Hazugisztán

Az 1956-os magyar forradalom kapcsán most, ma csak egy jut eszembe: lehetséges-e, hogy az ötvenedik évfordulót azok üljék hivatalból, akik, vagy akiknek elődei azt leverték?
– – –
Madzsarisztán volt a neve több száz évvel ezelőtt, az oszmán-török időkben Szent István országának. Ez az ország azonban – mostantól visszaszámítva – majdnem kilencven éve már nem létezik. Megszűnése, a maradéknak csonka-országként való megtartása, polgárainak a szellemi és lelki rokkantak állapotába való süllyesztése sok hamisítás, helyi és nemzetközi gazemberség következménye. E romlás közepette soha annyi hazugság nem árasztotta el ezt a csonkult országot, mint a kommunisták negyvennégy éves uralkodása idején, vagy leképzett utódaik részéről, akik a jelenlegi magyarországi kormányt alkotják.
Ha még léteznének oszmán-törökök, bizonyára Hazugisztánnak neveznék a mostani Magyarországot. Leginkább azért lenne ez időszerű, mert 2006. szeptember 17-én a nagy nyilvánosság elé került a hivatalban lévő miniszterelnöknek Balatonöszödön elmondott beszéde, amiben nem sokkal a tavaszi parlamenti választások után beismeri, hogy már évek óta hazudnak: ő és a kormány. Gyurcsány Ferenc ezt a beszédét államférfiúi tettként éli meg, hihetetlen, de még büszke is rá. Ismerünk a történelemből igazi államfői megnyilvánulásokat, ilyen volt Dózsa György ceglédi beszéde, Kossuthnak az újoncok megajánlását kérő országgyűlési szónoklata és Nagy Imre 1956. novemberének első vasárnapján elmondott rádióbeszéde. Ezek sorsfordító heroikus beszédek voltak, – az öszödi pedig erkölcsi romlásunk szégyentelen beismerése.

+   +   +

A 2006. évi magyarországi parlamenti választások után az újraválasztott kormányfő szájából, pártjának parlamenti képviselői előtt elmondott első beszédéből sok olyan mondatot idézhetnék, amelyek miatt – a szégyenérzet terhe alatt – nem csak a miniszterelnöknek kellene lemondania, hanem a kormánynak is, és új általános képviselő választást kellene kiírni. Csakhogy a szégyenérzet hitbéli, erkölcsi, hagyományi, társadalmi ügy – akiben ez híjával találtatik, attól óvakodnunk kell.

Ahelyett, hogy idéznénk a miniszterelnök beszédében elhangzott sok trágárságot, – bízva a értékítélet józanságában – csak néhány mondatára emlékeztetünk:

„Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget (sic!) még ország nem csinált, amit mi csináltunk. (…) Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. (…) közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást (…) Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? (…) egy darabig nem csinálhattuk nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk. (…) Elemezgethetek még egy pár hétig, aztán majd jönnek, akiknek az a szakmájuk és azt mondják, hogy ők már elemezték. Magyarország le van írva. (…) Reform, vagy bukás. Nincs más. (…) Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy dolog ambicionált és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól, meg a jobboldaltól. (…) Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. E helyett hazudtunk reggel, éjjel meg este. Nem akarom tovább csinálni. (…) Ma legfeljebb az a választás, hogy megpróbáljuk-e mi befolyásolni, hogy mi történik, vagy ránk fog omlani, a francba, (…) Én azt gondolom, hogy meg lehet csinálni. Azt gondolom, hogy lesznek konfliktusok gyerekek, igen lesznek. Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek. (…) Az a személyes sztorim, hogy változtassuk meg ezt a kurva országot, mert ki fogja megváltoztatni. Orbán Viktor fogja megváltoztatni a csapatával? (…) ebben a nyüves országban…”

+  +  +

Aki végigolvassa Gy.F. köztörvényes országlakónak öszödi beszédét, esetleg szószedetet készít belőle, és ha értelmének birtokában van,  valamint maradt még egy csipetnyi erkölcsi érzéke vagy szégyenérzete, akkor lehet, hogy kétségbeesik, arcát tenyerébe rejti és azt mondja: ettől mélyebbre nem lehet süllyedni. A miniszterelnök ugyanis nem csak arról tudósít, hogy ő maga hazudott, hazudtak kormányának tagjai és hazudtak párttársai, hanem arról is, hogy az elmúlt négy évben, nem tettek semmi mást, csak a hatalmat őrizték. Legnagyobb hazugságaikat a választás előtt és a választás alkalmával a hatalom megtartása érdekében követték el. A hazudozás tehát hatalmuk megtartásának egyik eszköze volt. A köznyelvben ez azt jelenti, hogy félrevezették az embereket. A demokratikus játékszabályok azonban ilyen cseleket nem engedélyeznek. Az ellenfél pellengérre állítása, gyengeségeinek felnagyítás, hibáinak, tévedéseinek, félrelépéseinek hangsúlyozása lehetséges, ezt tették az antik demokráciában is. A hazugság azonban más, mint az egyes ügyek gyújtópontba állítása vagy az ígérgetés. Az utóbbi ellenőrizhető vagy számon kérhető. A hazugság azonban félrevezet, hamisít, rossz döntésre késztet, a demokrácia ellen működik, ezért illegitim. A választók tudatos félrevezetése, közérdekű adatok eltitkolása a választási eredmény öncélú befolyásolásának és a hatalom megtartásának érdekében felér egy választási csalással, sőt még attól is rosszabb.

