Mit tegyünk mi, mit cselekszenek ők?

A rendszerváltozás évétől, 1989-től számítva éveken keresztül örülhettünk a magyar nemzetpolitika kibontakozásának, mert, még ha akadozott is, lát­ható volt az iránya.

Bármilyen értékes és pótolhatatlan volt is, ami előtte néhány évtizeden keresztül az elszakított nemzettestekkel való kapcsolat­tartást szolgálta- népdalgyűjtés, táncház, ifjúsági táborok, földalatti egyház, szabadegyetemek, szamizdatok -, mindez csak esetlegesség volt. De talán nem tévedünk, ha a kezdetet egy évvel még korábbra helyezzük, a Magyar Nemzetben megjelent Tabajdi-Szokai-féle tanulmány időpontjára. Félreér­tések elkerülése végett azonban le kell szögezni: a nemzetpolitika nem azt jelenti, hogy valakik elkezdtek hivatásszerűen foglalkozni az elszakított magyar nemzetrészekkel, hanem hogy látószögbe került a nemzetnek az egész Kárpát-medencei tömbje, sőt, azon túli része is. A kormányszinten megfogalmazott új magyar nemzetpolitika alapját azonban Antall József rakta le 1990-ben. A rendszerváltozás utáni néhány évben mégis csupán konzultatív fórumai léteztek a nemzetpolitikának (Közép-Európai Nép­csoportok Fóruma, paradigma-tanácskozások, Magyarok Világszövetsége, Magyarok Világtalálkozója), ez pedig azt is jelentette, milyen magányos volt az első, szabadon választott miniszterelnök, de azt is, hogy nélküle semmi sem úgy történt volna, ahogyan történt.

 

Az első, nagyszabású, konszenzussal végződő találkozó az 1996 júliusá­nak elején megrendezett, történelmi jelentőségű magyar-magyar csúcsta­lálkozó volt. Ma már különösen hangsúlyozni kell azt, hogy ez egyetértéssel végződött: a találkozó záródokumentumát aláírta Magyarország akkori szo­cialista-liberális kormányának képviseletében a külügyminiszter, az összes magyarországi parlamenti párt és az összes határon túli magyar szervezet képviselője. Ez a dokumentum alkotta – két év múltán – az Orbán-kormány nemzetpolitikájának egyik alapkövét is, és ez feljogosított bennünket arra a reményre, hogy talán lehetséges lesz az egyetértéses nemzetpolitika kialakí­tása. Így alakulhatott meg – igaz, sok vita után – minden résztvevő egyetér­tésével a Magyar Állandó Értekezlet.

Az egyetértés megmaradásának a reménye azonban rövidesen – a stá­tustörvény megalkotásán – hajótörést szenvedett. A magyarországi parla­menti pártok közül a (neo)liberálisoké – az SZDSZ – elhagyta a nemzetpoli­tika hajóját, a Magyar Szocialista Párt egy része szintén. A 2002. évi magyar­országi kormányváltáskor a nemzetpolitikára ismét a konszenzus hiánya volt jellemző.

Az egyetértés hiánya azonban nem csupán tartóssá vált, hanem egyre inkább elmérgesedő helyzetet is teremtett. A státustörvény módosítása 2002-2003-ban a nemzetpolitika további törésvonalait fedte fel, amelyeket előre elhelyezett feszültséggócok tartottak mozgásban. E módosítás egyik eredménye a határon túli magyarok megosztása lett, de megosztotta a magyarországi ellenzéket is. A magyarországi kormány a határon túli magya­rok saját belső ellentéteinek kiélezésére, illetve az egyik oldalnak a másikkal való leszámolására felajánlotta a segítséget – amelyik fél elfogadja a szocia­lista-liberális kormány „nemzetpolitikáját”, az támogatást kap a saját ellen­zékének legyőzésére. Ekkor kezdte alkalmazni a magyarországi kormány – a rendszerváltozás óta előszar – a kommunista időszakban bevált módszert, amely szerint a szervezetek vezetőit (a „törzsfőnököket”, a „vajdákat”) kell egyetértésre bírni, a csürhe nép úgyis lenyel mindent. A szükséges egyetér­tők körét nagyon szűkre szabták. Három tagja volt: az RMDSZ szövetségi elnöke, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke és a Magyar Koalíció Pártjá­nak elnöke. Nekik nyújtották be, és rajtuk próbálták ki a megrendeléseket, majd a reakciók mérési eredményei szerint módosították vagy hagyták vál­tozatlanul az irányzékot. A Kárpát-medencei magyar nemzetpolitikában ekkor vált külön-, illetve harmadik utassá az MDF, mert jó néhány kérdés­ben a többség támogatójává vált. A többséget ebben a esetben a Med­gyessy-kormány pártjai, illetve külügyminisztere által részben vagy egészé­ben manipulált határon túli magyar szervezetek alkották.

