Nemzetpolitika, országpolitika, kormánypolitika

A politikusokra nem jellemző Európában, sem másutt a világon, hogy különbséget tudnának tenni a nemzetpolitika, az ország-politika és a kormánypolitika között. Lehet, hogy van sok olyan politikus, akinek a kormánypolitika jelenti – megkülönböztetés nélkül – az előbbi kettőt, de valószínűleg azok vannak többségben, akik számára a kormánypolitika a cél és ezt elsősorban hatalmi politikaként értelmezik.

A hatalmi politika azonban a tizenkilencedik század utolsó harmadától számítva másként jelenik meg, mint addig. A dinasztikus politika alkonyán feltűnnek az új érdekek és törekvések, mint pl. az önrendelkezés és ehhez kapcsolódva új hatalmi érdekek, a gazdasági és pénzügyi érdekcsoportok, esetleg – szélsőséges esetben – új ideológiai irányzatok, mint pl. a kommunista. A modern hatalmi politika ez új politikai jelenségek érvényesülésének, kormányra törekvésének a felségterülete. Félő azonban, hogy a politika ilyen felfogásában egyre több szerep jut a banda-politizálásnak és a kalandoroknak, mint a kormányzás iránti elkötelezetteknek. Ez az ördögadta veszély viszont nem csak az országos politikára leselkedik, hanem átszövi a nemzetközi ügyeket, a pártok környékén pedig burjánzik. Nehéz sora van annak a pártnak, amelyik szabadulni szeretne ettől. Többnyire nincs hozzá ereje. A végén derül csak ki, vagy derülhet ki, amikor már bekövetkezett a baj, hogy kalandorok esetleg politikai bűnözők áldozatává vált-e a társadalom esetleg a párt, vagy csak balfácánok ügyetlenkedése miatt nem lehetett elkerülni a zátonyt. Jobb eset, ha úgy lakik jól a kecske, hogy marad elég káposzta – ekkor ugyanis nem derül ki semmi. Itt aztán fel is sóhajthatunk: hol van a dinasztikus politika aranykora?

Le kell szögezni: ma a politika már nem a közjó szolgálatát jelenti, noha az idealisták még nem haltak ki. De a politika mégsem úri huncutság – ahogy egyesek nevezik. Minden politika érdeket jelenít meg – ez így volt a régmúltban is. De nem mindegy, hogy ez az érdek a nagy többségé-e, tehát közérdek-e vagy egy érdekszövetkezeté. Legkézenfekvőbb példa erre az Egyesült Államok politikája. Érdeke volt-e az amerikai népnek részt venni az első világháborúban, a második világháborúban vagy az Irak ellen indított háborúban? – hiszen mindegyik hadszíntér messze esett tőle.  Közérdek volt-e ez, vagy csak csoportérdek?

A politikusokat, és a politikai élet különböző emberi felelősséget feltételező fajtáinak mindegyikét lehet illetni populista címkével – ennek nincs érdemi következménye. A nemzetpolitikust azért lehet megbélyegezni, mert a nemzet nem közjogi jelenség – attól sokkal több. Az ország-politikust vagy a kormánypolitikust azért, mert hatalmi vonatkozásai vannak. A címkézés tehát a hatalmi harc eszköze. A többi politikusi alfajhoz tartozóknak a lényege azonban maga a populizmus, a népszerű, olcsó megtévesztés, félrevezetés. Többnyire csak utólag derül ki, hogy ki a populista. A bizonyítás előtt ezzel a lejárató címkével illetni bárkit is, felelőtlenség.

+   +   +

A politikák e különböző fajtáinak taglalásakor az ország-politikát kell tekintenünk kiinduló pontnak. Nem csak azért, mert Európában a népvándorlás utáni időszaktól kezdve ebben jelenik meg a legnagyobb közéleti felelősség, hanem a politikának ez a fajtája illeszthető leginkább az állampolgári jogegyenlőségen alapuló liberális jogállamiság eszmerendszerébe. Az ország-politika jelentheti a határvonalat, vagy az egységesítő eszmét a nemzetpolitika és a kormánypolitika között. A kormánypolitika nem jöhet zavarba, ha az ország-politika azonos a nemzetpolitikával, mert könnyedén azonosul vele. De a kormánypolitikára hárul az egyensúly megteremtésének a felelőssége, ha a nemzetpolitika más feladatot jelent mint az ország-politika.