Miért van szüksége Gy. F. köztörvényesnek, párttársainak és szövetségeseinek a hatalomra?

Öszödi beszédében Gy. F. semmilyen kitekintést nem nyitott a jövőre, ezért nyilván nem a megálmodott közösségi jövőkép megvalósítása miatt akarja kezében tartani a kormányt. Azon kívül, hogy hatalmon lenni jó és azon túl, hogy aki a kormányban van, és ha rabolni akarja a közvagyont, ezt megteheti, az egyetlen miértet csak néhány félmondatból lehet sejteni: a miniszterelnöki székbe ne Orbán Viktor kerüljön. Gy. F. szerint azonban a legjobb megoldás, ha ő maga ül a bele. Ennek legkevesebb két oka van. Ha ugyanis Gy. F. és társai elbuknak, azaz kicsúszik kezükből a hatalom, ők és mindazok, akik tobzódtak a tékozlásban, felelősségre vonhatóvá válnak. De mi lesz a megbízóikkal, akik megígérték nekik a szabadrablást, ha leteperik a nemzetnek elkötelezett politikai erőt? Ezek eltiprása Gyurcsányék ( ahogy egyesek mondják: werberjugendek) által ugyanis nem arról szól, hogy kik tartsák kézben a kormányban a gazdasági tárcákat, hanem arról, hogyan lehet tönkretenni ezt a maradék országot úgy, hogy vele együtt bukjon a nemzet is. A másik ok tehát a felbujtók, a területen kívüli főbenjáró cinkosok takargatása, mert vagy együtt menekülnek meg a felelősségre vonástól, vagy együtt lepleződnek le. Megkockáztatom a felvetést: ez a helyzet, és főleg az, hogy a hazugságok lelepleződése óta továbbra is kormányozni akar a kormány, egy világbotrány. Eltávolításuk esetleges sikere azonban forradalom lenne – egyre megy, hogy a jog vagy az utca forradalma.

+   +   +

Nyilvánvaló, hogy az ellenzék és „OVi” szemben áll Gy.F.-fel, kormányával valamint kormánykoalíciójával. Ezért hagyjuk figyelmen kívül a véleményüket és összpontosítsunk két olyan „független” értelmiségi vélekedésére, akik a kormánykoalíció kisebbik pártjához kötődnek, valamint lássuk az államfő október elsején este hétkor betonba öntött veretes véleményét.

Az igazi mérce Sólyom László köztársasági elnök rendhagyó államférfiúi beszéde, melyet közvetlenül a helyhatósági választások szavazóköreinek urnazárása után mondott el a televízió nyilvánossága előtt.

Az első kulcsmondata így szólt: „az ország kárára lenne, ha minden az eddigi mederben folyna tovább.

A másik fontos megállapítása az volt, hogy „A … miniszterelnöki beszéd … mélységesen megrázta Magyarországot. A felháborodás jogos volt. Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították.

A harmadik lényeges megállapítása a végrehajtó hatalom megengedhetetlen cseleire utalt: „A miniszterelnök folyamatosan kitér az alapkérdés tisztázása elől. Nem ismeri el, hogy megengedhetetlen eszközöket használt annak érdekében, hogy hatalmát megtartsa (…) Ez a demokráciába vetett bizalmat ássa alá.”

A negyedik, talán a megoldás felé mutató összegezése, hogy: „1990 óta alkotmányos jogállamban élünk. (…) Hiába azonban a törvény, ha a demokráciába és a jogállamba vetett bizalom megrendül.” Ez a megoldandó feladat: ha megrendül a jogállamba vetett bizalom, hogyan lehet a bizalmat újrateremteni. Új közmegegyezés kell, új alkotmány kell!? De ki hidalja át a joghézagot?

Valóban, ez a nagy kérdés: mi van akkor, ha megrendül a demokráciába és a jogállamba vetett bizalom? Szeptember 17-edike óta erre még senki nem adott mérvadó választ.

A demokrácia elvei szerint azokban az esetekben, amelyekre az alkotmány és a politika nem talál megoldást, a népnek kell átvennie a kezdeményezést. Ilyenkor álságos a nép megfékezése érdekében az alkotmányra hivatkozni, hiszen minden létező alkotmány csak egyfajta hatalomváltási megoldást ismer. Ilyen helyzetbe még alkotmányos monarchiák is kerülhetnek.  A nép részéről bekövetkezett bizalomvesztés esetére, tehát a vészhelyzetre azonban semmilyen alkotmány nem ismer megoldást. Az Aranybullából kiolvasható volt, ma ezt az alkotmánybíróságnak kellene megtalálnia. Kérdés: megmutatja-e azt a kézenfekvő kiutat, amire a köztársasági elnök is célzott: hogyan lehet alkotmányos eszközzel hatálytalanítani a hatalom megtartása érdekében alkalmazott megengedhetetlen eszközöket?