A státustörvény átalakításával, azzal, hogy a kiiktatták belőle a törvény stratégiai részeit – és ezzel szemlátomást egyetértett a határon túli magyar szervezetek jelenlévő képviselőinek a többsége -, a Medgyessy-kormány a maga részéről lezárta a nemzetpolitika című fejezetet. Bukásáig nem is hívta össze a Magyar Állandó Értekezletet. Utódja, Gyurcsány Ferenc látszólag ugyan fontosnak tartotta ezt a fórumot, de nem mérte fel a jelentőségét és a súlyát. Miniszterelnök elődje külügyminisztere révén viszonylag sok időt szentelt a státustörvény módosításával foglalkozó MÁÉRT ek előkészítésé­nek, ezért sikerült a határon túli képviselőkből kikényszerítenie – feltűnően simán – a státustörvény módosításával való egyetértést. Gyurcsány 2004 novemberében már csak egyet akart: fogadja el a MÁÉRT azt a kormányzati álláspontot, mely szerint szemben menetelnek az állampolgárságról kiírt népszavazással – ennek érdekében hajlandó volt megannyi hamis gyöngyit hinteni eléjük. Ha összehívta volna a MÁÉRT et, még mielőtt a szocialista-li­berális kormánykoalíció bejelentette, hogy elutasítja az elszakított magyarok­nak megadandó állampolgárság intézményét, lehet, hogy sikerült volna kicsikarnia az egyetértést, vagy az is lehet, hogy sikerült volna kialakítani egy értelmes egyezséget. Nem így történt, és bizony ez az akkori magyaror­szági kormány genetikai sérüléseire utal és az örökölt kommunista módsze­rek működtetésének kiirthatatlan hajlamára. Azt hitte az újsütetű kor­mányfő, hogy ebben az alapkő jellegű kérdésben könnyen lenyeleti a hatá­ron túli magyarok képviselőivel a békát. Ez nem sikerült neki. Ezért az

1996-ban kialakult konszenzus végleg megszűnt. A MÁÉRT valójában fel­bomlott, mert a miniszterelnök a kormányzati időszak végéig már nem hívta össze az értekezletet, noha ez kormányfői kötelessége lett volna. Ehelyett véletlenszerű egyeztetéseket szerveztek, amelyeknek egyetlen kézzelfogható és a jövőben is használható eredménye lett: a Szülőföld Alapról szóló tör­vény. A törvény ugyan a benne rejlő lehetőségek miatt stratégiai jelentő­ségű, de működtetése inkább a rosszul táplált határon túli magyarok szájá­nak betömésére irányul – aki támogatást kap, befogja a száját. Ez az ered­mény évi egymilliárd forintjába kerül a magyarországi adófizetőknek, de ez az összeg az – ötezer milliárd forintos – államadósághoz képest lepkesóhaj.

Nyilvánvaló, hogy a Gyurcsány-kormány 2004 novembere óta a nem­zetpolitika felszámolásával foglalkozik, ugyanis kormánypolitikusi látószög­ében nem fér el a Kárpát-medencei magyarság közös jiövője. Ez a kormány­zati magatartás azonban – paradox módon – valamelyest találkozik a hatá­ron túli maggaroknak a nemzetpolitika fejlődésének megszakadása miatti elégedetlenségével. A 2002 óta folyó tétlenség ugyanis némelyekben azt az érzetet kelti, mintha a korábban elfogadott szempontok tévesek lettek volna, vagy mintha időszerűtlenné váltak volna, ezért a módosítás időszerű­ségét hangoztatják és a nemzetstratégiát hiányolják. Ezzel mintegy igazolva a 2002 óta tartó nemzetpolitika-ellenes aknamunka helyességét.

Gyurcsány először 2006. április 18-án nyilatkozott a Tv2 Mokka c. műsorában arról, hogy nem érdekli őt a nemzetpolitikában kialakult – idő­közben megszűnt – korábbi egyetértés.

