Agyő, Öcsi!
Az egyszer elkezdődött történet 1953 tavaszán folytatódott. Kaptam egy vadnyúl kölyköt egy zsidó embertől, akivel egy házban laktunk. A központi pékség kocsikísérője volt, s amikor hazafelé jövet megpihent az árokparton, fogott egy kisnyulat, amit nekem adott. Boldog voltam, mert a nyuszi kezes volt, de parányi agyában a szabadulás óhaja bujkált, amiről sejtelmem sem volt, mert azt hittem, ő ugyanúgy örül nekem, mint én neki. Szabadon tenyészett az udvaron a kis pára, de mire kissé felcseperedett és kiismerte a járást, megszökött. Így maradtam nyúl nélkül.
Szomorúságom enyhítésére Csalárból kaptam egy süldő házi nyuszit, amit hirtelen megszerzett állattartási tapasztalatomból ólba zártam, nehogy elhagyjon. Etettem őt illatos lóherével, béleltem ólját friss szalmával. Abban az évben az ősz mifelénk zordon és zimankós volt. Nyúlsimogatás közben megfáztam. Tüszős mandulagyulladást kaptam. Akkor ez súlyos betegség volt, penicillinhez jutni mifelénk még nem lehetett. Harmadik hete nyomtam az ágyat, fújták a torkomba a porított cibazolt, a durvára őrölt pörkölt kávét, rakták rám a priznicet és izzasztottak, hogy csökkenjen a lázam.
November végéhez közeledtünk. Nagyanyám, aki őszülő haját vékony varkocsokba fonta, amiket koszorúba fogott, a betegágyam mellett ült. Vastag szemüvegén keresztül olvasta hangosan a Dörmögő Dömötört, Mackó Úr meséit, Saláta Sárát, Benedek Elek meséit, mondáit és Donászy Ferenc ifjúságnak írt regényeit, melyekből egyetlenegy mondat maradt az emlékezetemben: Ne Bántsd a Magyart!
Egyik délután azonban azt mondta nagymama, hogy ma nem mesélhet, mert rádiót fogunk hallgatni. Láztól üveges, kérdő szemmel néztem rá: „a mesék helyett miért a recsegőt kell hallgatnom?” Aki nem tudná, a rádió azért volt recsegő, mert mi csak a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, azt pedig zavarták, ezért recsegett.
„Most nem azt fogjuk hallgatni, hanem a Kossuth Rádiót. Londonból lesz helyszíni közvetítés az angol-magyarról” – mondta nagymamám, akiről soha sem gondoltam volna, hogy fociszurkoló. Én akkor már az voltam. Nem felejtettem, hogy 1952-ben az Olympián kilencnullára győzött az Aranycsapat Dél-Kórea fölött.
Hallgattuk a rádiót, nagymama és én. Nagymama a rádió mellett tördelte a kezét. „Rettenetes, rettenetes” – ismételgette minduntalan. „Ez a maroknyi magyar nemzet mire képes!” Nagymama szavain kívül Szepesi György közvetítésének részleteire emlékszem: Bozsík szerel, Hidegkúti továbbít, Kocsis fejel, Grosics véd, Buzánszky hárít, Puskás lő, gól, gól, gól… A végeredmény: győztünk. Nem a magyarok győztek, mi magyarok győztünk.
A csoda, az évszázad csodája megtörtént, az angolok először kaptak ki otthon, és éppen tőlünk.
„Inkább a franciákat vertük volna meg Párizsban, vagy annak idején Trianonban” – mondta apám.
A mérkőzés másnapján azonban megtörtént az én kis csodám is. Elmúlt a lázam és két nap múlva lábra álltam – soha többé nem ért ilyen csoda. Egy év múlva, a foci világbajnokság döntőjében azonban a focicsoda már nem ismétlődött meg. A mérkőzés hosszabbításának a végén zokogtunk a dühtől és a tehetetlenségtől, hasonló érzés lett úrrá rajtunk, mint jó két év múlva, 1956. november negyedikén: mintha elveszett volna minden. A világbajnokság után – szégyenszemre – még a csehszlovák válogatottól is kikaptunk, a szovjeteket pedig nem volt szabad legyőzni, legfeljebb egy góllal.
Mintha elpattant volna a legfontosabb húr, amitől meglazul a többi is.
De mindez nem csökkentette bizodalmunkat Puskásban, Kocsisban, Bozsikban, Hidegkútiban, Cziborban, Budaiban, Lantosban, Lórántban, Zakariásban, Buzánszkyban, Grosicsban és a többiekben. Csakhogy akkor is úgy éreztem, és azóta is úgy érzem, mintha együtt, csapatban már nem menne. Vagy csak nem sikerül a befejezés? De együtt miért nem sikerül? Ha sikerül a vízen, miért nem megy a szárazföldön? Ha most sikerül a kézilabdázóknak, miért nem megy a nemzetnek?
A huzamosan tartó széthullás ideje 1956 novemberében köszöntött ránk. Ezután hullott szét az Aranycsapat is. De maradt nyomában a legenda, mint Árpád-házi szent királyaink, Nagy Lajos, Korvin Mátyás, II. Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Tisza István, Teleki László, Nagy Imre, Tóth Ilona, Mansfeld Péter, a Pesti srácok, Papp Laci után, akik sokkal többre voltak képesek, mint a környezetükben élők.
Létrejött tehát az új legenda, ami ötven évvel később is mozgósító erejű. Ismerek egy észt fiatalembert, aki az Aranycsapat miatt tanult meg magyarul és kultúránknak egyik legelkötelezettebb, kinevezetlen nagykövetévé vált.
Működni kezdett az új legenda, mint annak idején a Rómát ostromló Attiláé vagy Bizánc falainál Botondé.
Létrejött az új legenda, az Aranycsapat legendája és Puskás Öcsi, az Örök Öcsi legendája.
Puskás talán Botondra hasonlít leginkább. Botond eldöntötte Bizánc ostromának végkimenetelét, mert legyőzte a görög harcost és buzogányával a győzelem jeleként betörte Bizánc kapuját.
Puskás beírta a nevét szívünkbe bal lábas lövéseivel, a mérkőzések kimenetelét eldöntő, hálót rengető góljaival, és hittel teli emberszeretetével.
Sokszor felvetődik bennem a kérdés: hogyan alakulhatott volna újkori történelmünk, ha ma, az individualizmus korszakában az egyéni teljesítmény hasonlóan határozhatná meg a nemzetek sorsát, mint, mondjuk Botond idején. Nem tudom, érzékeljük-e a korok ellentmondását. Mintha visszájára fordult volna a világ. Tizenegyesek rúgásával sok millió Pénz átirányítását lehet meghatározni, de nemzetek sorsáról úgy döntenek testületek, hogy semmibe veszik az egyéni teljesítményt és a nemzet alapvető érdekét.
Ha például a mai világ legismertebb magyarja Puskás, labdarúgói fénykorában Botond módjára kiáll és kihívja versenyre a magyarellenes szövetség legjobb csatárait tizenegyes rúgásban azzal a céllal, hogy ha győz, visszakapja a magyar nemzet az önrendelkezési jogát, akkor van tétje az életnek, mint ahogy volt tétje 1956-ban a Corvin-közben és a Széna téren.
Ez az önfeláldozás Puskásnak nem adatott meg. A mulasztás nem az ő lelkét terheli, ő készen állt erre is. De mert benne volt az önfeláldozás adottsága, ezért búcsúzunk tőle ma úgy, mint a legnagyobb magyarok egyikétől.
Isten veled gólkirály, Isten veled leghíresebb magyar, Isten veled Ember!