+   +   +

Tanúi vagyunk a demokráciának a jelenlegi kormányzati térfél részéről történt megcsúfolásának, de tanúi vagyunk az ugyanezen a térfélen megjelenő értelmiségiek árulásának is.

Lássuk elsőként Kis János kétértelmű, vívódó fejtegetését. Ő volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd 1988. november 13-án a Szabad Demokraták Szövetségének megalapítója. Az SZDSZ elnöki tisztéből 1991. november 23-án váltották le.

Kis János az Élet és Irodalom 2006. október 6.-i számában megjelent fejtegetésében onnan rugaszkodik el, hogy a magyarországi zavargások a gazdasági megszorító intézkedések miatt robbantak ki. Elmélkedésének ez a kiinduló pontja annyiban lenne helyes, amennyiben a tömegek számára elfogadható lett volna a FIDESZ-MPSZ választási kampányának a „rosszabbul élünk” jelszava. A FIDESZ „fekete kampánya” azonban nem talált nyitott fülekre, de 2006. szeptember 17-én sem éltek érezhetően rosszabbul Magyarországon az emberek, mint tavasszal. Ezért nem igaz, hogy a megszorítások miatt tört ki az elégedetlenség – ez csak a közeljövő kilátása. A tervezett gazdasági megszorításokat a lakosság leghamarább októberben vagy novemberben esetleg még később érezheti, de a miniszterelnöknek az erkölcsi kérdéseket felvető öszödi beszéde szeptember 17-én került nyilvánosságra – a magyarországi politikai válság ezért erkölcsi, közerkölcsi válság.

Az erkölcsi válságot azért nem lehet átminősíteni „éhséglázadássá”, mert hazug lenne és elhomályosítaná a válság igazi okát. Erre Kis János is azonnal rájött, mert néhány mondattal később azt írja: „… az ellenérzést felháborodássá azt fokozta, hogy ugyanaz a kormány nyúl hozzá a jövedelmekhez, amely az államháztartási hiányért az első számú felelősséget viseli.”

Kis János leglényegesebb két mondata azonban így hangzik:

„A miniszterelnök a saját hangján kimondta, hogy tudatosan és rendszeresen hazudott nekik,”

„ … az erkölcsi kérdések kikerüléséért súlyos politikai árat kell fizetni.”

Kis János következtetése: „Gyurcsány Ferenc szavai rettenetes erkölcsi megrázkódtatást okoztak.” Majd pár sorral lejjebb megállapítja: „A választó azt gondolja, hogy a politikusok hazudnak, de cseppet sem közömbös neki, hogy mi a viszonyuk a hazugságaikhoz. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy nem hagyja hidegen, hogyan beszélnek a hazugságaikról. / Ezért volt olyan katasztrofális hatása Gyurcsány öszödi beszédének.”

Nyomon vagyunk. A magyar illetve a magyarországi ember 2006-ban ismét szembesült az elfogadhatatlannal. Az elmúlt száz évben nem először. 1918-ban azzal szembesült, hogy elvesztett egy háborút, amit még két és fél évvel előtte megnyert, majd elvesztett egy országot, ahol több mint ezer évig lakott, és amelyért áldozatokat hozott. Huszonöt évvel később belekeveredett egy olyan, a tömegek számára elfogadhatatlan háborúba, amiből csak óriási veszteségek árán lehetett kikeveredni. A nemzet magyarországi része ennek a következményei ellen lázadt fel 1956 őszén, de ismét vesztett. Magyarország megalázott népének és a többi megfélemlített kárpát-medencei magyarnak később felkínáltatott az alku: cinkossá válik egy hazug rendszer működtetésében vagy az enyészet lesz a sorsa. Létfenntartási ösztönével az együttműködést választotta. A megmaradásnak azonban a cinkosság lett a meghatározó élménye. Ebben az esetben a cinkos nem bűntárs, csak bűnpártoló. De az igazi bűnössel nem mer szembe fordulni, mert magára vetné a bűn árnyékát.

A magyarországi erkölcsi válság most, 2006 őszén abból adódik, hogy az eredendő bűn legutolsó megjelenítője, a rendszerváltozás előtti gyökereken felnőtt Gyurcsány Ferenc azokat az embereket  csapta be, akiknek nagy része korábban a bűnpártolásban áldozattá vált, hiszen biológiai létfenntartási ösztönük okán azokkal az erkölcsileg elutasított emberekkel és praktikákkal kényszerültek szövetkezni, akiket és amiket egyébként elutasítottak. A rendszerváltozást sikeresen és meggazdagodva túlélt politikai bűnözők és főcinkosaik ezúttal ugyanazokat az embereket csapták be, akiket a rendszerváltozás előtti évtizedekben folyamatosan zsaroltak és becsaptak. Azokat verték át, akiknek köszönhetik életben maradásukat és létező hatalmukat.

Kis János világosan kimondja a szentenciát: „megteheti-e az állampolgárok felhatalmazásával kormányzó miniszterelnök, hogy a választási győzelem érdekében az állampolgárok költségére, ám az állampolgárok tudta nélkül hazardírozzon az államháztartással. / Én erre csak egy becsületes választ ismerek: nem teheti meg.”