A műsorvezető feltette neki a kérdést: „… Az volt a benyomásom, mintha a szocialista párt és az SZDSZ nem tudna mit kezdeni a történelmi egyházakkal. És akkor mindjárt hozzátenném, hogy a határon túli magya­rokkal kapcsolatos problémákat sem tudja oly módon kezelni, hogy az érzé­kenységet, a moralitást, a trianoni traumát és mindazt, ami az emberekben felgyülemlik, pártra való tekintet nélkül, kezelni tudná.”

Gyurcsány válasza: „Nem érteni, miért mond ilyet? Szóval: az ország többsége azt mondja, azzal a kezeléssel ért egyet, amit mi teszünk. Nem az a mérce, amit a Fidesz csinál ezekben a kérdésekben. En úgy látom, hogy nem nekünk van ezzel az üggyel problémánk, azoknak van problémájuk, akik nem tudnak elképzelni másfajta kezelést, ahogy ön fogalmazza, mint ahogy a nagyobbik jobboldali párt teszi.”

A miniszterelnök szerint – minthogy ő az egész ügyet pártpolitikai kér­désnek tekinti – nem is szükséges az egyetértés, ez pedig annyit jelent, hogy nincs szükség olyan intézményrendszerre sem, amelynek a feladata az egyet­értés kialakítása lenne. Ez szerfelett terhére lenne.

A Gyurcsány szavaiban rejlő üzenet olvasatának helyességéről azóta több esemény is meggyőzhetett bennünket.

A Hét c. magyar nyelvű bukaresti lapban 2006. május 3-án Tamás Pál terjedelmes írásában olvashattunk egy erre utaló említést: „A MÁÉRT nak jelen formájában igazán sok értelme nincs – sőt kifejezetten valódi erővona­lakat, cselekvési lehetőségeket és felelősségeket leplez. Álparlament, amely­nek nincsenek valódi jogosítványai és felelőssége. A mindenkori kormány­nak alkotmányos kötelessége a határon kívüli magyar közösségek védelme és lehetséges életminőségének biztosítása… A többi résztvevőnek ilyen kötelezvényei nincsenek.”

Nyilván nem a véletlen műve, hogy ugyanezen a napon hasonlóan nyi­latkozik Budapesten Magyarország külügyminisztere: „A MÁÉRT egy meg­lehetősen sajátos intézmény, amelyben a kormány felelőssége mellett az ellenzéké nehezen számon kérhető. A legutóbbi periódus azt mutatta, hogy ebben a formájában nem tud érdemben hozzájárulni a nemzetpolitika célja­inak megvalósításához.”

Időközben Kiss Péter, Gyurcsány kancelláriaminisztere a MAERT fel­számolásának, illetve átalakításának ügyében bizalmasan megszondázta a fentebb említett három határon túli magyar párt elnökét, és ők a feltett kér­dést illetőleg titoktartásra kötelezték magukat.

Az nyilvánvaló, hogy az új Gyurcsány-kormány a rendszerváltozás óta fokozatosan kiépülő nemzetpolitikai intézmény felszámolására, kevésbé rossz esetben az eljelentéktelenítésére fog törekedni. Magyarországon tehát a nemzetpolitikát már felváltotta a fiskális politika és a szatócs-politika. A határon túli magyaroknak pedig a legitim képviseleti testületeik egyezte­tési lehetőségeit fogják korlátozni, illetve egy kliensi rendszerre szűkíteni. Somogyi Ferenc külügyminiszter nyilatkozatának egyik kijelentése éppen erre utal: „túl kell lépni a jelenlegi kereteken, amelyek a nemzetpolitikában szinte kizárólagos jelleggel a politikai szereplőkre koncentráltak” és úgy véli, hogy a magyar-magyar politikába be kellene vonni a regionális politika helyi szereplőit, beleértve az üzleti élet képviselőit, akik a regionális fejlesz­téspolitika megvalósításában részt vesznek.

Azzal ugyan egyet lehet érteni, hogy a nemzetpolitika érintkezési pont­jait sokrétűvé kell tenni, hogy napi működésében öngerjesztővé váljon – ez terv volt már 2002-ben is. De ha ez együtt jár a koncepciót és a stratégiát megfogalmazó, és megvalósulását ellenőrző fórum leépítésével, akkor az nem vezethet máshová, csak a kliensi rendszer kiépítéséhez, és olyan gazda­sági összefonódások kialakulásához, melyekből nem származik társadalmi haszon. Erre példa a MOL eddigi szlovákiai és romániai terjeszkedése, mert ebből mindkét országban csak egy-egy vállalkozás húzott jelentős hasznot. Ezeknek tulajdonosai szoros érdekszövetségbe fonódtak az MKP-val és az RMDSZ-szel, de e pártok közérdekű politizálását nem segítik.