Az európai államok nagy részében nem értik az ország-politikától eltérő politika fajtákat. Ez nem véletlenül van így. A nyugat-európai térségben ugyanis a dinasztikus politikából törésmentesen léptek át a modern politika keretei közé. A modern abszolutizmusból – esetleg az alkotmányos monarchián át – a nemzetállami keretekbe. Emiatt nem igazán tudják megkülönböztetni az állampolgárt a nemzet tagjától, ezért értelmezik az államot is nemzetállamként, noha helyesebb lenne a nép államáról beszélni. Ennek ellenére Franciaországban létezik frankofón minisztérium a világban élő franciák számára, Nagy Britanniában a volt gyarmatokon élőknek sajátos jogállást (és útlevelet) törvényesítettek, Portugália megadja az állampolgárságot a világban portugálul beszélőknek, Olaszországban pedig a választójogi törvény biztosítja a világon szerteszét élő olaszoknak, hogy képviselőket választhatnak a római parlamentbe. A nemzetpolitika, ezekben az országokban sem marad meg az államhatárok között, hanem túllépi az ország-politika körét. Van-e tehát különbség az ország-politika és a nemzetpolitika között és milyen szerep hárul a kormánypolitikára?

Sajátos a magyar illetve a magyarországi helyzet. Trianonig nem volt különbség a nemzetpolitika és ország-politika között, főleg azért nem, mert a Szent Korona alattvalói – 1882-től az állampolgárok – voltak a politikai nemzet tagjai. Ezen belül léteztek nyelvi nemzetek, akik az előbbi elv szerint részesültek az ország-politikából. A csángók és az emigránsok ezért nem alkothatták részét sokáig a nemzetpolitikának – ők ugyanis elhagyták a Szent Korona Országát. A kormánypolitika – a reformkortól kezdve – viszont egyre kevésbé tudott egyensúlyt teremteni az ország-politika és a nyelvi nemzetek irányában folytatott nemzetpolitika között, mert csak a magyar nyelvi nemzetet azonosította az országgal és az ország-politikát ennek rendelte alá. Oka ennek a nemzethatalmi politikában keresendő. Így vélték erősíteni az ország-politikát, de az ellenkezőjét érték el: az ország-politika sebezhetőségét, majd az ország sebezhetőségét, végül a szétdarabolását. A kormánypolitika tehát rosszul működött, nem tudta teljesíteni az ország-politika és a nemzetpolitika közötti egyensúlyteremtő feladatát.

Teljesen más helyzet alakult ki Trianon után. Kettészakadt a nemzetpolitika és az ország-politika korábbi egysége. A nemzetpolitika szerepkörét a kormánypolitika vette át. Az ország-politikát pedig újra kellett fogalmazni, ami akkor – leegyszerűsítve – a területi revízióban merült ki. Ezzel az életérzéssel elsősorban a kormánypolitika azonosult, de a különböző pártpolitikák is. A Trianon ütötte seb általános fájdalomérzete megteremtette a lehető legtökéletesebb paradigma alapját. A második világháború utáni kommunista hatalomátvételtől (1947-től) egészen a rendszerváltozásig viszont az ország-politika és a kormánypolitika vált azonossá. A nemzetpolitika a kommunizmus éveiben fokozatosan kiszorult még a politikai fogalmak köréből is.

A politikafajták közötti egyensúlyi állapot felbomlása, az egyes politikafajták funkcióinak összekeveredése és a politika egysíkúvá válása a teljes zűrzavar állapotába hozta a Trianon utáni, illetve a kommunista időszak magyar és magyarországi politikáját. Ennek egyik apró, de jellemző következménye, hogy sokan, – még politikusok sem – tudnak különbséget tenni pl. a magyar és magyarországi között – mert nem minden magyar ami magyarországi és ami magyar, még nem biztos, hogy magyarországi.