Nem meri azonban kimondani, hogy Gy. F.-nek el kell tűnnie a porondról. Csupán óvatosan szögezi le, hogy „Gyurcsány Ferenc bizalmi tőkéjét az öszödi beszéd fogadtatása nullára írta.” – és azóta sem „érzékeli hitelvesztésének dimenzióit”.

+   +   +

Az öszödi beszédben foglaltak megítélése az erkölcsi mértéken túl leginkább a büntetőjog hatáskörébe tartozik – hasonlóan, mint Gy. F. különböző vagyonjogi praktikái, amelyeknek egy része már elévült, ezért büntetőjogilag nem vonható felelősségre, vagy azért, mert nem merik őt felelősségre vonni. Íme a jogállam!

Hiú ábránd lenne, ha azt remélnénk, hogy egy szocialista túlsúlyú kormányhatalom idején az ügyészség vagy a bíróság akárcsak egyetlen hatalmon lévőt felelősségre vonna – hacsak a hatalom nem engedte ki a szerencsétlent a kötelékéből. A szocialista kormányok és pártok hajlamosak az elvek, az erkölcs és törvények rugalmas értelmezésére mind keleten, mind nyugaton. Nem felejtem egy öreg diplomata ismerősöm mondását: a politika akkor kezdett zülleni, amikor megjelentek a szocialisták, a kommunisták és a nemzeti szocialisták. Addig a politika értelmiségi gyakorlótér és szellemi élvezet volt – ez az úriember a monarchia utolsó évében kezdte pályafutását.

Az öszödi beszédben foglaltak megítélése azonban csak addig tartozhatott a közerkölcs és esetleg az egyéni büntetőjogi felelősség körébe, amíg a történtek illetve a miniszterelnök személye nem vált a parlamenti bizalmi szavazás tárgyává. Azzá vált, és a miniszterelnök 2006. október 6-án 208 parlamenti képviselőtől bizalmat kapott – emiatt ez a nap kétszeresen is nemzeti gyásznappá vált. Nem csak az aradi mártírok miatt, akik kivégzésének ekkor volt 157. évfordulója, hanem mostani közerkölcsi züllésünk miatt is. Ezzel a tettel a parlament ugyanis más keretbe helyezte az ügyet – a miniszterelnököt támogató képviselők közösséget vállaltak a bűnnel. Azok is, akiknek egyébként semmi közük sem volt mindehhez. Újabb politikai léptéket akkor kap az ügy, ha a miniszterelnök pártja is testületileg azonosul a gazemberséggel. Ha ez megtörténik, gerőernői síkra terelődik az ügy és Gyurcsány magára ölti Hegedűs András szerepét.

A parlamenti szavazással az ügy azonban mindenképpen alkotmányos kérdéssé vált, mert az alkotmány keretei között egyetértettek a bűnös magatartással. A parlament a bűnt beemelte a közjogba, mert bizalmat szavazott a bűnözőnek/bűnözőknek. Ez ássa alá leginkább a demokráciába vetett bizalmat, hacsak nem lép végre az alkotmánybíróság.

+   +   +

Az ügy azonban látszólag még mindig a gyülekezési jog, a szólásszabadság és az erkölcsiség keretei között mozog, már több mint egy hónapja. Ezt nevezhetjük elhúzódó válságnak, a lázadozók szempontjából elhúzódó forradalomnak, de ráillik az altatás taktikája is. Majd megunják. És igaza lesz Gy. F.-nek.

A tett halála a tétovaság!

Az erkölcstelenség bagatellizálása az erkölcs halálához vezet. A társadalom halálát pedig az sietteti, ha az erkölcstelenség válik példaképpé.

Márpedig erre is van esély. Konrád György október 5-én egy televíziós beszélgetésben azzal kapcsolatban, hogy a gyurcsányi hazugságok erkölcsi válságba sodorták a magyar közéletet, ezt mondta: „Aki erkölcsi bírálattal próbál a politikában hatalmat szerezni, arról tudni illik ki szokott derülni, hogy e mögött valami egészen más van.” Majd később azzal folytatja „… nem erkölccsel kell megnyerni a választót, hanem tényekkel, adatokkal, érdekekkel és nem erkölcsi prédikációval. Az erkölcsi prédikációt, aki alkalmazza, az mindig gyanús, az mindig maga is hazudik…”

Megdöbbentő Konrádnak ez az eszmefuttatása, mert logikailag véleményének az értelme, hogy aki felhánytorgatja az erkölcstelenséget, az maga erkölcstelen, hazug.

Aki nem tudná, arról a Konrád Györgyről van szó, aki az 1970-es és az 1980-as években a magyarországi „demokratikus ellenzék” vezéralakja volt, akinek csaknem mindent megengedtek, mert élvezte a párt főideológusának, Acél Györgynek a titkos bizalmát. A tiltott, megtűrt, támogatott minősítésben ő az utóbbi kettő határán mozgott. Ő volt az a személy, akinek a helyzete a zsidó és liberális Magyarország térfelén leginkább hasonlított a népi vagy nemzeti Magyarország térfelén Illyés Gyula helyzetéhez – egy különbséggel: Konrád a magyarországi polgárok egy részét képviselte, Illyés a magyar nemzetet. Ők ketten személyesítették meg leginkább az ún. urbánus és népi tábor közötti szerencsétlen különbséget, noha több kísérletet tettek a közte húzódó árok betemetésére.