Azon nem lehet különösképpen csodálkozni, hogy a magyarországi szo­cialisták és a neoliberálisok pártpolitikailag gyűlölik a nemzetpolitikát és a magyar nemzet határon átívelő újraegyesítésére irányuló eddigi tevékenysé­get – internacionáléik irányelvei ugyanis nem ismerik az értékmegőrzés, a nemzeti együttérzés, a hagyományőrzés és a modernizmus egyensúlyát. Ez azonban az egyénen, a konkrét személyen kívüli állapot, és nem kell feltétle­nül alárendelnie magát még egy államférfinak sem. Csakhogy Gvurcsány esetében személyi indítéka is van az egyetértéses nemzetpolitika-ellenesség nek. Ez az ok pedig – hacsak nincs több is – a 2004. november 11-i MÁÉRT csődjében rejlik. Akkor ő és kormánya vereséget szenvedett a határon túli magyaroktól. Ezt nem tudja lenyelni. Ezért kell neki kiszorítania ebból a keret­ból a magyarországi ellenzéket és a felelősséggel gondolkodó határon túli magyarokat, és helyettesítenie őket a gazdasági életből toborzott haszonlesőkkel és a civil szférából önkényesen kiválasztott, közjogilag illegitim szereplőkkel.

Megdöbbentő, hogy ehhez a kézi vezérléssel működtetett játékhoz nem átallják felhasználni Sólyom László köztársasági elnököt is, pedig köztudo­mású, hogy ő civilpárti.

A köztársasági elnöknek már korábban javasolták, hogy fogadja a Kár­pát-medencei magyarság meghatározó személyiségeit, de ezt az eredendően nemzetpolitikai fogantatású sugallatot valaki átalakította.

Május 3-án Somogyi Ferenc külügyminisztertől újságírók kérdezték, mit tud arról, hogy a köztársasági elnök május 4-én találkozik a határon túli magyar értelmiségiekkel Válasza az volt, hogy ez „feltételezhetően egy jó szándékú kezdeményezés, ami egy adott társadalmi réteg képviselőinek véleményét meghallgatva próbál hozzájárulni ennek a fontos és esetenként kényes kérdéseket is felvető problémának a kezeléséhez.”

Furcsa, hogy a külügyminiszter a beavatatlan személy szerepét játszotta ezzel kapcsolatban, noha a másnapi találkozó tartalmának megtervezője (szülője) éppen az ő egyik szakmai beosztottja volt.

Ahhoz nem fér kétség, hogy a köztársasági elnök jó szándékkal viszo­nyult ehhez a találkozáshoz, sőt ahhoz is, hogy olyan összetételű látogatói csoportot fogadjon, amelyben nemcsak összehasonlíthatatlan értékű sze­mélyek jelentek meg, hanem zavartkeltően ellentétes szemléletűek is. De ez minden bizonnyal jól megmagyarázza azt a köztársasági elnök által megfo­galmazott és mindenütt idézett mondatot, hogy „nem lehet általában a határon túli magyarságról beszélni”.

Érezhető volt, hogy Sólyom László a találkozó után a sajtóban közzétett nyilatkozataiban személyes benyomásairól beszélt, amelyek szerint megszív­lelendő az a meghívóban is megfogalmazott véleménye, hogy a kérdést ki kell vonni a magyarországi belpolitikai szempontok köréből Elgondolkoz­tató viszont, hogy ugyanezt akarja a kormány is – csak éppen teljesen más okkal. A köztársasági elnök nem szeretné, ha a belpolitikai csatározások martalékává válna az ügy, a kormány pedig azért akarja belőle kiszorítani a politikai szervezeteket, mert ki szeretné vonni a közösségi ellenőrzés alól a határon túli magyarok ügyét. A szavak összecsengenek, azonban más-más szándék rejtőzik mögöttük. Megtévesztésre alkalmas helyzet!

