatokra. Ha nem sikerül – akár törvényi, akár rendelke­zési – megoldást találni az iskolák fenntartására, önmagunk fogjuk bezárni azokat az iskolákat, amelyeket évtizedeken át védelmeztünk.

Nyolcéves kormányzati tevékenységünk során sikerült növelni régióink civilizáltságát.

Nemsokára kellemesebbé válik az utazás Losonc és Tornalja között. Emiatt az élet is nyugodtabb lesz azokban a falvakban, amelyeket majd elke­rül a nagy gépkocsiforgalom. Már nem kell rettegni attól, hogy éjszaka vala­kinek a hálószobájában köt ki egy tehergépkocsi-óriás.

A Pozsonytól Dunaszerdahely felé utazó autósok azonban egyre többet bosszankodnak a nagy forgalom miatt, de reméljük, már nem sokáig. A Pozsonyt Losonccal összekötő déli gyorsforgalmi út tervei már készülnek. Ezzel párhuzamosan szorgalmaznunk kell az észak-déli közlekedési folyosókat, hiszen a Kárpát-medencében ez a gazdasági mozgás hagyományos iránya.

Falvainkban egyre több helyen sikerült lefektetni a szennyvízcsatorná­kat, felépíteni a tisztítókat. Kevesebb helyen kell már rettegnünk attól, hogy az ivóvizünket nitrátok és nitriteket szennyezik, mert jelentősen megnőtt a vezetékes ivóvízhálózat is. A háztartási hulladék rendezett lerakóhelyeinek a száma is gyarapodott.

Egy irányban azonban alig változott valami: továbbra sem óvjuk kör­nyezetünket. A hulladékot nem gyűjtjük elkülönítve, ott sem, ahol lehetne. A háztartási hulladék egy részét és a kerti hulladékot nem rohasztjuk el hátul a kertben, mert egyszerűbb bedobni a kukába.

Szebbek lettek középületeink, mert kaptunk támogatást a felújításukra. Sok helyen megújultak az iskolaépületek, kisebb a hőveszteségük, szebbek az ablakaik. Messziről felismerhetők a szociális bérlakások.

De mégsem javult társadalmi közérzetünk.

A közösen elért eredményeknek mégsem tudunk örülni, mert nem éltük meg közösségi örömként. Pedig mindez nem hullott az ölünkbe. Az MKP 1998-as és 2002-es szavazóinak köszönhető, hogy sok milliárd koro­nából megteremtett civilizáltabb világ vesz körül bennünket.

Mindez nem jutott volna a szülőföldünkre, ha nem az MKP miniszterei kezelik ezeket a forrásokat. Es még csak nem is a részrehajlásuk miatt került a mi vidékeinkre ez a sokmilliárdnyi helyi érdekű beruházás, hanem azért, mert súlyos hiányt kellett pótolni, hiszen ezeket a területeket évtizedeken át hátrányos helyzetben tartotta az államhatalom.

Az európai integráció kiteljesedésének – berögződéseket és előítélete­ ket oldó – hatására tudott az MKP aktív szerepet vállalni a huszadik századi múlt néhány nyomasztó maradványának a felszámolásában. Ezek egyike a Párkányt és Esztergomot összekötő híd, a Mária Valéria Híd újjáépítése volt, ennek következtében lendületet kapott az alsó Garam-mente gazdasági élete. A rossz emlékű múlt másik ilyen nyoma a többtucatnyi lebontott Ipoly-híd, amelyek egy részének újjáépítését az MKP kezdeményezte mind regionálisan, mind kormányzati szinten.

* * *

A Magyar Koalíció Pártja parlamenti párt. Ez az alkotmányos helyzete azon­ban nem valamilyen kiváltság eredménye, hanem a népfelség jogán sze­rezte, mert az MKP Szlovákiában a szavazóképes lakosság több mint öt szá­zalékának élvezi a támogatását, illetve azért, mert az ország magyar lakossá­gának az aránya tíz százalék. Ennélfogva alkotmányos érdekképviseleti szervezetként jelenhet meg a nemzetközi fórumokon is. Ezek egyike az Európa Tanács, ebben parlamenti képviseletünk jogán vagyunk jelen.