Konrád György megnyilatkozásával kapcsolatban azonban nem igazán az ő előélete érdekes, hanem az, amit mond a jelenlegi magyarországi válsággal kapcsolatban. A vele készített beszélgetésnek csak az a néhány mondata kapcsolódik a múlthoz, amelyekkel az 1989-ben zajló magyarországi „rendszerváltás” hangulatát jellemezte. Az „egy igen tisztes, jó magaviseletű hangulat volt, nem volt abban semmi ordenáré, alpári, goromba, nem volt abban semmi… személyes gyűlölködés.” Ezt úgy fordíthatnák le

közérthetőre, hogy a rendszerváltozás csupán azt jelentette, hogy az egypártrendszert fölváltotta a többpártrendszer, de a szereplők egy része megmaradt vagy helyet változtatott – és ez majdnem igaz is.

Az akkori MDF által meghirdetett nagytakarítás nem következett be. Talán ezért volt minden jó és tisztes?

A „népiek” és az „urbánusok” közötti különbözőséget a rendszerváltozáskor sikerült néhány pillanatra áthidalni. Mindkét oldalnak ugyanis megvoltak a cinkosai vagy ügynökei a korábbi hatalomban, akiket meg akartak védeni a rendszerváltozás vélhető hullámverésétől, hiszen annak idején azok is megvédték őket. A rendszerváltozás előcsatározásaiban azonban mindenki a maga táborát védte. A lakiteleki sátorban 1987-ben a pártnómenklatúra nemzetinek tartott tagjaival együtt lehetett a megtőrt Konrád György, de nem léphettek be oda azok, akik már átbillentek a tiltottak csoportjába. Monoron, a „demokratikus ellenzék” sátrában ilyen feltételt nem szabtak, oda csak a pártnómenklatúrából nem hívtak meg senkit és azokat sem, akiket túlságosan népinek, nemzetinek tartottak, noha így is keveredtek oda olyanok, akiknek a meghívását később megbánták. Viszont 1988. március 6-án csak az én közbenjárásomra léphetett be a Jurta Színházba az MDF rendezvényére a „demokratikus ellenzék”-nek az a része, aki nem lehetett jelen 1987-ben Lakitelken.

Konrádnak a rendszerváltozásra utaló rövid fejtegetésében azonban van egy meghökkentő, mélyen elgondolkodtató megállapítás, ami engem személyesen jobban zavar, mint a monori vagy a lakitelki válogatás. Maradhatunk-e a létező közjog és alkotmányosság kereteiben? Ezen töprengtem az elmúlt hetekben, leginkább Sólyom Lászlónak a TV székház ostroma után elmondott beszéde óta. Lehetséges-e, vagy sem? Konrád a mederben való maradást a rendszerváltozásra vonatkoztatva így vélelmezi: „ez volt éppen a magyar sikernek a titka (…) ez a jogállami tradíció. Van egy törekvés a XIX. század óta…, hogy a jog eszközeivel adjanak kifejezést a társadalom valós érdekeinek.”

Egyet lehet érteni Konráddal, ha arra gondolunk, hogy a márciusi forradalmi törvényeket 1848-ban a császárral íratták alá. De voltak más események is.

Az Aranybulla záradéka elismeri az ellenszegülés jogát. Ez egy korai alkotmányos jog, de kérdésessé I. Lipót idején vált, mert a császár megszüntette ezt a záradékot. De záradék ide, záradék oda, az ellenszegülőket a jogállamiság nevében mind kivégezték, hacsak nem menekültek el a hóhér pallosa elől. A monarchia utolsó háromszáz évében háromszor fosztották meg a Habsburgokat a tróntól, ami ugyancsak alkotmányellenes volt. Horthy pedig katonai vereséget is mért az azóta Boldognak kikiáltott IV. Károlyra, amivel Horthy felségárulást követett el, és ezt a Habsburg család a mai napig nem bocsátotta meg neki. Van tehát példa az alkotmányosságtól való eltérésre, de mindegyik példa azt tanúsítja, hogy későn született meg a döntés az ellenállásra. Ezért – úgy látom – nem a jogállami tradíció az egyetlen, ami mederben tartja a magyar történelmet, hanem a határozatlanság is ide sorolható. Ez utóbbi pedig olyan helyzetet teremt mint a köd: ebben garázdálkodhatnak szabadon a lótolvajok.

A mára nézve is levonható ebből a tanulság: ha egy válság felszámolására nem kínálkozik törvényes megoldás, azaz egy betegséget, ha gyógyszerrel nem lehet megszüntetni, akkor rendkívüli megoldást kell találni, azaz sebészi beavatkozásra van szükség, mert a beteg elpatkolhat.

