Szétverik a nemzetet!

A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány szomszédság- és nemzetpolitikájáról – Készítette Zsebők Csaba, megjelent a Szabad Újságban 2006. március 8-án.

– Miképp értékelhető a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány külpolitikája? – hangzott a kérdés Duray Miklóshoz, a Magyar Koalíció Pártja ügyvezető alelnökéhez.

 

– 2002 óta a budapesti kormány rutinszerűen, illetőleg az eseményeket követve végzi külpolitikai vonatkozású feladatait, és ezen a területen csak az értékelhető karakteres lépésként, ahogy Gyurcsány Ferenc Washingtonnak és Moszkvának is hajbókolt, homlokát a porba hajtva. A szomszédságpolitika terén Medgyessy és Gyurcsány is kiemelt jelentőséget tulajdonított a román kapcsolatnak, aminek viszont az elmúlt majd négy évben az volt a fő jellegzetessége, hogy a magyar kormány szolgálatkészen állt a rendelkezésére Bukarest politikai érdekeinek. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi kormány Moszkva felé azért bókol, mert az MSZP holdudvarában megannyi olyan gazdasági érdekeltség lelhető fel, amelynek a gyökerei a volt Szovjetunióba nyúlnak vissza. Washington irányába pedig Gyurcsányéknak azért szükséges feltétlen lojalitást mutatniuk, mert onnan begyűrűznek olyan gazdasági érdekek, amelyek a kormány hatalmi stabilitása szempontjából fontosak. A román politikumnak való hajbókolás pedig szervesen következik a Kádár korszakból, amikor a különböző nemzetrészekhez fűződő viszony szintén kritikán aluli volt. Sajnos elmondhatjuk, hogy hiába tartottak nemrégiben közös román-magyar kormányülést, ez érdemben nem javított a kétoldalú kapcsolatokon és az erdélyi magyar kisebbség helyzetén.

– Hogyan jellemezhető 2002 óta a szlovák-magyar viszony?

– Mint ismeretes, a magyar és a szlovák kormány viszonya még 2001-ben romlott meg, látszólag a státustörvény kapcsán. Valójában azonban a Mária Valéria-híd átadásakor mérgesedett el, amire sokan máig nem döbbentek rá. Emlékezhetünk arra, hogy amikor a hidat átadták az embereknek, akkor a Duna jobb és bal partján is a magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort éltették. A szlovák miniszterelnököt, Mikulás Dzurindát csupán udvariasan megtapsolták. Mindazonáltal a szlovák-magyar viszonyban keletkezett megannyi feszültséget sem Medgyessynek, sem Gyurcsánynak nem sikerült feloldania. Ebből is látszik, hogy a szlovák kormánynak van nemzeti külpolitikai koncepciója, a magyarnak viszont nincs. Ám hogy a balliberális kormány sem tudott érdemi eredményeket felmutatni ebben a viszonylatban, abban az is szerepet játszhat, hogy nem tettek valódi kísérletet a viszony rendezésére.

– Pontosabban Medgyessy meg akart egyezni Dzurindával, de utóbbinak még a túlzottan nagy engedékenység is kevésnek bizonyult.

– E szégyenletes találkozó Budapesten történt, ahol is a szlovák kormányfő a közös sajtótájékoztatón teljesen mást mondott, mint amiben megállapodott magyar kollegájával.

– Ezek szerint a szlovák miniszterelnököt nem a Párkányban elszenvedett személyes sérelmek vezették?

– Nem Orbánra sértődött meg a Mária Valéria-híd átadásakor, hiszen egyértelmű volt, hogy nem a magyar miniszterelnök vezényli az ünneplő közönséget, hanem teljesen spontán módon éltették őt.

– Dzurinda akkor és ott döbbenhetett rá az egységes magyar nemzetre?
– Sőt arra is, hogy ott neki bizony nincs sok keresnivalója. Ez borzasztó felismerés lehetett egy olyan ember számára, aki eleve hordoz magában különböző komplexusokat, ráadásul kiderül, hogy a saját országának a felségterületén, pontosabban egy jelentős részén sem ő a legnépszerűbb vezető. Egy szó, mint száz, Orbánéknak 2002 áprilisáig már nem maradt sok idejük a Pozsonnyal való kapcsolatok rendezésére, de azóta eltelt majdnem négy év. Bár ha reálisan nézzük ezt a problémát, szlovák-magyar viszonylatban Medgyessyék, illetve Gyurcsányék egyet tudtak volna tenni, amit viszont mégsem léphettek meg a nemzet miatt: nos, azt, hogy az egész státustörvényt kidobják az ablakon, és bocsánatot kérnek Pozsonytól, víznek eresztve teljesen az oktatási-nevelési támogatást. Ám ezt egyszerűen nem tehette meg a budapesti balliberális kormány, na, nem azért mintha annyira ellenükre lett volna, de ebből mégiscsak óriási botrány robbant volna ki.