Az Európa Tanács és annak Parlamenti Közgyűlése az egyetlen olyan európai fórum, ahol érdemlegesen lehet képviselni- akár az állammal szem­ben is – egy népcsoport érdekeit. Az Európa Tanács 1993-ban elfogadott Szlovákiára vonatkozólag négy határozatot, amelyekkel az itt élő magyaro­kat kívánta védeni. Az egyik fontos határozata a kollektív bűnösség elve jogrendi maradványainak felszámolására vonatkozott, a másik a magyar közösség mindenkori jogállásának védelmét volt hivatva biztosítani azzal a kívánalommal, mely szerint a magyar közösség jogérvényesítési lehetősége nem csorbulhat a közigazgatási beosztás változásai miatt. A harmadik hatá­rozat a helységnevek használatát írta elő. – Az akkori négy követelményből ezt a hármat Szlovákia nem teljesítette, de ezt senki sem tette szóvá, sőt maga az Európa Tanács kezdeményezte a teljesítésük ellenőrzésének meg­szüntetését.

Azz elmúlt években, főleg 2003 óta több olyan határozat és ajánlás szüle­tett az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében, amelyek segíthetik a Szlo­vákia területére zárt magyarok jogállásának javulását. Az egyik ilyen az autonómiáról szóló, Gross-féle jelentés volt, amely a népcsoportok esetében az autonómiát tartja helyzetük egyik lehetséges megoldásának. A doku­mentum az autonómiát stabilitási tényezőnek tekinti. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének legújabb (2006. februári) határozata a nemzet fogalmára vonatkozik. Ez egyrészt leszögezi az államhatárokon átívelő kul­turális egybetartozást, másrészt olyan, a javunkra bevezetendő pozitív meg­ különböztetési rendszer megteremtését tartja kívánatosnak, amely a köz­igazgatás, illetve az önkormányzatiság eszközével – tehát autonómiával – biztosítaná a belső önállóságot.

* *

Az Európai Unió, valamint ennek népfelségi szerve, az Európai Parlament 2004 óta a mi intézményünk is. Nem vettük komolyan 2004 tavaszának végén az európai általános képviselőválasztást. Pedig nem kevesebbről volt szó, mint egy európai magyar képviselet létrehozásáról.

Az Európai Unió az Európa Tanácshoz képest még kezdő az emberi jogok és a kisebbségbe jutott közösségek jogvédelmében. Ez nem véletlen, hiszen az unió a gazdasági együttműködés okán alakult ki. A 2004-ben bekövetkezett nagy bővítéssel azonban megváltoztak belső igényei. Ez az igényváltozás már az európai alkotmányt előkészítő konvenció üléseinek során is megjelent. Ezért került- a magyar képviselet munkájának eredmé­nyeként – az alkotmányjavaslat bevezető részébe a nemzeti kisebbségekre utaló szakasz. A 2004• évi, nagymértékű tagfelvétel után azonban megválto­zott az unió belső kapcsolatrendszere. Egyrészt megfeneklett az alkotmány elfogadásának folyamata, másrészt éppen a magyar és a velük együtt gon­dolkodó többi képviselő jóvoltából egyre több olyan javaslat hangzik el és születik olyan határozat, mely a kisebbségek védelmére hívja fel a figyelmet. Ennek okán jött létre – magyar ötletből – az Európai Parlamentben az a kép­viselői csoport (intergroup), mely a kisebbségek ügyét van hivatva képvi­selni. Ennek, illetve ezeknek a kezdeményezéseknek volt egyik eredménye a vajdasági magyarokat sújtó támadások ügyén elindult vizsgálat és a támadá­sokat elítélő határozat.

* * *

Az MKP jelentős sikert ért el kormányzati szerepvállalása első négy évében a magyar nemzetpolitika alakításában. Ennek előzményei az 1990-es évek kezdetére tehetők, majd 1998-ban a Magyar Állandó Ertekezlet létrehozá­sában az MKP már aktív, sőt kezdeményező szerepet vállalt. A státustör­vény megalkotása a nemzetpolitika fontos állomása volt: jelentős lépés a nemzet európai szellemű integrációja felé.

A szlovákiai magyarok szemszögéből tekintve az előző szlovákiai parla­menti választások eredményét jótékonyan befolyásolta, hogy az MKP nevé hez fűződött a Magyar Igazolvány megszerzésének lehetősége. Ez az okmány a magyar összetartozás új jelképévé vált, és mozgósító hatása volt a szlová­kiai magyar választópolgárokra.