+   +   +

Meghallgattam, majd leírva elolvastam a Konrád Györggyel folytatott beszélgetés szövegét. Számomra az ő véleménye mindmáig mérvadó, vagy figyelmeztető. Ha nem is mindig tartom követendőnek, de tudni kell, hogyan gondolkodnak mások arról, ami számomra is fontos.

Mondatait olvasván újra elbizonytalanodtam, nem ismertem fel bennük a demokrata, az egypártrendszerben ellenzékiként fellépő Konrádot. A riporter, azzal kapcsolatban szerette volna megtudni a véleményét, hogy a négy éves ciklusokban sorra kerülő általános képviselőválasztás esetén hogyan kell lecserélni a kormányt, ha az alkalmatlanná válik a kormányzásra, vagy ha elveszti a nép bizalmát. Konrád szerint ilyen esetben a kormányváltás abszurdum. A kormányt kívülről nem lehet megdönteni, ha pedig a parlamenten belül történik, akkor puccs. Puccsal pedig csak a bolsevikok és fasiszták döntenek kormányt.

Ezen a ponton döbbentem meg, hiszen demokrataként tudnia kellene, hogy a demokráciában egy kormány nem csak leváltható, hanem elcsapható is.

Hirtelen felrémlett bennem 1988. november 13-a, amikor az egyik ´56-os hős, Király Béla házában, New Jersey-ben vártuk a Szabad Kezdeményezések Hálózatának gyűléséről érkező híreket és közben szónokoltunk egymásnak. Ott volt Konrád is. Emlékezetemben azonban Bence György szavai maradtak meg: a demokrácia azt is jelenti, hogy egy kormányt bármikor le lehet váltani.

Az 56-os forradalom is a demokrácia megteremtéséért zajlott. Csak nem azt akarja sugallni Konrád, hogy a Nagy Imre-kormány egy fasiszta puccs eredményeként jött létre, azaz a forradalom volt ez a puccs? Remélem, nem a forradalom máig élő jelszava zavarja őt: aki magyar, velünk tart?

De hát Konrád is az utcára vitte az embereket. Az ő pártja irányította 1990 őszén a taxis blokádot, aminek a célja az Antall-kormány elsöprése volt, és amit nem sokkal az első demokratikus kormány megalakulása után terveztek meg. Ez bizony elég „ordenáré” volt. Én az Antall-kormány leváltásának SZDSZ-es szándékáról augusztus végén értesültem az akkori Csehszlovákia budapesti nagykövet elszólásából. A ribillió mondvacsinált oka a benzin árának a fölemelése volt. A Demokratikus Chartát is Konrád kezdeményezte 1992 őszén, ami ugyancsak a demokratikusan megválasztott kormány ellen irányult. Mindkét kezdeményezésnek a valódi oka az volt, hogy pártja nem vált kormánypárttá. Az országban akkor nem volt sem erkölcsi, sem gazdasági válság, mint most, és egy olyan kormányfő állt az élen, aki lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Ez volt a baj?

Az interjú következő mondataiból derül ki, hogy mire céloz Konrád a szeptember 17-e óta zajló tüntetések minősítésével. Kifogásolja, hogy Orbán Viktor, a parlamenti bizalmi szavazás után szervezendő október 6-i tüntetés színhelyéül a Kossuth-teret jelölte meg. Azt a helyszínt, ahol már hetek óta folyamatosan és szervezetten tüntetnek a Konrád által eddig még nem bírált kormány ellen. Alaktanilag véve, aki nem bírálja a kormányfőt öszödi üzenete miatt, mindazzal azonosul, amiről ott Gyurcsány beszélt, tehát azokkal a hazugságokkal is, amire a kormányfő utalt.

Konrád az interjúban először céloz, aztán üt. Azt kifogásolja, hogy Orbán azt a helyszínt és azt a tömeget fogadta el a FIDESZ tüntetéseinek színhelyéül, amit Konrád – egy bővített mondattal – lenyilasoz „mert aki nyilas zászlók alatt tüntet, az, maga is valamilyen módon nyilas”. Egyúttal megvádolja a nemzeti jobboldalt, hogy mindig is nyitott volt a jobboldali szélsőség felé.

Mit tart Konrád nyilas zászlónak? Az árpádsávos zászlót? De hát a nyilasok nem ilyen zászlót használtak, és ezt ő is tudja. Ha lobogtatták is, miért nem az jut az eszébe, hogy visszaéltek vele? Mert mindennel vissza lehet élni. Ha ellopják a családi ezüstöt és netán sikerül visszaszerezni, akkor már nem szabad azt használni, mert tolvaj keze érintette?

+   +   +

A Konrád-interjúban azonban a riporter részéről elhangzott az előbbitől egy társadalmilag sokkal veszélyesebb közlés vagy inkább kérdés, amivel láthatóan Konrád sem tudott mit kezdeni. Valaki, állítólag a Kossuth-téren a tüntetők közül, felolvasott egy névsort „zsidónak tartott képviselők nevét, politikusok nevét… akiknek egyébként már réges rég a lámpaoszlopon lenne a helyük”– komponálta a kérdésbe a riporter a provokációt.

Vettem a fáradtságot és utána nyomoztam, valóban néven neveztek-e embereket azért, mert zsidó származásúak?

