Választási naplóm – második rész

(2006. április 12-étől 13-áig)

 

Pozsonyban lakom, több mint negyven éve. Semmi közöm ehhez az emberidegenné vált városhoz. Ha otthonosan akarom érezni magamat, leülök a Kecske utcai temető egyik padjára, vagy sétálok egyet az András temetőben.

Ha élettel teli környezetben akarom átélni a város mai szellemével szembeni másságot, vagy a néha magam által is alig elviselhető másságomat, kimegyek a piacra. Ott főleg azok a magyarok árusítják maguk és mások termékeit, akikkel összenőttünk, akik egymással sorsközösségbe nőttek az évszázadok során. És sok vevőről kiderül, hogy magyar, vagy magyar gyCikerű, ebből az összenőtt szövetből fejtették ki őket valamikor, talán nem is régen. Közöttük otthon érzem magamat, mert közülük való vagyok.

Ma is kimentem a piacra, nem csak bevásárlás okán. Kezdtem otthon megőrülni a magyarországi választási hírek és az ismerősök, meg a félig ismeretlenek velük kapcsolatos telefonhívásai miatt.

Az egyik azért hívott fel, mert meggyőződése, hogy a szocialisták eladják a biodízel és a bioetanol gyártásának lehetőségét a térség szempontjából idegeneknek – mi lesz a mezőgazdászainkkal? A másik azért hívott, hogy megkérdezze: igaz-e, hogy Gyurcsányék átadták Putyinnak a madárinfluenza-kór elleni oltóanyag gyártási technológiáját. A harmadik a pöttyös kalapú pártelnök(nő) miatt kapott ideggörcsöt – ha találkozna vele, elintézné őt. A következő azt harsogta a fülembe a telefonkagylón át, hogy Mikola rontotta el az egészet, mert belekeverte az elszakított magyarok választójogát a kampányba -,,Hogy mondhatta ezt? Hiszen ez vörös posztó a komcsiknak! Ezzel riogatták a népet december ötödike előtt is” – sipította. A továbbiaknak Orbán Viktorral volt bajuk, mert nem söpörte le a porondról ellenfelét. Egy asszony Gyügyről pedig azt kérdezte, hogy bírja-e még Viktor ezt a szörnyű megterhelést. Néhányan szememre hányták, hogy nem veszek részt a Fidesz oldalán a kampányban úgy, mint négy évvel ezelőtt. Voltak, akik – mindenről lemondó vészmadárként – azt vetették fel, hogy menjünk innen a csudába, hagyjuk magukra a nemzet árulóit.

Inkább kimentem a piacra megnézni a friss hónapos retkeket.

Az első kofa, akinek a pultjánál megálltam, és üvegházi erős paprikát vásároltam tőle, darabját huszonöt koronáért, azaz százhatvanöt forintért, vagyis kb. 66 eurocentért, még mielőtt lélegzetet vehettem volna, mellemnek szegezte a kérdést: „mit csinálnak azok ott?” „Kik, hol?” – kérdeztem vissza. „Hát az »anyások«! – ismét bevörösödünk? Elég volt az eddigi négy évből!” – és a pulthoz vágta a primőr kalarábét, melyet a vámhatár megszűnése eredményeként az „anyásoktól”, azaz magyarországi termelőtől hozott a pozsonyi piacra.

Néhány méterrel odábbról kérdezve rám szóltak:

„Hogy érzi magát?”

„Köszönöm, megvagyok! De mire gondolt?”

„Nézzük a televíziót, hallgatjuk a híreket. Mi lesz Magyarországon? Maradnak a büdösek a kormányban?”

,,úgy kell nekünk, azaz nekik” – és mutatott a csoportosulók közül valaki déli irányba. „Ha december ötödikén kitagadtak minket…” -, de nem folytatta.

A balfelőli pulttól átkiáltott az egyik árus: „én miépes vagyok, Orbán túl puha, Kövér jobb lenne, éljen Csurka!”

„A Jobbikkal kellett volna szövetkeznie a Fidesznek” – kiáltott át a két sorral további árusok egyike. Néhányan egyetértően bólogattak.

„Kezdettől fogva emdéefes vagyok, engem is Antallnak hívnak, Nagymegyer mellől járok a pozsonyi piacra. Szégyen, mit csinál ez az Ibolya.”

„Szorongatják a nyakát az emeszpések. Nem tehet mást” – magyarázta valaki.

„Eladta magát nekik. Olvastam az interneten, hogy Sacramentóban drogbotrányba keveredett a fia” – tette hozzá egy mellette álló fiatalember.

A mézárusok felől a Kossuth Rádió déli krónikájának hangját hozta a szél. Bod Péter Ákos nyilatkozott arról, hogy elvállalná egy szakértői kormány vezetését, ha a FIDESZ és az MDF megegyeznének. „Ez egy rendes ember” – szólt közbe a méhész. „De Orbán még rendesebb, hogy ilyen támogatottság mellett hajlandó visszalépni” – tromfolt rá egy vevő, aki eddig csak hallgatott. „Hát persze” – szólt közbe egy dióspatonyi – „hiszen mindketten reformátusok.” „Hagyja most ezt, nem a vallásról beszélünk, hanem a nemzetről. Mert egy a nemzet!”

„Maguk között nincsenek baloldaliak?” – kérdeztem.

„Dehogynem, én is az vagyok, de az emeszpések nem azok” – szólalt meg mögöttem a krumplis pult mögött álló kendős nő. „Igaza volt Mikolának, ha szavazhatnánk, nemzeti kormánya lenne Magyarországnak. Azt a szégyent, amit december ötödikén ezek műveltek! Most csúcsosodik rajtunk a trianoni átok.”

Közben integettek felém a baromfiárusok felől, és üzenték, hogy menjek át hozzájuk, mert van szopóskecske húsuk. Jó lesz húsvéti ebédre.

Elköszöntem a már vagy harminc főre duzzadt politizáló csoporttól. „Boldog húsvéti ünnepeket!” – és sorban lekezeltünk. „Nem lesz jó húsvétunk. Állandóan arra fogunk gondolni, hogy győz-e egy hét múlva a FIDESZ.” „Arra nem gondolnak, hogy jó eredményt érjen el az MKP a júniusi választáson?” – kérdeztem. „Erről most ne beszéljünk” – vetette vissza egy fiatalember. „Most az a fontos, hogy ott győzzünk. Ha sikerül, itt is győzünk!”

Így zajlott hát 2006. április 13-án a nemzetpolitika a „bratislavai” piacon, mely ettől egy időre ismét pozsonyi piaccá változott.

 

Megjegyzés: A fenti jegyzet 2006. április 15-én jelent meg az esztergomi Hídlap hétvégi magazinjában. Május 5-én, pénteken a közrendőrség és a vámrendőrség körülzárta a pozsonyi piacot, a vevőket kikergették, az árusoknak pedig megtiltották, hogy elhagyják standjukat. Állítólag csempészárut kerestek és tartózkodási engedély nélküli külföldieket. A zárlat három napig tartott, az árusok portékája közben megromlott. A rendőrség arra

hivatkozott, hogy a kínai piacot ellenőrizték, de anyagi kár csak a magyarokat érte, hiszen romlandó árujuk csak nekik volt. A magyar ember nem esett a fejére, nem csak a sorok között tud olvasni, de a szél fúvásából is – a piacon közkeletűvé vált az a meggyőződés, hogy a razzia a magyarok ellen irányult, a kínaiakra való hivatkozással csak leplezték az ügyet.

2006 áprilisában, Hídlap

Skip to content