Azokban az államokban, amelyek Trianon után a megcsonkított Magyarország körül a Kis-Antant övezetet alkották, némiképp másként alakult a helyzet. Mindegyikükben fontos helyet töltött be az ország-politika, hiszen a politikájuk egyik fontos feladata az ország-alkotás volt, a kormány-politikájuk pedig teljes egészében magára öltötte a nemzetpolitika feladatkörét. A nemzetpolitikát azonban nem az ország-politikával azonosították, hanem hatalmi politikai jelentőséget tulajdonítottak neki – átminősítették állampolitikává. Gyakran használták is a „nemzet-hatalmi érdek” „nemzeti és állami érdek” kifejezést, noha a politikai nemzet-tudatot ezen országok egyikében sem sikerült kialakítani, pedig a volt Jugoszláviában és a volt Csehszlovákiában, illetve a volt Szovjetunióban az állampolitika ennek nagy figyelmet szentelt. Bevezették a jugoszláv nemzet, a csehszlovák nemzet, a szovjet nép fogalmat, ami azonban nagyon szűk körben gyökeresedett meg. Talán figyelemre méltó, hogy a politikai nemzet-tudat egyedül Magyarországon maradt fenn és a nyoma fellelhető az elszakított magyarság köreiben is, az őket Magyarországhoz kapcsoló szálakban. Mintha a tudat mélyrétegeiben ma is működne a Szent Koronához való tartozás.

+   +   +

A kommunista hatalom bukásával ezek a politikák nem csak alakjukban változtak meg, hanem tartalmilag is. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlásával elsősorban az derült ki, hogy ebben a három országban, – vagy csupán államban – a központilag kialakított nemzetkép hamis és mesterkélt volt, több ideológiához is kapcsolódott. A központi hatalom nem csak államnemzetet igyekezett vegyíteni azokból, akiknek egymáshoz semmi közük sem volt – mint pl. a Szovjetunióban –, vagy csak egy sajátos, időszaki érdek fűzte össze őket, mint pl. Jugoszláviában és Csehszlovákiában, hanem az erőszakolt – szovjet, csehszlovák, jugoszláv – új, mesterséges nemzettudatot egy sajátos, nem meghatározott szocialista nemzet-tudattá akarta gyúrni, amivel önmagát, a központi államhatalmat kívánta megszilárdítani.

Több évtizednyi próbálkozás után derült ki, hogy a huszadik században nem csupán új államnemzeteket nem lehet létrehozni, de szocialista nemzet sem létezik, mivelhogy a kommunizmus és a szocializmus sem történelmi korszak, csupán egy nemzetközi érdekszövetkezet évtizedeken át használt politikai eszköze és hatalmi formája – mint ahogy a globalizmus sem más, mint hatalmi eszköz, de egyúttal a hatalombirtoklás egy formája.

Az említett három mesterséges huszadik századi államalakulat keretei között azonban léteztek partikuláris nemzethatalmi érdekek, amelyeknek az időközben megtestesedett szervező ereje által az 1990-es években új államok alakultak. Ezek az erők a nemzethatalmi érdekeiket állampolitikává minősítették, és ez lett a cseh a szlovák a horvát a szlovén, a litván, lett, észt stb. állam ország-politikájának meghatározója. Ez az átalakulás tipikus példája annak, hogy a fejlődésükben évtizedekig korlátolt népek (nemzetek) politikájában hogyan mosódik össze a nemzetpolitika, az állampolitika és az ország-politika. A kormánypolitikának ilyen esetben nincs más választása, mint összeolvadni ezzel az egyveleggel. Akik pedig ezekkel, a korábbi lefojtottságuk miatt agresszív politikákkal nem értenek egyet, azoknak – helyileg és rövid távon – rég rossz.

A felsorolt példák közül Szovjetunió némileg kilóg. Szovjetunió ugyanis a cári Oroszországtól birodalmi politikát örökölt, amit megpróbált tökélyre juttatni. A kezdetben imperialista-ellenes politikát hirdető Szovjet-Oroszország a saját, örökölt impériumára nem vonatkoztatta álláspontját. Elődjének abszolutisztikus módszereit megkeményítette – diktatúrával cserélte fel. Ez volt a szovjet típusú diktatúra A szovjet állam hetvenéves fennállását követő összeomlás után a maradék Oroszország még kísérletet tett a birodalmi politika fenntartására a Független Államok Közösségének megszervezésével, de rövidesen be kellett látnia, hogy váltania kell. Ez a váltás azonban nem hozott korszakváltást, csupán annyit jelentett, hogy az ország-politikát állampolitikává minősítették, a kormánypolitika pedig a birodalmi elemek megmentését tűzte ki célul – az oroszoknak pl. a csecsenek elleni háborúja is erről szól.