Az MKP 2001-ben ennek a nemzetpolitikai intézményrendszernek a működtetésére és a vele kapcsolatos egyéb tevékenységnek a végzésére lét­rehozott jogi személyek társulásának, a Szövetség a Közös Célokért szerve­zetnek egyik alapítója volt.

Az MKP szakértői részvételének köszönhető, hogy a státustörvény kiterjeszthetővé vált a nem magyar eredetű családtagokra is, valamint a tör­vény hatáskörébe kerülhettek azok a Csehországban élő magyarok, akiknek van szlovákiai lakóhelyük.

Az MKP politikusainak jelentős szerepük volt abban, hogy a 2002-ben bekövetkezett magyarországi kormányváltásnak a nemzetpolitikára gyako­rolt negatív hatását mérsékelni lehetett az egész Kárpát-medencében.

A magyarországi és a szlovákiai kormány között a státustörvényről kialakult vitában az MKP 2002-ben közvetítő szerepet vállalt, ez azonban azért nem járt a remélt sikerrel, mert Mikuláš Dzurinda szlovák kormányfő felrúgta a kialakított egyezség-tervezetet.

Az MKP a magyar nemzet határon átívelő újraegyesítésének elkötele­zettje, tiszteletben tartva a „velencei bizottság” véleményét. Ezért vált hoz­záférhetővé a státustörvényben a szlovákiai magyar iskolások szánfára meg­határozott oktatási-nevelési támogatás, amelyet a szlovákiai és a magyaror­szági kormány között megkötött, az MKP által is támogatott egyezmény értelmében jelenleg a Pázmány Péter Alapítvány kezel.

* * *

E rövid mérlegből is látható, hogy bár értünk el eredményeket, több feladat teljesítése elmaradt vagy nem volt kielégítő – ezeket a továbbiakban is napi­renden kell tartanunk. Emellett több új feladatot kell meghatároznunk. Az európai politikai közgondolkodás fejlődése, az Európa Tanács és az Európai Unió kínálta új lehetőségek pedig bátoríthatnak bennünket olyan lépésekre is, amelyeket eddig – különböző megfontolások miatt – nem tettünk meg, noha megtehettünk volna.

Nem késlekedhetünk tovább abban, hogy áttekinthetően és összefüg­géseiben fogalmazzuk meg annak az ötszáz kilométer hosszú és tíz-ötven (egy helyütt hetven) kilométer szélességű, 8-9 ezer négyzetkilométernyi,

Szlovákia és Magyarország államhatára mentén fekvő régiónak az érdekeit, amelyben választóink túlnyomó többsége él. Az itt élőknek – nem tekintve a közigazgatási határokat – mintegy 60%-a magyar nemzetiségű.

Nem csupán a régió érdekeit kell azonban megfogalmaznunk, hanem a sajátos magyar érdekeket is, és a többi kisebbségi népcsoport érdekvédelmé­ért is tennünk kell.

Ez azt jelenti, hogy két irányból kell megfogalmaznunk a párt négy- vagy többéves programját. Törekednünk kell a gazdasági és a szociális bizonytalan­ság mérséklésére és megszüntetésére, egyúttal meg kell teremtenünk a közösségi és a területi illetőségű sajátos jogbiztonságot, valamint fejlesztési lehetőségeket.

Mindez megoldásra vár, mert a nem szűnő, illetve az alig mérséklődő munkanélküliség és elszegényedés – főleg a Garamtól keletre eső területe­ken – egyrészt kilátástalanságot teremt, másrészt a fiatalok elvándorlását, elköltözését okozza. A megyei választások eredménye pedig – sok egyéb mellett – azt is bebizonyította, hogy sem a törvénnyel szabályozott politikai versennyel, sem a szövetségkereső politikával nem tudunk olyan helyzetet teremteni, amelyben nem leszünk leszavazhatók vagy megkerülhetők.

Ezért törvénnyel szabályozott módon kell megszüntetni a többségnek való kiszolgáltatottságunkat.

Ez többirányú feladatot ró ránk. Egyrészt a szakágazati államigazgatás kistérségi beágyazódását és hatáskörét kell erősíteni, másrészt meg kell teremte­nünk a kistérségek törvény által meghatározott jogalanyiságát, valamint hozzá kell kezdenünk az alkotmány által garantált kisebbségi önkormányzati rendszer kiépítéséhez.