Nem sikerült rábukkannom sem a tüntetők, sem a politikusok, sem az újságírók között egyetlen egy személyre sem, aki akárcsak fültanúja lett volna ennek. Olyan emberrel viszont találkoztam, aki hallotta, hogy valaki (a nevét nem írom le) felolvasott egy névsort, amelyben olyan újságírók szerepeltek, akik szennyezik a társadalmi légkört. Nem értek egyet a megbélyegzéssel, mint ahogy a társadalmi légkör és semmilyen légkör szennyezésével sem értek egyet, de le kell szögezni, nem hangzott el utalás sem arra, hogy ezek az emberek milyen származásúak. Attól tartok, Konrád Györgyöt a kérdezője azért igyekezett ilyen pályára szorítani, mert felelőtlen nyilasozása miatt alkalmasnak látta a helyzetet, hogy az erkölcsileg fellázadt, tüntető embereket az antiszemitizmus vádjával bélyegeztesse meg. Szerencsére ez nem sikerült.

Erről jut eszembe, van egy régi vicc az antiszemitizmusról, ami pont ide illik.

Találkozik a moszkvai és a londoni filharmonikusok zenekarának ügyvezetője. A moszkvai megkérdezi londoni kollégáját „mond hány zsidó játszik a zenekarotokban?”. A londoni eltűnődve néz, majd ezt válaszolja: „nem tudom, lehet, hogy egy sem”. „No, vot!” mondja a moszkvai. „Micsoda antiszemitizmus van nálatok, a mi zenekarunkban bezzeg huszonketten vannak” – és újjal mutogatott rájuk.

Ki hát az antiszemita? Aki egy minőségről beszél, ami számára elfogadhatatlan, vagy aki azt magyarázza bele, hogy erről a minőségről azért beszélt, mert a zsidókra vonatkozik. Emlékezzünk csak a Magyar Országgyűlésben keltett mesterséges botrányra: hordót a szónoknak. Ezt a kiszólást valaki úgy értelmezte: hordót a zsidónak! Aki a szakállas bácsiról beszél, miért antiszemita? De az igenis az, aki azt mondja, hogy ez csak a zsidókról szólhat. Egyértelmű: antiszemita az, aki antiszemita értelmet ad a dolgoknak. Az antiszemita ugyanis nem az, aki egy vagy akár tíz zsidó embert nem szeret, hanem az, aki kárt okoz a zsidóknak a zsidóságuk okán. Aki bátran vallja eredetét, származását, tiszteletet kelt. Aki titkolja, gyanakvást vált ki.

Aki amiatt szid egy magyart, mert nyíltan vallja magyarságát és nemzetének érdekét, az magyargyűlölő, de aki amiatt szidja a magyart, mert nem visel el másokat, az nemzetszerető.

+   +   +

Sűrűsödnek a dolgok, nem csak az őszi ködök.

Nyilvánvaló, hogy egymással szembe került a két régi ellenzéki: a környezetvédő Sólyom és a kommunizmusból racionálisan és célszerűen kiábrándult Konrád.

Sólyom szakmai pályát járt be. Ezzel és a hatalomtól függetlenül gondolkodó értelmiségi magatartásával szerezte meg erkölcsi tőkéjét, aminek a birtokában határozottan és nyugodtan kijelenthette: a hatalom által félrevezetett ember erkölcsileg lázadt fel szeptember 17-én (nem szószerinti idézet).

Konrád, aki a rendszerváltozás előtt felhalmozott ellenzéki tőkéjét az SZDSZ-nek ajándékozta, azt válaszolta erre: butaság.

Nem a kettőjük közötti ellentmondás a lényeges, hanem az oka.

Sólyom László, köztársasági elnök, az ország összes állampolgáráért és az egész nemzetért felelős tisztségviselő. Konrád György ma már csak az SZDSZ kormányzati pozíciójának a megtartásában érdekelt, az év napjainak nagy részét Németországban tölti.

A néhai demokratikus ellenzék tagjainak egy része pártpolitikussá, rétegpolitikussá vált, a zöme azonban félrevonult. Leginkább akkor, amikor az SZDSZ összeállt a néhai állampárt utódpártjával, az MSZP-vel.  A másik oldal is feloldódott, de ők és híveik ma az utcán tüntetnek. A két, soha egybe nem olvadt csoport ma sem menetel együtt. Nem menetelhet, mert Magyarországon ma a közerkölcs van válságban, amihez nagyban hozzájárult a demokratikus ellenzéki hagyományokra hivatkozó SZDSZ is, hiszen több mint tizenkét éve az MSZP politikai szövetségese. Ezért a volt demokratikus ellenzék nagy része a Gyurcsány-kormány talpon maradásában, az ellenfél, a másik gyökerű csoport a megbuktatásában érdekelt. Ez összeegyeztethetetlen érdekellentét. A helyzet paradoxona, hogy a mai magyarországi kormányt alakító többség kis kivételtől eltekintve a kádárizmusban leli gyökerét, tehát az 56-os forradalom eltiprásában, illetve az elnyomásban és a puha diktatúrában. A kormánykoalíció kisebbik része pedig húsz évvel ezelőtt még a többségben lévőknek volt a nem hivatalos ellenzéke. Azok, akik ma az utcákon vonulnak viszont a rendszerváltozás előtti időszak megalázottjai, a mostani hónapoknak pedig becsapottjai. A helyzet további paradoxona, hogy a tüntetők oldalán állók között sokan akadnak akik a rendszerváltozás előtt a nemzet érdekében szerettek volna kiegyezni a hatalommal, de az foghegyről tárgyalt velük, mert a kádári garnitúrának többet ért Moszkva érdeke és a hamis internacionalizmus követelménye, mint a nemzet érdeke. Ők ma ezen garnitúra utódainak ellenzéke.