Ezt a félelmünket igazolja az a Sólyom László nevével jelzett, 2006. május 8-án kelt levél is, amelyet két nappal később olvastak fel az Emst Múzeumban megrendezett, Közös tér c. kiállítás megnyitóján. Levelében szerepel egy fél mondat, melyet tudatosan csempésztek bele a kormánynak elkötelezett tanácsadói. Ez így szól: a kisebbségieknek a kisebbségekről szóló műveiből rendezett kiállítás akkor nyílik meg, „amikor a magyar nemzetpolitika újra­gondolása elodázhatatlanná vált, de ennek szempontjai nem állnak készen.”

Ki és mit akar, mikor, hogyan és kikkel ,újragondolni? És mi okból? Akik az eddigieket végiggondolták, mind ismeretesek. De őket nem kérdezi senki. Pedig a nemzetpolitika ma már nem egy zöldmezős beruházás, melyre pályázatot kell kiírni.

Az újragondolás a leltárral szokott kezdődni. Ha olyan nagy társadalmi és politikai kérdéskört akarunk újragondolni, mint a nemzetpolitika, a fel­adatok rendszerét kell újragondolni. Ha bennfentesek vagyunk, akkor ele­gendő a módosításokat megtervezni és sori a venni azokat a szempontokat, amelyekre nézvést paradigmatikus helyzetet kellene teremteni. Vagy így, vagy úgy, ehhez felelős párbeszéd szükséges. Az viszont az ügyben felelős politikusokon múlik, hogy kikkel folytatn9k párbeszédet vagy hogyan foly­tatják. Az eredmény őket minősíti- az érintetteket pedig sújthatja.

Minden jel arra vall, hogy kezd kialakulni egy olyan tervezett káosz a nemzetpolitikában, amelyen csak egy világosan és határozottan megfogal­mazott rendezőelvvel lehet úrrá lenni.

Frissítsük fel emlékezetünket! Bármennyire negatív volt is nekünk (és a lengyeleknek) a Szent Szövetség üzenete, a napóleoni háborúk okozta „fel­fordulás” után több mint ötven éven át meg tudta őrizni az európai hatalmi stabilitást, mely azonos volt a békével. A forradalmak kora csak rövid közjá­ték volt. A berlini konferencia után azonban olyan, nyolcvanéves időszak következett ránk, amelyben elpusztult csaknem százmillió európai ember, de lehet, hogy több is. Ezt a mintegy háronCl emberöltőnyi korszakot jogilag a párizsi béke zárta le, de az nekünk nem jelenített meg semmilyen új értéket.

Az UNRRA-program”, a Marshall-terv, a~z Észak-Atlanti Együttműködés, a megszállási övezetek, a hidegháború kibontakozása újabb őrület felé haj­totta Európát. A káosz és a megosztottság megszüntetésére egy új eszme kel­lett. A gazdaságpolitikusok a vámuniók és a Montánunió létrehozását tekintik ilyennek, tehát a kereskedelemmel és a vállalkozásokkal összefüggő egyezményeket. De volt ettől egy sokkal fontosabb és jelentősebb tett – a Schumann-deklaráció, illetve a szellemisége: a fenyegető veszélyekkel ará­nyos önvédelmi erőfeszítések, a szolidaritás, az együttműködési nyitottság és a közös jövőépítés. Először jelent meg ilyen hatékonyan és alkotó módon a modern politikában a keresztény szemlélet, mely máig az európai együtt­működés alapja, és eddig még a globalizáció sem tudta megsemmisíteni.

Ez talán jó példa lehetne nekünk is. A nemzet határok fölötti újraegyesí­tését az európai integráció gondolata ébresztette bennünk. Ez azonban meg­valósíthatatlan a szolidaritás vállalása, a nemzetet – nem ellenség által – fenyegető veszélyekkel arányos védelmi erőfeszítések, valamint a közös jövő­tervezés és jövőépítés és mindezek érdekében való együttműködés nélkül.

A rendezőelv ki van találva. A magyar nemzetpolitika mostani, entro­pikus folyamata az eszme kimúlásához és a széteséshez vezethet. Attól tar­tok, hogy a pillanatnyi, kaotikusnak látszó kísérletek valójában talán tuda­tosan ide irányulnak, még akkor is, ha – jóhiszeműen gondolva – nem min­den résztvevőjének ez a szándéka. Az európai tapasztalat azonban arra int, hogy a megoldás a keresztény elkötelezettségű közélet köreiben születik meg, vagy ha már megszületett, csak ennek segítségével valósítható meg.

2006. május 18.