Tudomásul kell vennünk, hogy a piacgazdaságban az állam gondoskodó szerepe megszűnt -segítő feladata azonban annál világosabban jelenik meg. Köte­lességünk tehát rábírni az államot feladatának teljesítésére: támogassa a régiók fejlesztését, és úgy _határozza meg az egyéb támogatást juttató politikáját, hogy ne omoljanak le a társadalom tartópillérei. Ez nem csupán a munkahelyteremtés szempontjából fontos, hanem pl. ezt igénylik a mezőgazdasági kis- és közép­vállalkozók is.

Tudatosítanunk kell, hogy közösségünk életképességének megőrzésére figyelmünket elsősorban a gazdaságilag, társadalmilag és a korszerűtlen köz­lekedés miatt leszakadó régiókra kell fordítanunk. Ez egyrészt az ott működő kis- és középvállalkozások fejlődési esélyeinek a javítását jelenti, másrészt a tele­pülések kistérségi társulásainak szakmai és gazdasági támogatására szorul.

Regionális társadalom- és gazdaságépítő tevékenységünket a települési önkormányzatokra, a települések regionális társulásaira, a regionális fejlesz­tési ügynökségekre és az Európai Unió interregionális programjaira kell ala­poznunk.

Sajátos figyelmet kíván művelődési intézményeink életképességének megóvása és ezen intézményeink megtartása. Ez nem csupán a kulturális örökség megóvása, hanem a jövőépítés miatt is fontos.

A gazdasági leszakadást, a társadalmi ellehetetlenülést, az elvándorlási hajlamot csak fokozhatja, ha hagyjuk elsorvadni kis közoktatási intézménye­inket, a falusi iskolákat, a kis iskolákat. Törvénnyé kell tennünk, hogy min­den gyermeknek legyen joga az iskola első négy osztályába lakóhelyén járni.

A magyar közművelődési intézmények finanszírozása Szlovákiában nem kielégítő, de eléggé átlátható. A fő gondot az okozza, hogy szlovákiai és magyarországi állami forrásokat kivéve nincs más rendszeres anyagi forrá­suk. A közművelődési intézmények szolgáltatásainak vásárlói olyan szegé­nyek, hogy nem képesek saját forrásaikból eltartani ezeket az intézménye­ket. Ennek oka részint a jelenlegi szegénységben, részint a kommunista múltban keresendő, de az azt megelőző korban is. Az az értékmennyiség, amelyet Csehszlovákiában 1945-ben és utána nemzetiségi hovatartozása miatt elkoboztak a magyar köz- és egyházi intézményektől, civil szervezetek­től, sportegyesületektől, „Magyar Házaktól”, ipartestületektől, polgári köröktől és egyéb közművelődési szervezetektől, ma is elegendő lenne fejlő­dőképes magyar közművelődési rendszer működtetésére, hiszen ingatlanok ezreiről, ingó vagyon jelentős mennyiségéről van szó. Ebből a nehezen felbe­csülhető, de jelentős, mai árfolyamon számítva több milliárdnyi vagyonból kellene létrehozni állami kárpótlásként egy olyan közalapítványt, amely – a kisebbségi önkormányzat szakmai felügyelete alatt működve – az állam ellenőrzésével biztosítani tudja a szlovákiai magyar közművelődés anyagi igényét – ez évente körülbelül 400 millió szlovák korona (10 millió euró).

Településeink életképességének a közoktatáson és a közművelődésen túl van még egy fontos eleme. Ez a postahivatal. Lehet, hogy a jövőben a posta legtöbb korábbi feladatát a személyi számítógép és a maroktelefon segítségével lebonyolíthatjuk, de a társadalmi funkciója akkor is megmarad.

Ezért arra kell törekednünk, hogy ne szűnjenek meg a falusi posták.