+   +   +

A magyar társadalomfejlődés egyik legtragikusabb eleme a társadalmat kettéhasító szakadék. Ez ugyanis nem természetesen alakult ki, hanem – Bibót szabadon idézve – zsákutcás történelmi fejlődésünkből származik. Sajnos a zsákutca zsákutca volt a XIX. század vége felé is, amikor azt hittük, szárnyalunk – és még ma is azt gondoljuk, hogy akkor szárnyaltunk.

Ez a szakadék ma is tátong a XX. század sok tüze által megpörkölt, akár cseréppé égett falakkal. Történt azonban valami az 1980-as évek közepén, második felében, amikor megjelent Budapesten, Szegeden egy olyan együttgondolkodó fiatal értelmiségi korosztály, amelynek volt jövőképe. Eleinte homályos, de 1989. június 16-án az 56-os mártírok újratemetésén megtestesült a jövőkép. Embert és körvonalat kapott Orbán Viktorban és beszéde által.

Ekkortól viszonyulnak hozzá ellenségesen, kritikusan, felnézve rá, pragmatikusan, elnézően és lenézőn.

A mai magyarországi kormánypolitikusok és kormánypártiak Orbán-fóbiások. Még Konrád György és Kis János is, akik értelmiségiek. Mindketten ugyanis Orbán Viktor vetületében, illetve őt elutasítva fogalmazzák meg véleményüket.

Kis János azt írja, hogy „Ha egy politikusról el lehet mondani, hogy semmi sem drága neki, Orbán Viktorról ez ma már biztosan elmondható. Országos érdek, hogy veszítse el a játszmát.” De ezen szavak előtt azzal fenyeget, ha a Fidesz nyer, Magyarország hosszú-hosszú időkre az európai fejlődés perifériájára csúszik. Ez egy olyan eszmefuttatás, mint mondjuk 2006. októberének közepén azt leírni, hogy az olaszliszkai önbíráskodók, akik agyonvertek egy autóvezetőt, mert autója elé futott egy kislány és emiatt könnyű sérülést szenvedett olyanok, mint a Kossuth-téri kormányellenes tüntetők, mert ezek is, azok is átlépik a törvény határait. Ha extraterrestrial, azaz E.T. lennék azt gondolnám, hogy Magyarországon főleg formális logikát tanítanak és azok egy részének, akik engedélyt kaptak újságba írni, elment az esze.

De Konrád György sem szívleli Orbánt, mint ahogy korábban Tölgyessy Pétert sem zárta a szívébe. Az értelmiségi és következetes Tölgyessyvel, aki pontosan egy évig volt az SZDSZ elnöke, valamikor 1992. októberében közölte, hogy takarodnia kell az elnöki posztból. Szegény Tölgyessy annyira megijedt, hogy nem is jelöltette magát. Orbánt nem tudja így eltakarítani, noha 1993-ig még úgy gondolta, hogy a FIDESZ az SZDSZ aranytartaléka – mint a KISZ az MSZMP-jé volt, annak idején. A FIDESZ kitépte magát ebből a kötelékből, azóta ellenséggé vált egyesek számára.

Ha Konrád nem így viszonyulna Orbánhoz, akkor nem akarná őt – erőnek erejével – nyilasokkal rokonszenvező politikusként feltüntetni. Ez ugyanis ma Magyarországon az egyik legsúlyosabb vád, ami érhet politikust.

Akit nem tudok magam alá teperni vagy eltávolítani, csak gyűlölni vagy lejáratni lehet – vannak ilyenek máshol is.

Gyurcsán logikusan gyűlöli Orbánt. Ha őt látja vagy hallja, mindig saját kisszerűségét kell tudatosítania. Ez borzalmas érzés lehet miniszterelnökként. Lám, miniszterelnöknek sem alkalmas akárki, főleg nem egy akárki.

+   +   +

Fontos fordulóponthoz közeledünk. Az időnek és a történelmi évfordulóknak is van varázserejük, szellemi kisugárzásuk, mert gondolatokat gerjesztenek.

Az 1956-os magyar forradalom kapcsán most, ma csak egy jut eszembe: lehetséges-e, hogy az ötvenedik évfordulót azok üljék hivatalból, akik, vagy akiknek elődei azt leverték?

Ha ez lehetséges, ennek a népnek sötét a jövője.

De ha végül akad több igaz, mint amennyi a hamis, akkor van remény a megtévesztettek megvilágosodására is.

Duray Miklós, Pozsony. 2006. október 20.