– A horvát-magyar kapcsolatok rendezettnek mondhatók, de Ausztria lépéselőnybe került velünk szemben ebben a relációban is.

– Még olyan viszonylatban is határozatlanság jellemzi a budapesti kabinetet, amelyben egyébként üdvözlendő álláspontot képvisel. Gondoljunk csak arra, hogy a Gyurcsány-kormány mindvégig kiállt Horvátország mielőbbi uniós csatlakozása mellett, mégis az osztrák külpolitika mozdult hamarabb akkor, amikor valóban gyors cselekvésre volt szükség, így nemcsak Ankarával, hanem Zágrábbal is felgyorsultak a csatlakozási tárgyalások! Horvátország vonatkozásában a baloldali kormánynak tökéletesen követnie kellett volna az Antall- és az Orbán-kormány politikáját. Az elmúlt hónapokban, sőt években Ausztria képviselt kezdeményező politikát, míg Magyarország csak követő szerepet játszott. Ha pedig északkeletre tekintünk, azt láthatjuk, hogy Ukrajna kapcsán Magyarország nemzetközi presztízse igencsak meggyengült, hiszen a narancsos forradalom idején a baloldali magyar kormány nem a Nyugat-barát Juscsenko, hanem az orosz párti Janukovics mellett állt ki. Ez persze érthető az MSZP gazdasági holdudvara miatt. Így 2004 decemberében a Gyurcsány-kormány azon ukrán politikus mellett tört lándzsát, aki Oroszországgal rendkívül jó viszonyt ápolt.

– Talán az sem mellékes, hogy bizonyos MSZP-s politikusok gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokat ápoltak akkoriban is Kucsma-párti klánokkal, oligarchákkal.

– Ez szintén igaz. Mindazonáltal Gyurcsányék tehettek volna bizonyos gesztusokat Juscsenko irányába is, mert utóbbit viszont a Nyugat támogatta. A legjobb lett volna tehát, ha a budapesti kormányzati körök szépen csendben maradnak, illetőleg ha nem szivárog ki semmilyen rossz ízű elemzés. Ez lett volna az elvárható minimum, persze Varsó Ukrajna-politikájához képest még akkor is lehetett volna szégyenkeznivalója Budapestnek. Ugyanakkor Orbán Viktor jól tudta, hogy Juscsenko mellett kell kiállnia az európai demokratikus erőknek, így hamar Kijevben termett, ahol segédkezett a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, Kovács Miklós és a Viktor Juscsenko közötti megállapodás létrejöttében. Orbán tehát leiskolázta Gyurcsányt a narancsos forradalom idején is. Mindazonáltal Gyurcsányék Kárpátalja magyarlakta részén szintén rossz lóra tettek, mivel a szocialisták mögötti gazdasági lobbi kétes hírű, a szervezett bűnözésben érintett ukrajnai körökkel is kapcsoltban áll. Ráadásul az MSZP-SZDSZ célja régóta az, hogy meggyengítse azt a KMKSZ-t, amely a Fidesszel korrekt kapcsolatokat ápol. Mindez a magyarországi kormány nemzetpolitikájának a döbbenetes hiányosságaira mutat rá. Látható, hogy ha egy kormánynak nincsen ezen a téren koncepciója, akkor akarva-akaratlanul belesodródik olyan szituációkba, amelyek törvényszerűen nemzetpolitikai csődhöz vezetnek.

– Gyurcsány Ferenc jó néhány hónappal ezelőtt kijelentette, miszerint a határon túli magyarság részben már autonómiát élvez…

– Nem kívánok messzemenő következtetéseket levonni Gyurcsány ezen kinyilatkoztatásából, mivel hasonló butaságokat kijelentenek mások is a Kárpát-medencében, jelesül például az RMDSZ vagy az MKP egyes politikusai, de azért a magyar kormányfőnek nem ártana tájékozottabbnak lennie ebben a kérdésben sem. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy ha egy bizonyos hatalmi pozícióval rendelkező politikus nem elég művelt, akkor képes kijelenteni a legelképesztőbb szamárságokat. Ez Gyurcsány esetében a nyilatkozatkényszeréből fakad, hiszen neki úgymond mindenhez kell értenie, miközben elég kevés területen mozog otthonosan.

