Végjáték, vagy a vég kezdete? Választási naplóm vége

(2006. április 23. után)

Sajátos helyzet alakult ki a magyarországi politikában. A választójogukkal élő polgárok több milliónyi halmazának néhány ezernyivel több mint a fele újraválasztotta a korábbi kormányzati garnitúrát.

Ez önmagában nem baj. Az sem baj, hogy az újraválasztottak nem a keresztény-nemzeti oldalt képviselik, jóllehet a magyar nemzetet lelkiekben I. (Szent) István előtt is az egyistenhit tartotta meg, és azóta is – mintegy nyolcszáz éven keresztül – a nemzet fő tartópillére az újszövetségi egyistenhit: a kereszténység, avagy keresztyénség volt. A zavarok az utóbbi kétszáz évben jelentkeztek. A felvilágosodás korában a hagyományos magyar társadalomfejlődésbe nem illeszkedő titkos szerveződések keltettek zavart: a szabadkőművesség és a jakobinizmus, a kiegyezéskor a reformkor nemzetépítő eszméjének és a negyvennyolcas szellemiségnek a háttérbe szorítása keverte meg az értékrendi folytonosságot.

A huszadik század elején pedig csőstől jött minden zűrzavar: a radikális demokraták réslátása, a polgári liberálisok állampolitikai és nemzetpolitikai alkalmatlansága, az önrendelkezési jog hamis prókátorai, majd a baloldalnak az a – nemzetköziesített – szárnya teljesített hasonló szolgálatot, amelyik először maradinak, majd fasisztának tartotta a nemzeti elkötelezettség mindenfajta megnyilvánulását. Ezek a – magyar nemzeti hagyományok szempontjából – idegen és tulajdonképpen a magyar nemzet ellen irányuló nyomvonalak árnyként követik legújabb kori történelmünk eseményeit. Ebből a szempontból tarthatjuk nagy bajnak a 2006. évi magyarországi általános képviselőválasztás végeredményét. De még egyszer ismétlem: önmagában véve nem az a baj, hogy a szabad demokraták és a szocialisták győztek, hanem az, hogy intézményesen és hagyományaikban, de megnyilvánulásaikban is ők testesítik meg azt az újkori értékbomlást, amely a nemzet részleges széteséséhez vezetett.

Az vitathatatlan, hogy a pártválasztás lehetősége a többpártrendszeri demokrácia alapelvéből következik. A legfontosabb szempont az, hogy a demokrácia – azaz a népuralom – körülményei között ki miszerint választ.

Induljunk ki abból a nem valósághű feltételezésből, hogy a választók olyan tudatos polgárok, akik nemcsak állampolgárok, hanem tisztázták önmaguknak a nemzet fogalmát és a közösséghez tartozás kérdését is. Ha ez így van, akkor szomorú kép bontakozik ki előttünk. Miért?

Összegezzük! A magyar nemzet olyan entitás, mely leginkább az egyediség vagy az egyedüliség kifejezéssel írható le legpontosabban – közösségi létünk lényege magyarságunk. A magyarság a maga kulturális és nemzetpolitikai valóságában (reméljük, még) egységet alkot, de nem egységes, mert szemléletileg és pártpolitikailag természetszerűen szét van darabolva, és az utóbbi csaknem kilencven évben állampolitikailag is szét van tördelve. Éppen ezért mi, magyarok jelenleg sokkal inkább meg vagyunk osztva, mint a németek, az angolok, a franciák, a lengyelek stb. Nem oly módon – mint mondjuk – az angolok, náluk ugyanis lehet, hogy egy tory hagyományú család férfi tagjai egész életükben sem ülnek le sörözni egy munkáspártival. Az angol nemzet mégis egy társadalmi és politikai test, még ha részei különböző befolyások alatt állnak is! Ezt az angolok nem vonják kétségbe. Miért? Mert ez eszükbe sem jut, és senki sem akarja bennük elültetni a kétely kényszerét. Talán a németek esetében lehetnek ilyen kétségek a nemzetegyesítés kései volta és „Kelet-Németország”, a kommunista tömb negyven éven át leghűségesebb és leghithűbb országa miatt. Mibennünk azonban miért akarják valakik meggyökereztetni azt a korábban nem létezett meggyőződést, hogy az állampolgár a nemzettel azonos? Csak mert jól illik egyik-másik – bár korántsem mindegyik – mai szemléletmódhoz? Miért ne lehetne éppen fordítva megközelíteni a kérdést – és ezt a megközelítésmódot sem csak mi képviselnénk a világon -, mégpedig úgy, hogy a nemzet azonos az állampolgárral? Azaz a nem Magyarországon élő magyar sem idegen magyar – állampolgársága szerint sem. Tán csak nem azért akarják ezt lehetetlennek láttatni, hogy szűnjön meg a nemzetnek az a legalább egyharmadnyi része, amelyik nem állampolgára annak a nemzetközi jog szerint elismert jogalanynak, amely most Magyarországként szerepel a világtérképeken? Azok a kísérletek ugyanis, amelyek a nemzet egy részét ki akarják a nemzetből rekeszteni, erre utalnak, és a most győztes miniszterelnök által gerjesztett, a nemzetre rátelepedő uszító hangulat is egy ilyen valóságos, globalista politikai cél felé irányuló

törekvésről tanúskodik.