+   +   +

Az 1990. évi rendszerváltozáskor a magyarországi politika az előbb említettekhez képest másként alakult át. Ismét megkülönböztethető lett az ország-politika a kormánypolitikától és ismét feltűnt – a politika régen nem észlelt elemeként – a nemzetpolitika.

Első pillantásra tehát úgy látszott, mintha a magyarországi politika visszazökkent volna régi kerékvágásába. Ez annak volt köszönhető, hogy a rendszerváltozáskor a magyarországi kormány élére egy olyan hagyományos értékrendű magyar ország-politikus – államférfi – került, aki számára a politika nem silányult hatalmi kérdéssé és mozgásterét nem az ideológiai korlátok határolták be, hanem saját értékrendje. Antall József volt ez a politikus. Számára az ideológia csupán célravezető eszközt jelentett. Keresztény néppártiságát olyan univerzális eszköznek tekintette, ami egyedül lehet alkalmas az osztályellentéteken, a marxista ideológián és az egyház- illetve vallás ellenességen felépített politikai rendszer átalakítására és az államhatárokkal szétdarabolt nemzet együttes megszólítására – ez volt a magyar rendszerváltoztatás sajátossága és egyedisége. Meggyőződése és egyénisége olyannyira tiszteletparancsoló volt, hogy a rendszerváltozás előtti utolsó kommunista miniszterelnök, Németh Miklós is meghajolt előtte, mondván: Antall az egyetlen, akire ezek (mármint az új politikusok) közül rá lehet bízni az országot. Egy kényszerűen és keserű szájízzel távozó miniszterelnök szájából hallani ilyen szavakat, nem mindennapi élmény.

Antall Józsefnek köszönhetően a rendszerváltoztató magyarországi kormány hellyel-közzel magyar kormányként kezdett viselkedni. A nemzetpolitika feladatköre – hasonlóan mint Trianon után – ezúttal is a kormánypolitikára hárult. Az ország-politika és a nemzetpolitika közötti egyensúlyteremtés a kormánypolitika feladata lett, mert míg az utóbbi átnyúlt az államhatáron, az előbbi a határok közé szörult.

A magyarországi politikában az 1947 utánihoz hasonló nagy szakadás a nemzetpolitika, a kormánypolitika és az ország-politika között 2001-2002 tájékán indult és 2004-2006 között csúcsosodott ki. A kormányt 2001-től az akkori ellenzéki pártok (MSZP, SZDSZ) azzal vádolták, hogy nemzetpolitikai vállalásai az ország-politika számára hátrányosak. Törekvésük egyértelmű volt: az Orbán-kormány kormánypolitikáját a nemzetpolitika kiszorítása érdekében igyekeztek szembeállítani az ország-politikával, akárcsak 1993-1994-ben az Antall-kormányét majd ezt követően a Boros-kormányét. Az 1994-es és a 2002-es kormányváltás után a korábbi ellenzék – immár kormánypártként – a saját korábbi szemlélete szerint viszonyult e politikafajták megosztásához.

Ha Antall József politikusi meggyőződését a rendszerváltozásnak a nemzetre vonatkozó konzekvenciáit és a forradalom nélküli változásról mondott véleményét illetően alaptézisként értelmezzük, akkor a másfél évtizeddel később színre lépő utódját, Gyurcsány Ferencet antitézisként kell számon tartanunk. Gyurcsánynak ugyanis nem csupán azt sikerült elérnie, amit Rákosinak, hogy kisöpörte a kormánypolitikából a nemzetpolitikát, hanem talán túl is tett rosszhírű elődjén. Sikerült szembe állítania a kormánypolitikát az ország-politikával, miközben a kormánypolitikát, – hazudozásokkal, félrevezetésekkel, közérdekű adatok eltitkolásával és meghamisítával – olyan hatalmi politikává alacsonyította le, ami a kalandor-politikával vagy akár a gengszterizmussal határos – s ehhez megkapta a kormánypártok, azaz a parlamenti többség támogatását.