– Kérem, vegyük sorra, hol is beszélhetünk bármilyen autonómiaformáról a határon túli magyarlakta területeken!

– Jóval kevesebb helyen, mint Gyurcsány gondolja. A határon túli magyarság klasszikus értelemben vett autonómiát ugyanis nem élvezhet sehol.

– Azért a szlovéniai és a horvátországi magyarok élvezhetnek kulturális autonómiát.

– Még ők állnak ehhez a legközelebb, de náluk sem teljesen egyértelmű a helyzet. Ilyen szempontból a Vajdaság is érdekes eset, hiszen autonómiacsírának lehet tekinteni a Magyar Nemzeti Tanácsot, mert az alkotmány biztosítja a működését. Persze a hatáskörökkel és az anyagi forrásokkal komoly gondok vannak, így nem tekinthetjük működőképes autonómiának. Ami Horvátországot és Szlovéniát illeti, nos, esetükben sem beszélnék igazi autonómiáról, inkább sajátos jogrendszerekről. Tény és való, hogy e két országban az őshonos kisebbségek, így a magyarság számára is komoly jogokat biztosítanak. Ám mindez nem úgy jelenik meg, mint az önkormányzatiság joga. Azért gondolom így, mert az autonómiának több ismérve van. Az egyik, hogy azt az alkotmány biztosítja, a másik, hogy vannak választott testületei, ezeknek létezik közigazgatási kötődése helyi, regionális vagy országos szinten, és a működésükbe csak törvény által lehet beleszólni. Ha mindebből bármelyik hiányzik részben vagy teljesen, akkor csak valamilyen sajátos jogrendről beszélhetünk. Románia és Szlovákia vonatkozásában pedig különösen nagy butaság a magyarság bármiféle létező autonómiájáról beszélni, hiszen a fenti ismérvekből mindegyik hiányzik. Ukrajna és Ausztria vonatkozásában is hasonló a helyzet. Tehát a Kárpát-medencében a magyarság sehol sem élvezhet valódi kulturális és területi autonómiát. Természetesen működnek helyi, megyei, illetve regionális önkormányzatok, amelyeknek vannak bizonyos autonóm jogaik. Ezek viszont nem kisebbségi vagy nemzetiségi, hanem egyszerű közigazgatási autonómiák. Ilyen esetben tehát átruházott jogkörökről szólhatunk.

– Ön szerint van-e érzéke a jelenlegi magyar miniszterelnöknek a külpolitikához?

– Gyurcsánynak nemcsak az autonómia kérdéskörében mutakoznak óriási hiányosságai, hiszen a magyar kormányfőnek egyszerűen nincs külpolitikai vénája. Számomra egyértelmű, hogy míg Antall Józsefnek, Horn Gyulának és Orbán Viktornak veleszületett érzéke volt, illetve van a külpolitikához, addig ez Gyurcsányról a legkevésbé sem mondható el. A mostani budapesti kormány feje azt sem tudja, mi fán terem a külügy, ráadásul a nemzetpolitika területén is úgy mozog, mint elefánt a porcelánboltban. Hozzá képest még Medgyessy Péternek is több érzéke volt a külpolitikához.

– Ráadásul a nemzetben gondolkodó, külpolitikában járatos MSZP-seket mintha száműzték volna a kormányzati munkából.

– Szerbia-Monteneró kapcsán tűnik szembeötlőnek számomra, hogy a délvidéki magyarellenes támadások ügyében az Európai Parlamentben helyet foglaló MSZP-s képviselők közül nem egy – Tabajdi Csaba vagy Hegyi Gyula – sokkal határozottabban védte és védi a magyar érdekeket, mint a balliberális kormány. Azt sejtem ezen jelenség mögött, hogy a magyar szocialista EP-képviselők egy része annak idején az MSZP népnemzeti szárnyát erősítette, így ezeknek a politikusoknak van érzékük és szívük a szomszédság-, illetve a nemzetpolitikához. Ez viszont a kormányról és magáról Gyurcsány Ferencről már egyáltalán nem mondható el. Úgy látom tehát, hogy a budapesti kormány bármiféle külpolitikai koncepciót nélkülözve egy mozaikra verte szét azt a nemzetközi környezetet, amelyben Magyarországnak léteznie, mi több működnie kell, ráadásul Gyurcsányék nemzetpolitikai koncepció hiányában a nemzetet is szétverik.