A világ egyik legszétszórtabb, de tudatilag egyik legerősebb nemzete a magyar. Lehet, hogy önmagunkat nézve ez nem látszódik, de többször is bebizonyosodott, hogy megőriztük a lelki megújulásra való képességünket még a történelmi vereségsorozatok, a társadalmi és az állami korszeríísítés megakadályozása, a polgári fejlődés többszöri elbuktatása, a kényszerpályák és a zsákutcák: a nemzeti tudat és lét e számtalan veremcsapdája ellenére is. Még úgy is sikerült többször újraépíteni a nemzetet, hogy Európának mi vagyunk az egyik legmagányosabb, legtárstalanabb nemzete, és már mintegy száz éve velünk szemben szövik a legtöbb ármányt. Ezért is mernek a legtöbbet támadni bennünket, mert gyengének és továbbgyengíthetőnek vélnek. A nemzeti tudatunk erejével kapcsolatos állításunk azonban csak részben igaz, mert az ír, a baszk, a kurd és az örmény tudatilag legalább olyan erős, ha nem erősebb, mint mi, szétszórtsága és a kálváriája sem marad el a miénktől – mégis (vagy éppen ezért?) a legüldözöttebb nemzetek egyike vagyunk. Hiszen a nemzetére politikailag, kulturálisan, a hagyományai, a társadalom építése, tehát az egysége és a működőképessége szempontjából tekintő magyar embert a nemzet külső környezete felől is, és a belső környezete irányából is e miatt a látásmód miatt érik a legkülčinfélébb táncadások – az utóbbi időben leginkább úgy, hogy szembeállítják egymással a nemzetet és az állampolgárt. De ez már nemcsak a nem magyarországi állampolgárságú magyarok ellen irányul, hanem a magyarországiak ellen is.

A nemzet és az állampolgár kérdését azonban közelítsük meg két szempontból: a nemzet szempontjából és az állampolgáré szerint. Egy állam határain belül az állampolitika és az országpolitika szemszögéből a kettő között nem lehet különbséget tenni – hacsak az érintettek nem kívánják -, és ez összhangban van az európai szemlélettel is. A gondok ezen túl kezdődnek, azzal, hogy a nemzet jelentűs része nem állampolgára annak az országnak, ahol a nemzet zöme é1. Itt talán érdemes leszögezni, hogy az állampolgárság olyan szerzett jog, mely a megszerzése után alanyi joggá válik. A nemzethez való tartozás viszont történelmi, szociológiai, kulturális és politikai kérdés, de ezek összessége már olyan jogalkotó és politikaformáló erő lehet, amely megteremtheti a nemzet békés egyesítését például az állampolgárság egyetemességének az oltalma alatt. A nemzetközi jog és a nyugat-európai szemlélet nem tud, illetve csak segédtudományok igénybevételével tud különbséget tenni az állampolgár és a nemzet között – ennek következtében nem is akar különbséget tenni a kettő között. Ennek legalább két oka van: egyik a történelmi fejlődésükkel és az etatista szemlélettel, a másik a hatalmi politikával függ össze. Azzal a hatalmi politikával, amelynek a tizenkilencedik század utolsó harmadától fokozatosan áldozatul estünk, saját hozzájárulásunkkal is.

A most lezajlott magyarországi képviselő-választások tétje is az volt, hogy megteremthető-e Magyarországon egy olyan kormányzati erő, mely fel tudja venni a küzdelmet a nemzet létének egységét veszélyeztető, bőr alatt kúszó veszéllyel. Ez nem sikerült, ezért került veszélyeztetett állapotba az egész nemzet. Ugyanis valójában a választások igazi tétje nem az volt, ki és hogyan fogja rendbe tenni az államháztartást, noha az állampolitika szempontjából ez fontos kérdés. A választások kimondatlan, de valóságos tétje egyetlen nemzetpolitikai kérdés volt: erősíthető-e a nemzet, vagy gyengíthető. Nos, ez utóbbinak az akarata kerekedett felül. A győztesnek most páratlan lehetősége adódik ellenfele, a nemzet szétverésére – elég, ha karizmatikus személyiségét, Orbán Viktort valamilyen módon, lehetőleg a sajátjai által ellehetetleníti. A választások utóélete egy ideig ennek a kísérletnek a vonzáskörében fog zajlani. Ezért a nemzethűeknek most még jobban a nemzetre kell figyelniük! A történelem ítélőszéke, de lehet, hogy nemsokára a társadalom ítélőszéke is súlyosan elfogja marasztalni – nemcsak a mostani választások győzteseit, hanem azokat is, akik hozzájárultak ehhez a győzelemhez, vagy pedig beálltak a marcangolók hadába.

 

2006. május 1., Hídlap

 

 

 

 

Megszakítás