+   +   +

Le kell szögeznünk: egyensúlyát vesztett térségben élünk, amelynek aranykora a XIX. század utolsó harmadában zajlott. A nagy történelmi fordulópontot a versailles-i békerendszer jelentette. Ekkor tört meg a természetes fejlődési görbéje és a modernizációja annak a térségnek, aminek nyugati határa a német-belga államhatárnál kezdődik, keleti határa a Tartu-Lemberg-Brassó vonaltól kissé keletebbre található. A törés olyan méretű volt, hogy nem maradt esély az olyan átalakulásra, ami ettől nyugatabbra történt – és ha volt is ilyen, elpusztította azt. Ezt követően fogalmazódott meg ebben a versailles-i térségben a fasizmus és a nácizmus. Ezen söpört végig a kommunizmus, 1990-ig hatalmában tartva az itt élő nemzeteket. Mindennek bélyege mélyen benyomódott az emberek tudatába és tudatalattijába – átalakította magatartásukat, gondolkodásmódjukat, értékrendjüket, egymáshoz való viszonyukat, jogfelfogásukat, erkölcsüket – ma már több itt a gyűlölet, mint a türelem. A németek nagy részének és az osztrákoknak szerencséjük volt, a második világháború utáni években kiszakadtak ebből a térségből. De a többiek: a versailles-i békerendszer vélt győztesei és áldozatai ottrekedtek.  

A térség államainak nagyobb része ma már az Európai Unió tagja anélkül, hogy felépülhettek volna a versailles-i gyötrelmekből – ami némelyikük számára eufórikus álom volt. Az értékek és az értékrend ma is ugyanolyan zagyva errefelé, mint harminc évvel ezelőtt. Az államok nehezen kormányozhatók – ez vonatkozik a Német Szövetségi Köztársaságra és Ausztriára is. Csehországban döntetlenül állnak szemben egymással a szocialisták és a polgáriak, Lengyelországban a nemzetiek és a többiek. Szlovákiában egy fasisztoid nemzetiszocialista kormány van hatalmon, de Ausztriában sem tudnak szabadulni a szélsőjobboldaltól. Magyarországon az első világháború óta kísértetként járnak a kommunisták és időnként kenterbe verik a nemzet vágyait – csonkítva vagy megszégyenítve azokat. Kissé délebbre pedig a szerbek, horvátok, bosnyákok néhány évvel ezelőtt még gyilkos háborút vívtak egymással, háborús bűnöseik közül néhányan még mindig nem akadtak hurokra.

Ebben a térségben a politika szereplői egy részének a hatalom továbbra is kizárólagosságot és meggazdagodást jelent.

Lezajlottak békés lázadások és forradalmak a felszabadulásért. Berlinben 1953-ban. Lengyelországban és Magyarországon 1956-ban, Csehszlovákiában 1968-ban, majd ismét Lengyelországban 1979-től, éveken keresztül. Aztán sikerült sok erő összefogásával elsöpörni a kommunizmust, de az itt élő népek nem tudtak megszabadulni Versailles szellemétől, ami továbbra is zavarossá teszi látásukat.  

A nemzethatalmi érdekek szempontjából nem álmodható vissza a Versailles előtti kor, mert a visszamenetelés sok nemzet érdekét sértené – a megtörténtet nem lehet nem megtörténtnek tekinteni. De tisztázhatjuk-e összezavart értékrendünket? Megszabadulhatunk-e a megannyi állampolitikává magasztosított nemzethatalmi érdektől? Megszabadulunk-e a kommunistáktól, akik ma már kitudja hány változatban járnak közöttünk,? Sikerül-e helyreállítani a politikai látásmódunkat, hogy a nemzet, az ország, az állam, a kormány a funkciójának és értékének megfelelő helyre kerüljön, és ehhez méltóan működjön?

Ez a nagy kérdés!

Duray Miklós, Pozsony. 2006. október 2.