Már második éve jelenik meg életünkben új elemként az Európai Unit. A napi életben, egyszerű állampolgárként ezt akkor vettük észre először, amikor átléptük az államhatárt. Útlevél nélkül utazhatunk 2004. május elseje óta Magyarországra, Lengyelországba és még északabbra, akár a sark­körön túlra, Ausztriába és tovább, egészen az Atlanti óceánig valamint az Adriai-tengerhez Szlovéniába, sőt Velencébe vagy akár Szicíliába. Meg­szűnt a határátkelőhelyeken a vámvizsgálat. Nemsokára megszűnik minden ellenőrzés. Növekedett a szabadságérzetünk, legalábbis azoké, akik élni tud­nak és élnek is ezekkel a lehetőségekkel.

Sorstársaink nagy része azonban vagy pénz híján nem tudja élvezni eze­ket az előnyöket, hiszen még orvosságra sem telik neki, és a vízdíjat sem tudja kifizetni, vagy azért, mert nem szakadhat el napi munkakörétől. Aki pedig mégis részesül belőlük, lehet, hogy erre csak rákényszerül, mert az ott­honi kilátástalanság miatt kel idegen földre vezető útra.

Felháborító, hogy szabadságérzetünknek szinte egyetlen mértéke az utazás szabadsága, mintha azt kínálnánk: menjetek, amerre a szemetek lát. Pedig igazi szabadságérzet csak itthon alakulhat ki.

Itthon érezhetem magam szabadnak, másutt csak idegennek, még ha szabad vagyok is. De mikor vagyok szabad itthon? Akkor, ha

– az állam nem é1 vissza gyengeségemmel,

– az államhatalom visszaadja, amit jogtalanul elvett tőlem,

– egyenrangúnak és egyenértékűnek érezhetem magamat,

– ha szabadon használhatom anyanyelvemet,

– ha nem kell megtagadnom énemet, mert állami kötelékben szeret­nék érvényesülni, mert vállalkozni és kereskedni akarok, mert bankhitelre van szükségen, mert ingatlant szeretnék bérelni vagy vásárolni,

– ha a velem egy nyelvet beszélőkkel kereskedelmi és vállalkozói közös­séget hozhatok létre,

– ha nem kell alárendelnem magamat azoknak, akik az állam tulajdo­nosainak tekintik magukat,

– ha nem kell a folyó túloldalán, szinte karnyújtásra élő rokonomhoz látogatóba száz kilométert utaznom, mert valamikor az állami önkény lebontotta a két falut összekötő hidat, vagy felszántotta az utat,

– ha a szülőföldünk ügyeit mi magunk intézhetjük, alkotmányos jogo­sultságunk alapján.

A valódi, a szerves szabadságérzetünknek itthon kell kialakulnia. Ez legyen a cél­kitűzésünk.

Európai Uniós tagságunknak nem a szabad utazás és költözködés a legna­gyobb hozománya – noha ez jelentős hozomány -, hanem az a lehetőség, hogy gazdaságilag újraélesszük a határ mentén, az államhatár két oldalán fekvő, törté­nelmileg és földrajzilag, valamint a gazdasági vonzáskörök szerint összetartozó, de a politika viharai által szétvert régiókat. Ez érvényes az Ung-vidéktől és Bod­rogköztől Csallóközig és Csilizközig. A létező, határon átívelő, mú’ködőké­pes régiók esetében pedig kiváltképpen oda kell figyelni a bodrog­közi-dél-zempléni együttműködésre, Borsod-Abaúj térségére, Gömörre, Nógrádra és Ipoly-mentére, Párkány-Esztergom térségére, azaz az Ister-Granum Eurorégióra, a Hídverő Eurorégióra, melynek Lengyelorszá­gig kiterjedő kapcsolatai vannak, és a Csallóköz-Győr-Moson-Sopron megyei együttműködésre.

Ez legyen a társadalom- és közösségépítő programunk alapja, hogy ne kényszerüljön az itt élő fiatal elvándorolni, elköltözni azért, hogy európai ember módján élhessen, hogy természetes képességeit hasznosíthassa. De ne kényszerüljön sem a fiatal, sem a nyugdíjkorhatár előtti, esetleg a csök­kent munkaképességű ember koldulni menni az Európai Unió más országa­iba, és szépséges lányaink se kényszerüljenek magukat alávetni megalázó rabszolgamunkának.

Ezzel függ össze nyugdíjasainknak és a létminimumon élőknek a létbiz­tonsága is. Ha 2008-ban – esetleg egy-két évvel később – Szlovákia az Euró­pai Unió pénzrendszerébe, az euróövezetbe kerül, ez a társadalmi réteg vészesen elszegényedhet. Csak oly módon lépjen be Szlovákia az euróövezetbe, hogy a központi költségvetés biztosítja a szlovákiai viszo­nyoknak megfelelően a nyugdíjasoknak és a szociálisan leszakadó rétegek­nek az Európai Unióban elfogadott megélhetési szintet. Ugyanúgy, ahogy 2004-től törvény biztosítja az Európai Parlament szlovákiai képviselőinek a többi EU-képviselő díjazásával arányos (nem azonos) díjazást.

Ugyanez az elv vonatkozzék a gazdaságilag aktív lakosságra is. Ne csak a világpiaci árak gyűrűzzenek be ide, hanem az elvégzett munkáért kifizetett bérek is ezzel legyenek arányosak.

Az Európa Tanács és az Európai Unió népfelségi testületein egyre inkább az egyenrangúság elve tör előre, ez azt jelzi, hogy érlelődik a népek/nemzetek Európájának a gondolata. Ennek ugyan fékezője a köz­ponti államhatalom, mely az egyik szervezetben a Miniszterek Tanácsa, a másikban az Európai Tanács által testesül meg. Hiba lenne azonban, ha az

érdekérvényesítő szervezetek meghunyászkodnának az államhatalmi szer­vek előtt.

Tudatosítsuk: az állam kormányfüggő, a kormány pedig a parlamentnek tartozik elszámolással. A kormány és a parlament emiatt népfelségi függő­ségben működik, tehát ki van szolgáltatva a választópolgároknak. Ezért jel­képesen is és valóságosan is a választótól függ a megbízatása, ez pedig egy­részt bizonytalanságot jelent az önérdekűeknek, másrészt biztonságot ad a tisztességes politikusnak.

A Magyar Koalíció Pártjának a választók által megbízott parlamenti képviselői, a párt politikusai és szakemberei a választói többség szavazataival bizonyára nem azt a megbízatást kapják, hogy segítsék a Szlovákiában élő magyarságnak a szlovákságba való beolvadását, és az „életképtelenek” szét­szóródását, hanem arra kapnak felhatalmazást, hogy képviseljék a nemzeti közösségünk integrálódását az ország társadalmába úgy, hogy az államon belül érvényesüljön közösségi és regionális önrendelkezésünk, teret kapjunk gazdasági érvényesülésre és emberi megélhetőségre.

A Magyar Koalíció Pártja, tudatában országos felelősségének, regionális küldetésének és a magyarság iránti felelősségének, arra kéri a párt tagjait, támogatóit, a Szlovákiában élő magyarokat, a magyarokkal azonos tájegysé­gekben élő szlovákokat, ruszinokat, ukránokat, németeket, romákat és cigá­nyokat, a római katolikusokat és a görög katolikusokat, a reformátusokat és az evangélikusokat, a pravoszlávokat, a zsidókat és a többi bevett vallásho2 tartozókat, valamint a felekezet nélkülieket: adjanak a pártnak megbízást arra, hogy

– segítse és képviselje régiójuk gazdasági és társadalmi érdekeit,

– képviselje sajátosságaikat,

– küzdjön jogállásuk legitim megfogalmazásáért,

– segítse jogérvényesítésüket,

– legyen szószólója regionális közigazgatási érdekeik érvényesítésének,

– képviselje önkormányzati törekvéseiket, mert a Magyar Koalíció Pártja olyan sajátos légió pártja, melyet zömében magyarok, valamint szlovákok lakják.

A Magyar Koalíció Pártja emiatt sajátos párt. Nem rétegpárt és nen ideologizált párt, hanem értékrendet követ. Néppárti jellege arra utal, hogl egy nemzeti közösséget képvisel, és egy sajátos etnikai jelleggel bíró terület lakosságát teljes társadalmi szerkezete szerint. Ezért jelent egyetlen válasz tási lehetőséget a többi politikai párttal szemben azok számára, akik ezen a területen laknak.

Az MKP annak a régiónak a pártja, amely számíthat az Európai Unió­hoz való csatlakozás és a schengeni rendszer életbe lépése után a rohamos fejlődésre.

Ezt képviseli a Magyar Koalíció Pártja!

Folytatja azt, ami jó volt, de változtatni is kíván, mert jobbat akar!

 

Pozsony, 2006. február